(Peti rám szólt, úgyhogy muszáj írnom. Végül is, ha az ember blogger - értsd: exhibicionista - ez a dolga). Szóval:

Valamikor már írtam róla, hogy ifjan (olyan ötvenéves koromig) azt gondoltam, mindent el kell olvasni. És évtizedeken át - értelmiségi kortársaimhpz hasonlóan - szinte mindent megvettem, ami érdekes és fontos (vagy annak hitt) megjelent, azzal, hogy ha "most" nem is jutok hozzá, egyszer majd (a tüdőszanatóriumban?) elolvasom.  Már nem vagyok hebrencs és álmodozó ötvenes, így már tudom, hogy nem fogok mindent elolvasni. Már jó ideje gyakorlatilag pillanatnyi, véletlen impulzusokon múlik, mit veszek a kezembe.

A közelmúltban meghalt Milan Kundera, és kötelességemnek éreztem, hogy újraolvassam valamelyik regényét. A polcomon sorakozó életművéből a talán leghíresebbet, A lét elviselhetetlen könnyűségét választottam. Az első oldalak után döbbenten jöttem rá, hogy én ezt a könyvet még nem olvastam. Most élvezettel megtettem, élmény volt. Gondoltam is, hogy kéne írni róla a blogon, de túl bonyolult feladatnak éreztem (maga a könyv bonyolult, ezért is érdekes), és győzött a lustaságom. Biztos voltam azonban benne, hogy korábban már írtam Kunderáról, ezért rákerestem a bal oldalsó sávon található keresőben, és jött a meglepetés: 2008-ban olvastam, és 2009 januárjában lelkendeztem is erről a könyvről: itt. Sőt, pár hónappal korábban, az 1968-as "prágai tavasz" eltiprásának évfordulóján a Kundera -regény néhány sorát beillesztettem egy hosszabb politikai-történelmi fejtegetésbe. (A morbid vicc: - Tudod, mi a jó az Alzheimerben? Annyi új arc mindennap!)

Januárban, 97 éves korában meghalt Deák István amerikai magyar történész, akinek most jelent meg Maratoni életem című önéletírása. A 370 oldalas könyv 160 oldalánál még csak ott tartunk, hogy 22 évesen túlélte a világháborút, a holokausztot; gondolom, később majd felgyorsít a mesélésben. Érdekes élete volt, érdekes emberek között, "érdekes" kor(ok)ban. Ezzel együtt a könyvet valósíznűleg soha nem vettem volna a kezembe, de egy barátomtól, Deák távoli rokonától kaptam ajándékba, aki a könyv bemutatójára Bostonból jött Budapestre (és egy ebéd keretében jót dumáltunk is). A Deák-könyv olvasását két napja felfüggesztettem, mert szükségem volt valami kisebb, könnyebb könyvre, amit villamoson is lehet olvasni. Az Európa Zsebkönyvek terjedelmes sorozatából Alan Sillitoe angol író nálunk 1970-ben (angolul 1958-ban) megjelent A hosszútávfutó magányossága című kisregényét választottam (amiből a 60-as években nagysikerű film is született). Mint kiderült a kötetben két kisregény van; a hosszútávfutót megelőzi, a hosszabb Szombat este, vasárnap reggel című. Egy angol iparváros prolikörnyezetében játszódó történet főhőse egy 21 éves, nagyivó és nőcsábász (így, ebben a sorrendben) fiatalember. Nagyon plasztikusan megrajzolt figurák és háttér: szinte érzed a gyárak füstjét, hallod a kocsmák zsivaját. Most éppen ezt olvasom. (Biztosan először.)

Ja, a két kisregényt Göncz Árpád fordította.

Elkeseredettség és "csakazértis" hangulat az után, hogy az Országgyűlés fideszes többsége - mint az várható volt - tegnap megszavazta a pedagógusokat kordába szorító, terheiket növelő törvényt. Félhivatalos neve "státusztörvény", mert megváltoztatja a pedagógusok jogállását - többé nem közalkalmazottak -, de a tiltakozó tanárok "bosszútörvénynek" nevezik, mert úgy érzik, ez a megtorlás, amiért sztrájkolni meg "polgári engedetlenkedni" mertek megalázó bérük felemelését követelve.

Természetesen aláírtam a nyomban megszületett petíciót, amely Novák köztársasági(?!) elnököt arra kéri, ne írja alá a törvényt, s ezzel akadályozza meg hatályba lépését, de nincsenek illúzióim: ezt is alá fogja írni. (Amúgy meg, ha egy politikai propaganda akció keretében mégis visszaküldené az Országgyűlésnek, semmi akadálya, hogy a következő héten - esetleg egy kötőszó megváltoztatásával, hogy megadják a tiszteletet az elnökasszonynak - ismét elfogadja a 136 gazember.

Ez a vonat elment, és nem csak az oktatásügyet magasról lesz...ó Orbán-banda jóvoltából. Ami ebben politikailag igazán fontos, hogy miért tehették meg, amit tettek. Hát azért, mert a leginkább érdekeltek, a pedagógusok "csendes többsége" legitimálta. A pletykák szerint sokan morogtak az iskolák folyosóin, talán a tanári szobákban is, de hányan álltak ki nevüket, arcukat vállalva tiltakozni? Mélységes tiszteletem a polgári engedetlenségi akciók részvevői, a Tanítanék Mozgalom meg a két pedagógus szakszervezet - tényleg, ebben a helyzetben miért tartják még mindig fenn a megosztottságot? - vezetői, tagjai iránt, nem is beszélve a tanáraik mellett és saját jövőjükért kiálló diákokról. De bármilyen hangos meg látványos volt is egy-egy budapesti rendezvény, ez elveszett az országos hallgatásban. A pedagógusok hallgatásában. És ez az igazi tragédia: hogy miért hallgatnak, miért veszik tudomásul, hogy velük bármit meg lehet tenni? Miért félnek? Miért alattvalók, ahelyett, hogy jogaik tudatában lévő, jogaikért kiálló állampolgárok lennének?

Nyilvánvalóan sok oka van ennek, én most - vállalt gorombasággal - csak egyet emelnék ki: a kontraszelekciót, ami persze összefügg a tanári pálya társadalmi presztizsével. Ezt a presztizst - pontosabban ennek hiányát - jelzi, hogy az érettségiző fiatalok közül hányan és kik (milyen pontszámmal) jelentkeznek tanári szakokra. (Megintcsak tisztelet és megbecsülés az elhivatott néhányaknak!) A társadalmi megbecsülést - annak hiányát - fejezik ki a pedagógusbérek a "szocializmus" koráig visszamenően, és a jövőbe tekintve, amelyről az orbáni ígéret úgy szól, hogy majd egyszer a diplomás átlagbér akár 80 százalékát is elérheti egy tanár fizetése. És nem hallom a felhördülést, hogy ez a jövőkép, ez a forintban kifejezett "életpálya" mennyire megalázó. Ugyanis a legfontosabb foglalkozásról, hivatásról van - lenne - szó.

"Valaminek örökre vége lett. Hogy ez a 'valami' a szocializmus volt, abban ugyanúgy nem lehetett kételkedni, mint abban, hogy a kapitalizmus fogja követni, noha ezt a szót a kendőzetlenebb magyar közbeszéd is elkerülni igyekezett, 'piacgazdaságról' beszéltek, de kíméletesen elébe tolták a 'szociális' jelzőt, mintha sejtették volna, hogy a fő- és melléknév nem feltétlenül harmonizál egymással. Én magam bizonyos meglepetéssel tapasztaltam, hogy nehezemre esik az 'izmustól' való megválás. Nem mintha a cenzúrát vagy az utazási tilalmakat sirattam volna, s nem is a rendszer kétségtelen előnyei hiányoztak, amelyekből kisebb-nagyobb mértékben magam is profitáltam: az ingyenes oktatás- és egészségügy, a munkához való jog és a kultúra állami szavatolása. Egyszerűen nehezen vettem tudomásul, hogy tönkrement valami, amihez hívőként vagy bírálóként évtizedeken át kötődtem. Mint történész hűvösen elemeztem 'bukásának okait', de azon kaptam magamat, hogy a valaha létemnek értelmet adó, bár rég feladott ábrándjaim összeomlásával némelyest magam is kudarcot vallottam.

   A történelmi év szilveszterét Elsbethnél és Christophnál ünnepeltem Nyugat-Berlinben, Schönebergben. Nemzetközi társaság jött össze, NDK-sok, lengyelek, csehek, szlovákok, romániai németek... Nem minden alkoholos befolyásoltság nélkül énekeltünk németül és oroszul régi slágereket, forradalmi és népdalokat. Éjfél előtt valakinek eszébe jutott, hogy ki-ki adja elő saját nemzeti himnuszát - főleg a lengyelek és a csehek jeleskedtek, igaz pátosszal és nagy komolysággal. Egyedül én mint szólista sültem fel az 'Isten, áldd meg a magyart"-tal. Mindjárt az elején könnyes nevetőgörcs jött rám, vagy inkább valami különös rángás a nevetés és a sírás között - a 'balsorsnál' végleg megakadtam."

Én 9:30-tól, de ne ugord át Molnár Piroskát se!

Ez a világ megérett a pusztulásra - sokszor mondtam ezt az elmúlt években, s csak kisrészt vicces hangsúllyal. Silvio Berlusconi olasz politikus, milliárdos vállalkozó, médiatulajdonos és sportvezető halála, pontosabban az örök vadászmezőkre költözését övező felhajtás, helyenként hódolat, újra kihozta belőlem.

Berlusconi végső soron kalandor volt. Regényekben (Monte Christo grófja), filmeken (Belmondo) rajongani szoktunk a kalandorokért. Az azonban, hogy a közélet, a politika vált kalandorok terepévé - pl. Trump, Orbán - már korántsem tölt el lelkesedéssel, szimpátiával. Szociológiai, politológiai, tömeglélektani tanulmányok tárgya (lehet), hogy miért alakult így. Hogyan vesztette el a politikai, társadalmi, értelmiségi elit világszerte a tekintélyét; hogyan vált a politika szitokszóvá. Válságok sora, a gátlástalan gazdagodás és a társadalmak szétszakadása és a pártok, kormányok tehetetlensége nyitott utat a politikai kalandoroknak, akik bármit megígérnek. Ehhez persze kell a média által formált tömegember is, aki bármit elhisz, amit gátlástalan, jó svádájú - meg hataloméhes - gazemberektől hall az általuk uralt médiából.

Több nekrológban olvastam, hogy Berlusconit azért szerették az olaszok, mert magukra ismertek benne. Magyar politikai elemzők pedig gyakran mondják, hogy Orbán pontosan érzi, mit szeret hallani a magyar társadalom nagy része, a falvak, kisvárosok népe. Biztos így van (ha ilyen sokan mondják).

Az egyetlen bíztató a dologban, hogy a politikus Berlusconi végül is megbukott...

Amióta tart az ukrajnai háború gyakran eszembe jutott; meg kéne keresni, utánanézni, hogy egyáltalán él-e még. Ma végre megtettem, s az interneten - Facebook, Wikipédia - kutatva megtudtam, több mint két éve halott. Igazságtalan dolog, 16 évvel fiatalabb volt nálam. Nyugodj békében, Dmitro Ponamarcsuk!

Kilenc éve neki dedikáltam - s részben róla is szólt - az akkor aktuális ukrajnai események kapcsán írt hosszú bejegyzésemet. Íme: Ukrajna

Itt volt kamaszkori legjobb barátom, J egykori felesége, P. Ők vagy 35-40 éve elváltak, J több mint tíz éve halott. J-vel a 60-as évek végén megszakadt a barátságunk, P hosszú ideig külföldön élt, nem volt kapcsolatunk. Valamikor a 90-es években jött haza, véletlenül futottunk össze, már nem emlékszem pontosan, talán egy koncerten. S ha J-vel nem is, vele felújult a baráti kapcsolat. Felidézte - amit akkorra már elfeledtem -, hogy amikor J bevonult katonának, rám bízta, hogy vigyázzak a barátnőjére. 

Sok okból nem találkoztunk már évek óta, csak e-mailek révén tudtunk egymásról. Ma végre itt volt, és az általam készített finom vacsora mellé meglepetéssel is szolgáltam. A múltidézés - régi lakások emlegetése - során vagy ötven évvel visszamenőleg lebuktattam a volt, akkor még férjeként funkcionáló férjét. J egyik lakásáról a felhőtlen ifjúkor vége jutott eszembe, azé az ifjúkoré, amikor számomra természetes volt, hogy a barátaimhoz előzetes bejelentés nélkül (még nem volt mobil telefon), bármikor felugorhattam. Ez történt akkor is, valamely napsütötte délelőttön. Becsöngettem J-hez, aki résnyire nyitott ajtót, és közölte, hogy most nem tud beengedni. Mondom, az idők szomorú változásának példájaként idéztem fel a dolgot, s emlékeimben az akkori J egyedülálló volt, hiszen mi másért gondolhattam, hogy bármikor beállíthatok hozzá, és mi másért maradt meg keserű emlékként, hogy akkor nem engedett be. P nevetve közölte, hogy akkor már házasok voltak...

Tegnap szkepticizmusában is visszafogott jegyzetet írtam a Győzelem Napjáról. Mára más oldalakról kapott megerősítést a világállapottal kapcsolatos borúlátásom. Két hír hétfőről:

Zelenszkij ukrán elnök elrendelte, hogy ezentúl Ukrajnában nem a győzelem napja, hanem Európa-nap lesz május 9.

A berlini legfelsőbb közigazgatási bíróság döntése értelmében tilos orosz zászlókat és szimbólumokat használni a május 9-i világháborús megemlékezésen. Az indoklás szerint jelen helyzetben ezeket a jelképeket az Ukrajna elleni háború melletti kiállásként lehetne értelmezni.

Nem tudom... Lehet, hogy én vagyok hülye, de nem tudom elfogadni a történelem napi politikai szempontok szerinti átírását. Az 1941-es vagy 1945-ös Szovjetunió semmivel nem volt szívderítőbb hely a mai Oroszországnál, Sztálin nem volt nagyobb demokrata, mint Putyin. Churchill meg Roosevelt pontosan tudta, hogy kivel szövetkezik. Másfelől a hitleri Németország (meg a horthysta Magyarország) elleni közös (ismétlem: közös) harcban elesett 20 millió szovjet katona válogatás nélkül volt orosz, ukrán, belorusz, üzbég, örmény stb. Közös volt a győzelem is. Ezt nem feledtetheti el a putyini Oroszország Ukrajna elleni háborúja. (Meg az abban való amerikai részvétel.)

„s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol -
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?”  (József Attila, 1937)

Új ordas eszmék? Új méreg? Ugyan már! Jó a régi, a hagyományos: a nacionalizmusra, a félelemre és gyűlöletre, a gazdaságtól az ágyon át a gondolatokig mindent ellenőrzése alatt tartó államra, a vezérkultuszra alapozott régi: a fasizmus, ami újra velünk van.

Május 8. (9.) nem egyszerűen az európai háború végét, a náci Németország legyőzését, hanem a fasizmus feletti győzelmet jelentette. Ezért lett a Győzelem Napja. Nehéz ma erre emlékezni, szembenézni azzal, hogy talán átmeneti volt a győzelem. Meg azzal, hogy a hajdani antifasiszta szövetség, a Győzelem egyik részese, ma háborút visel, és rendszerében, ideológiájában az ordas eszmék köszönnek vissza.

És nehéz emlékezni, győzelemről beszélni egy olyan országban, amelyben a hivatalos politika és propaganda ma egyre inkább a bűnhöz, a pusztuláshoz vezető időket idézi.

 „Az új világ gyermekei… az erőszakon kívül csak a hazugságban hisznek.” (Thomas Mann, 1938)

8 és 10évvel ezelőtti bejegyzés a témában:

2015. májusi bécsi beszamoló

Fasizálódó Magyarország?