A magyar politika elmúlt évtizedeinek egyik szomorú története Schiffer András pályafutása. 

A liberális - időnként alaptalanul baloldalinak nevezett - ellenzék egyik megmondóembere, a HVG-s Tóta W. Árpád ma a következő, bayerzsolti magasságokba csapó bejegyzést engedte el róla a facebookon: 

A mai tüntetés képeit nézve, a tudósításokat olvasva az ember (én) reménykedni kezd, hogy egyszer mégis normális, élhető Magyarország lesz a mai Orbanisztánból. Jó, ezt én már talán (valószínűleg) nem érem meg, de azért mégis szívet melengető gondolat.

Peti írja: "Háború a XXI. században, a szomszédunkban.
Nem voltam katona, nem akarok fegyvert fogni a kezembe, embert ölni csak azért, mert a "hazám megköveteli."  De ők sem akartak azok lenni, ők sem gondolták azt, hogy az életük az egyik pillanatról a másikra szétesik." 

És erről mindenféle jut az eszembe. Elsőként az, hogy én voltam katona, (erről itt írtam), Kalocsán, 1966-ban, igaz, egy baleset (bokaszalagszakadás) miatt csak rövid ideig. Október 23-án voltam először őrségben; '56 tizedik évfordulója volt, parancsnokaink körében - számomra érthetetlen feszültséggel, ami azonban rám is átragadt az éles lőszerrel töltött Kalasnyikovval. Hülye, szorongató érzés volt egyedül állni a sötétben az őrtoronyban és arra gondolni, hogy esetleg lőnöm kell valakire, aki bármely okból megközelíti a laktanyát. Persze nem kellett...

A másik dolog, ami eszembe jut, hogy ifjúkoromat (50-es, 60-as évek) betöltötte - nem töltötte ki, de végigkísérte - az atomháborús fenyegetés. Úgy, hogy a szüleimtől örököltem a második világháborút, magam tízévesen láttam a szétlőtt Nagykörutat, és amikor hat évtizeddel később történelmet tanítottam, a Kádár-rendszer gyors konszolidációját, a "kiegyezést" mindenekelőtt azzal magyaráztam, hogy a szüleimnek és korosztályuknak a szétlőtt Körút láttán az jutott eszükbe, hogy alig 11 éve jöttek fel az óvóhelyről. (Mellesleg 1956. november elején mi is eltöltöttünk pár napot egy óvóhelynek berendezett pincében.) Aztán jött az enyhülés, az atomrakéták korlátozásáról szóló szovjet-amerikai megállapodások sora, ma pedig tekintélyes politikusok, politológusok és publicisták világszerte azon filóznak, hogy Putyin vajon ledobja-e az atombombát Ukrajnára. (Pár perce olvastam egy orosz nyelvű hírportálon, hogy orosz televíziós kommentátorok határozott megtorlást követelnek a krími hídon ma reggel elkövetett robbantásért.)

És eszembe jut az az - egyébként ukrán nemzetiségű - srác, akit 1969-ben Vlagyimirban, a kollégiumban ismertem meg. Az előző évben az NDK-ban teljesített katonai szolgálatot, és egy kicsit beleőrült abba, hogy részt kellett vennie Csehszlovákia megszállásában, noha állítólag semmilyen harci cselekményben nem volt része.

És persze hogyne jutna eszembe, aki nem azért ment háborúba, mert "a hazája megkövetelte", hanem a megnövekvő adrenalinszintért, az ölésért - és talán a megöletésért.

Ma felszedtem és zsebre tettem az idei első vadgesztenyémet. Ez is rituálé, hogy legyen a kabátzsebemben, s időnként megfogjam, s emlékezzem. A gyerekkoromra, anyámra; őszi este sétáltunk a Marczibányi téren, néztük a gázlámpa-gyújtogató embert, és a kis, piros vödrömbe gyűjtöttem a gesztenyét.

És emlékezés Mátéra, aki szintén gyűjtötte a gesztenyét.

A dolog ma Bagon történt, mentem le tanítani a cigány srácokat - ez is már inkább rituálé -, és ha sok áttétellel is, de ennek is van köze Mátéhoz, legalábbis a fejemben. 

Gesztenye. Halottak. Élet.

1973 elején egyike voltam annak a több mint 1500 aláírónak, aki az országgyűlési képviselőkhöz intézett petícióban tiltakozott az abortusz megszigorítását célzó tervek ellen. Valószínűleg ez volt a Kádár-korszakban az egyik első nyilvános ellenzéki - jobban mondva a hivatalosság által ellenzékinek nyilvánított - fellépés valamilyen társadalmi kérdésben. (Filozófusoknak az 1968-as csehszlovákiai invázió elleni egyébként nagyon fontos tiltakozását nem számítva.) Az iménti megszorítás, hogy tudniillik csak a hivatalosság nyilvánította ellenzékinek a petíciót, abból fakad, hogy én semmiképpen nem tartottam magam ellenzékinek, és valójában akkor még nem létezett a később "demokratikus ellenzéknek" nevezett csoportosulás sem. Párttag voltam, és éppen akkor kerültem egy politikailag érzékeny munkahelyre, a Magyar Rádióba. 

Tudok róla, hogy az aláírók között volt olyan, akit kirúgtak az állásából, de ez a munkahely vezetőjétől függött, központi "megtorlás" nem volt, a Belügyminisztérium egyszerűen csak értesítette az adott vezetőt, hogy X vagy Y alkalmazottja aláírta az ellenzéki, zavarkeltő petíciót. A MR-ban többen is érintettek voltak, csak a mi szerkesztőségünkből négyen is. Aki párttag volt, azzal a Rádió párttitkára elbeszélgetett arról, hogy - nyilván jószándéktól vezettetve, de - ellenzéki erők eszközévé vált, és máskor legyen éberebb, öntudatosabb. Én ezt az "ellenzékiséget" nem akartam megérteni, és arra hivatkoztam, hogy korábban gyermekotthonokban dolgoztam, és láttam, hogy milyen sors vár a nem kívánt terhességből születő gyermekre. A büntetésről - párttag és pártonkívüli esetében egyaránt - a közvetlen munkahelyi vezetője döntött; mi négyen egy félévre el lettünk tiltva attól, hogy népesedéspolitikai témáról írjunk. A dolog ezzel ki lett pipálva. Az akkoriban valóban félelmetes mértéket öltő abortuszt egyébként - hézagos emlékeim szerint - akkor érdemben nem szigorították meg, csak kötelezővé tették a tanácsadást és a pár napos gondolkodási időt.

Ahogy egyelőre most se szigorították meg a "szívhangos" Pintér-rendelettel, mindössze belerúgnak a bármi okból abortuszra kényszerülő nőkbe - és gesztust tettek a katolikus egyház felé (és nem a Mi Hazánknak, ahogy azt az instant ellenzéki publicisztikák feltételezik). A tendencia azonban egyértelmű, különösen, ha figyelembe vesszük az Állami Számvevőszék néhány héttel ezelőtti jelentését, amely oksági kapcsolatot tételez a "túlzott" számú diplomás nő és az alacsony népszaporulat között, továbbá azt, hogy Orbánék propagandája célként tűzte ki a Kárpát-medence "teleszülését", vagyis a 80-as évek óta tartó népességcsökkenés megállítását, sőt megfordítását.

Nagyon egyszerűen fogalmazva: szülőgépnek tekintik a nőket - vagy legalábbis szeretnék azzá változtatni őket. Példának pedig ott van Kaczinski Lengyelországa. De - reménykedve - említhetném a 80-as évek Romániáját, Ceausescut is.

Mármint a pedagógusok Tanítanék Mozgalma, amely hétfőtől "Emeljük a tétet!" jelszóval országos polgári engedetlenségi mozgalmat hirdetett, minthogy a kormány elutasította béremelési követelésüket és nem válaszolt a munkaterheléssel, a tanszabadsággal és az iskolák állapotával kapcsolatos egyéb felvetéseikre. A törvényes sztrájkot  még tavasszal gyakorlatilag lehetetlenné tették számukra, ezért vált az elsőként a 19. századi amerikai író és filozófus, Henry David Thoreau által megfogalmazott és például Gandhi által is gyakorolt polgári engedetlenség a tiltakozás lehetséges formájává. A Tanítanék a tavaszi akcióhoz hasonlóan gördülő akciót hirdetett, vagyis hogy naponta más-más iskola tanárai szüntetik be a munkát. A "tétemelés" pedig azt jelentette, hogy az egész társadalmat szólították fel szolidaritásra, a pedagógusok melletti kiállásra. A "felvezetés" szépen, lelkesítően sikerült. Ma egy hete a Diákok a Tanárokért mozgalom felhívására ezrek tüntettek Budapesten - a diákok mellett szép számmal szülők, nagyszülők is. Meg persze tanárok. És megható volt diákok virrasztása vasárnapról hétfőre virradóan négy budapesti középiskola előtt. Utána viszont - leszámítva néhány publicisztikát és facebook-lájkot és privát kézszorítást - a társadalom részéről néma csend. 

És a pedagógusok - Gárdonyi szerint "a nemzet lámpásai"? A Tanítanék honlapja szerint ezen az első héten országszerte mindössze 24 iskola vett részt az akcióban. Az "országszerte" némi túlzás, ugyanis közülük 12 volt nem budapesti. Volt iskola, ahol harmincan-negyvenen vettek részt a munkabeszüntetésben - az ELTE Radnóti Miklós Gyakorló Iskolájában ma egyenesen 66-an -, és volt, ahol a tanári kar mindössze egyetlen tagja vállalta a kiállást - mélységes tiszteletem érte. A számok azt mutatják, hogy hiába elégedetlenek a pedagógusok minden felmérés szerint az élet- és munkafeltételeikkel, egyelőre nem képesek kiállni magukért. Félnek? Marxszal szólva csak a láncaikat veszíthetik. A kormányzat mindenesetre máris megtorló akciókba kezdett: pénteken leváltották a miskolci Hermann Ottó Gimnáziumnak a tiltakozó akcióban részt vevő igazgatóhelyettesét, és a tankerületi igazgatóságok személyre szóló fenyegető leveleket küldtek a "polgári engedetleneknek". Talán abból indulnak ki, hogy ha úgyis 16 ezer pedagógus hiányzik a rendszerből, akkor mit számít, ha néhány százzal tovább csökken a számuk. A tavaszi választások után az oktatásügyért (is) felelőssé tett rendőrminiszter azzal kezdte, hogy közölte: rendet akar az iskolákban. Hogy József Attilát is idézzem: 

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
  Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
  aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
  és vidul, ha toroz.

A magyar társadalomból az elmúlt évtizedek - nem csak ez a tizenkét év és nem is csak az elmúlt harminc - kiölték a szolidaritás gondolatát, érzését, gyakorlatát. Innen szép nyerni...

Elképesztő könyv. Sose volt, de 1944-ben szétszóródott fényképek kitalált alakjainak valóságos története a 30-as évek 1944-45-be, a holokausztba torkolló sorsában. Ahol a megmásíthatatlan valóság bármikor felülírható a lehetőségekkel, amelyek megváltoztathatnák.

135 oldal könnyed, ironikus lebegés egy kisváros, egy ország, egy megbélyegzett népcsoport tragédiájával. Dance macabre.

Ma temették.

Az elmúlt napokban számtalan nekrológ foglalkozott a 20. század végének világtörténelmi jelentőségű politikusával, a Szovjetunió - Lenin alapította és több mint hét évtizeden át uralkodó - Kommunista/bolsevik/ pártjának utolsó főtitkárával, (a Szovjetunió első és utolsó elnökével). E kommentárok - főleg a nyugatiak - a hidegháború befejezésében játszott szerepét méltatták, az afganisztáni kivonulást (egy értelmetlen és úgy tűnik, akár évszázados következményekkel járó véres katonai-politika kaland), a kelet-európai szocialista országok "elengedését". Mások ugyanezért a Szovjetunió és a szocialista világrendszer sírásójaként, elárulójaként kárhoztatták, mintegy alátámasztva Putyin hírhedt tételét arról, hogy a Szovjetunió összeomlása a 20. század legnagyobb geopolitikai katasztrófája volt. A szovjet-orosz történelem kiváló ismerője, Krausz Tamás az Eszmélet című marxista folyóirat Facebook-oldalán a katasztrófához vezető naivitással vádolja, amiért hitt Reagan és Kohl ígéreteinek, felróva neki továbbá a tőkés magántulajdon, a piacgazdaság visszaállításában játszott (szerintem csekély) szerepét is. "[F]őhajtással ismerjük el, hogy szándékai eredendően jók voltak, még akkor is, ha a politikust kizárólag a cselekedetei minősítik" - hangzik zárásul a nagyon is egyértelmű fanyalgás.

Nem vitatva, hogy egy politikust nem a szándékai - illúziói -, hanem cselekedeteinek eredménye, következményei minősítenek, talán arról is kell beszélni, hogy Gorbacsov milyen körülmények közt vette át az SZKP és a Szovjetunió vezetését, milyen kényszerek határozták meg a cselekvését. 1985-re lényegében bebizonyosodott a rendszer teljesítőképtelensége, kudarca. Ma Oroszország és Ukrajna a világ legnagyobb gabonaexportőrei közé tartoznak. A 70-es években a SZU-t meg lehetett zsarolni azzal, hogy nem kap amerikai búzát, kukoricát, ha nem engedélyezi a zsidók tömeges kivándorlását Izraelbe. A 80-as évek elején (személyes tapasztalat) egy 200 ezres közép-oroszországi városban konzervek, száraztészta és káposzta kivételével lényegében semmit nem lehetett kapni az élelmiszer-üzletekben, Moszkvából kellett tojást, felvágottat, zöldséget hozni; napi rendszerességűek voltak az áramkimaradások. A 70-es évek végétől a Szovjetuniót belekényszerítették egy fegyverkezési versenybe, amelyet technológiailag elvesztett, gazdaságilag pedig belerokkant. Gorbacsov azt remélte, a gazdaság ösztönzésének programjával - uszkorenyije [gyorsítás] - úrrá lehet a helyzeten. Nagyon hamar belátta, hogy maga a gazdasági rendszer rossz, ebből született a peresztrojka [átalakítás] eredetileg csak a gazdaságirányítást megcélzó politikája. Majd az is kiderült, hogy az okok még mélyebben, a társadalmi-politikai rendszer működésképtelenségében vannak. A szocialista - vagy inkább "szocialista" - rendszert átalakítva megmenteni kívánó reformok az elképzelések, vélemények, programok nyílt vitáját kívánták, és Gorbacsov a glasznoszttyal [nyilvánosság] szabad utat engedett ennek, s reformokkal kísérletezett. A háttérben egy megcsontosodott, bürokratikus párttal és államapparátussal. És kiderült, hogy a rendszer megreformálhatatlan, menthetetlen...

A mai temetésen csak egy külföldi vezető vett részt: Orbán Viktor. Hogy mit keresett ott, számomra rejtély. Egyetlen tippem, hogy tegnap este látta a tévében, amint Putyin lerótta kegyeletét Gorbacsov koporsójánál; azt hitte, ez a vonal. Feltűnően csak a diplomáciailag kötelező nagykövetségi szinten képviseltette magát Nyugat-Európa meg az USA. Természetesen Oroszország ukrajnai agressziója miatt, de azt hiszem, Helmuth Kohl még így is elment volna Moszkvába.

Gorbacsov Budapesten, a Váci utcában 1986 júniusában

Az Uszpenszkij-székesegyházban, mint általában, sötét van, melegség és ünnepélyes hangulat fogja el az embert… „Fölkel az Isten! Szétszóródnak ellenségei...” – olvassa Juvenaliusz atya.
Keresztet vetünk és meghajlunk. A kedves ikonomhoz, a Félelmetes Szemű Megváltó ikonjához imádkozom. Félelmetes a Megváltó, hajthatatlan ítélete végrehajtásában. Szigorú tekintetéből erőt merítek a harchoz, megerősítem a lelkem, nevelem jellemem. Gyűjtöm az erőt az ellenség gyűlöletéhez. Élesítem szellemem.
Igen, szóródjanak szét az Isten és Uralkodónk ellenségei.
„Add meg, jó Istenem, hogy legyőzzem ellenségeimet...”
Ellenség pedig van garmadával, ami igaz, az igaz. Épphogy feltámadt Oroszország a Szürke Hamuból, épphogy öntudatra ébredt, épphogy tizenhat évvel ezelőtt Uralkodó Atyánk, Nyikolaj Platonovics lerakta a Nyugati Fal alapkövét, épphogy megkezdtük elutasítani mindazt, ami kívülről jövő, idegen, s azt, ami ördögi, idebent – erre minden résből, mint a kártékony szkolopendrák, előmászott az ellenség. Államunknak mindig voltak külső és belső ellenségei, de olyan kegyetlenül sohasem élesedett ki a harc velük, mint a Szent Oroszország Újjászületésének korszakában. Ez alatt a tizenhat év alatt nem egy fej repült le a Vesztőhelyen, nem egy vonat vitte az Urálon túlra az ellent és házanépét, a törzsökösök birtokain nem egy vörös kakas kukorékolt hajnalonta, nem egy vajdát fingattak meg a kínpadon, a Titkos Prikázban, nem egy becsempészett levél került be a Lubjankán a Szó és Tett fiókjába, nem egy pénzváltónak tömték tele a száját a bűnös úton szerzett bankjegyekkel, nem egy titkár fürdőzött tűzforró vízben, nem egy külföldi követet utasítottak ki Moszkvából, három sárga, szégyenbélyeges Mercin, nem egy hírnököt dobtak le az Osztankinói toronyból kacsatollal a seggében, nem egy rebellis firkászt fojtottak bele a Moszkva folyóba, nem egy törzsökös özvegyét dobták oda mezítelenül, eszméletlenül, báránybőr bundába tekerve a szülei háza elé..."

Kegyetlen könyv Vlagyimir Szorokin 2008-ban írt és 2028-ban játszódó disztópiája. A cím magyarázata: az opricsnyik az eredetileg a 16. században Rettegett Iván által felállított cári magántestőrség - inkább hadsereg -, az opricsnyina tagja. Az "újjászületett" "Szent Oroszországban" természetesen szintén csak a cárnak engedelmeskedik, amikor leszámol a belső ellenséggel, például a "törzsökösnek" nevezett régi, gazdag vezető réteggel.

Több okom is van, amiért ezt az idézetet választottam a rövid, alig 189 oldalas könyvből. Egyrészt az általam egykor - még Szovjetunióként - nagyon szeretett ország el- vagy inkább visszafajulása, a Szorokin által nyilvánvalóan eltúlzott, de lényegét tekintve lehetséges jövője. Továbbra is nagyon szép és fontos emlékként őrzöm az 1970 tájékán megismert és megszeretett orosz embereket; továbbra is rajongója vagyok Dosztojevszkijnek - nyilván nem a szlavofil ideológusnak, hanem a csodálatos írónak -, meg általában az orosz irodalomnak, az orosz kultúrának. És barbárságnak tartom azokat a kísérleteket, hogy Putyin háborúja miatt megpróbálják kizárni az orosz művészeket és művészetet vagy legújabb ötletként általában is az orosz embereket a (nyugati) világból. A másik motívum a regény egészén áthúzódó terror rövid és rémes összefoglalása. De a harmadik - és talán legfontosabb - ok, amit a részlet első mondatai sugallnak: a vallás, a hit és a terror összefonódása. Egyrészt az, hogy a hivatalos egyház képes készséges kiszolgálója lenni a politikai hatalomnak, ideológiailag és kulturálisan megalapozva annak akár legrémesebb tetteit. Másrészt viszont az, hogy az egyén részéről hitre - kétely és gondolkodás nélküli fanatikus hitre - van szükség, hogy egy ilyen hatalmat szolgáljon.

Mint írtam, kegyetlen könyv. Nem szerettem.

Ez a vidám dal két halottamra is emlékeztet. Fura dolog az asszociáció.