Pszichoanalitikus történelemfilozófiai revü, amelyben a görög mitológia összeér a Don-kanyarral és a világtengerek pusztulásával (többek között).

A Kamra előadásáról objektívebben, színlappal, hivatásos kritikákkal: itt.

Színház, amely nem szórakoztat, hanem fejbe csap, szöveg, amely elnyel, maga alá temet. Színház, amely gondolkodásra kényszerít, ami után nem lehet önfeledten tapsolni, megszólalni - ezt a bejegyzést is csak azért írom, hogy kicsit oldódjék a  feszültség.

Színház, szöveg, gondolkodás - és az a felemelő érzés, hogy van, ami fontosabb, maradandóbb és reálisabb, mint ez a tébolyult csürhe.

Orbán Viktor mai "évértékelő beszédét" már kommentálták politikusok és politikai elemzők. Én most csak egyetlen momentumot ragadok ki - önkényesen (a kiragadás már csak ilyen műfaj).

"Ez nem a magyarok alkotmánya" - jelentette ki a Magyar Köztársaság miniszterelnöke. "Ezt szovjet mintára szerkesztették" - fűzte hozzá a jobboldali sajtóban közkézen forgó ostoba hazugságot.

Sokan elmondták már - amit természetesen ez a fickó is tud -, hogy a számozása szerint valóban 1949. évi XX. törvény mai szövegének - a Magyar Köztársaság érvényes, mindenkire, még egy Fidesz-elnökre is, kötelező erejű alaptörvényének - kb. annyi köze van a "sztálinista" alkotmányhoz, hogy mindkettő szerint Budapest Magyarország fővárosa.

Orbán Viktor 1989 nyarán és őszén az Ellenzéki Kerekasztal és a háromoldalú Politikai Egyeztető Tárgyalások ("Nemzeti Kerekasztal") prominens részvevőjeként egyik kidolgozója volt a ma érvényes Alkotmánynak. Ezek szerint akkor szovjet "kottából" dolgozott.

Másrészt Orbán Viktor 1990 óta - országgyűlési képviselőként és miniszterelnökként - többször is esküt tett az Alkotmányra. Ha ez az alkotmány nem magyar, akkor Orbán Viktor nemmagyar érdekekre esküdött fel.

Munkából kifolyólag most valószínűleg a szokásosnál (és a kívánatosnál?) ritkábban blogolok, de ez úton is felhívom a figyelmet az oldalsávban olvasható ajánlóra, amelyet igyekszem naponta frissíteni, s amely azt is jelzi, hogy milyen kérdések foglalkoztatnak, mit tartok fontosnak, s jó esetben azt is, hogy mi a véleményem.

(Nem függetlenül az előző bejegyzéstől és annak kommentvitájától)

Az ország szellemi állapotát jól tükrözi a Népszabadság Online ma esti dobása. Az MTI-re hivatkozva ismertetik Orbán Viktornak a Jediot Ahranot c. izraeli lap számára adott interjúját. A cím: "Orbán: zsidó összeesküvés Magyarország megszállására". Mint a szövegből kiderül, Orbán az ellenkezőjét mondta: "A kormányfő butaságnak nevezte, hogy létezne úgymond 'zsidó összeesküvés' Magyarország megszállására."

Újságíróként, állampolgárként, Népszabadság-előfizetőként és a sajtószabadság-tüntetések részvevőjeként követelem a szerkesztő haladéktalan kirúgását.

(A cikk itt olvasható.)

Update: Két perccel ezelőtt "nincs zsidó összeesküvés"-re javítottak.

Update2: A nyomtatott lapban egyáltalán nincs benne az interjú. Igazi tartalmával nyilván nincs hírértéke.

Hosszú időn át az internet átkaként beszéltek szociológusok, pszichológusok arról, hogy a társadalom tovább atomizálódik, a számítógép előtt ülő egyén elmagányosodik, a hús-vér emberekből álló, valóságos közösségeket arc nélküli, kétes azonosságú „userekből” és látszólagos kapcsolatokból álló virtuális világ váltja fel. Ma már kimondható, hogy ez nem igaz – vagy legalábbis nem csak így igaz, az élet ezúttal is bonyolultabb, színesebb, és nem mindig kiszámítható.

A 19-20. században a munkásmozgalom – szakszervezetek, szociáldemokrata és kommunista pártok – létrejöttének, társadalmi erejének a technikai feltétele a gyáripar volt: az, hogy a munka révén azonos élethelyzetű, azonos problémákkal küszködő tömegek koncentrálódtak (s köztük nagy arányban szakképzett, tehát tanult, a világról tájékozott vagy legalább tájékozódni kívánó emberek). A 20. század utolsó harmadában a gazdaság szerkezetének, a munka jellegének átalakulásával ez nagyon megváltozott. (Most csak erről az egy tényezőről beszélek, de természetesen sokkal bonyolultabb társadalmi, politikai folyamatról van szó, amelyben éppúgy szerepet játszik a szociális piacgazdaságú, „jóléti” államok sorsa, mint a „kommunista világ” összeomlása, a tőkekihelyezés vagy a migráció.) A szolgáltatások súlyának növekedése, az egyéni és távmunka, a részfoglalkoztatás stb. aláásta ezt a koncentrációt, ezt a fajta, a vitális érdekek közösségén alapuló kapcsolatrendszert. Nem volt meg az a tér, ahol összetalálkozhattak volna az azonos érdekű, törekvésű emberek.

Először, azt hiszem, a WTO 1999. novemberi seattle-i (USA) konferenciájára szervezett antiglobalizációs tüntetés mutatta meg, hogy kialakulóban van egy új szervező tér: az internet. A globalizációnak ez a vívmánya szolgált globális eszközül egy hatalmas (és erőszakos) globalizációellenes tüntetésre. (A paradoxon hamar feloldódott – noha erről a magyar média nem látszik tudomást venni –, mert a mozgalom részvevői önmagukat ma már inkább „globalizációkritikusnak” vagy a nagyvállalati globalizációval szemben egy másfajta, szociális érzékenységű globalizáció híveinek, „alterglobalistáknak” nevezik magukat.)

Legújabban pedig egy eredetileg egész más céllal létrehozott közösségi fórum, a Facebook játszik konkrét, hatékony és egyre növekvő szerepet társadalmi és politikai mozgalmak szervezésében (lásd Tunézia, Egyiptom).

Ami Magyarországot illeti, itt a friss példa a sajtószabadság-tüntetések szervezése, de a hobbiközösségnél sokkal jelentősebb Critical Mass is az internetnek köszönheti létét és sikerét.

A technikai feltételek fontosságát egyébként legújabbkori történelmünkben az 1990. őszi budapesti taxisblokád mutatta meg: az akció azon alapult, hogy a taxisok nagy tömegben rendelkeztek egy akkor új – a mobiltelefon előtti korszakban forradalmi – kommunikációs eszközzel, a CB-rádióval.

Az antiszemitizmus a hülyék szocializmusa - tartja az August Bebelnek (1840-1913), a Német Szociáldemokrata Párt (egyik) alapítójának tulajdonított mondás. (Nem, ő nem volt zsidó. Bár már Göring megmondta: Wer Jude ist, dass bestimme ich.)

Szóval, mitől van az, hogy előbb-utóbb minden "turbómagyarból" előbújik az antiszemita? Nem, akiről most beszélek, akivel pár perce deklaráltam az értelmes párbeszéd lehetőségének megszűntét, nem gyűlöli a zsidókat, pl. Radnótit is magyar költőnek tartja. Csak éppen "tudja" - megingathatatlanul tudja -, hogy a kapitalizmus a zsidók találmánya, maguknak, a világuralmuk céljából csinálták.

„Mint mostanában oly gyakran, ostobán érzem magam, mint aki rég tudja, hogy eltévedt, de csak tör előre küszködve egy olyan úton, amely, meglehet, sehova sem vezet.”

Nem szeretem James Maxwell Coetzeet. Nem szeretem a Nobel-díjas dél-afrikai író könyveit, de nem tudom letenni őket (kettőt olvastam), és sokáig bennem maradnak. A barbárokra várva c. regény, amelyet az imént fejeztem be, a második. Az előző a Michael K élete és kora volt, októberben idéztem belőle egy (ma már számomra is rejtélyes) bejegyzésben. Ugyanaz a kafkai világ: furcsa, múlt és jövő nélküli figurák; térben, időben meghatározatlan világ, ország – itt: a Birodalom –; háború egy megfoghatatlan ellenséggel, kegyetlenség; és egy „antihős” főhős, aki vétlen áldozat, mégis, bűnösnek érzi magát. Illetve ebben a regényben a Birodalom határán, egy kis települést évtizedek óta vezető, már régóta csak a szelíd élvezeteknek és a szemlélődésnek élő, s a kegyetlenkedést elutasító bíró azért mondja ki önmaga bűnösségét, mert része volt annak a gépezetnek, amely aztán őt is felmorzsolta.

„A gyerekek nem vonják kétségbe, hogy a hatalmas, öreg fák, amelyek árnyékában játszadoznak, örökké fognak állni, és egy nap, ha felnőnek, ők is olyan erősek lesznek, mint az apjuk, és termékenyek, mint az anyjuk, bőségben fognak élni, és gyerekeket nevelnek, és megöregednek azon a helyen, ahol születtek. Miért vált lehetetlenné, hogy úgy éljünk, mint hal a vízben, mint madár a levegőben, mint a gyerekek? Ez a Birodalom vétke! A Birodalom csinált történelmet az időből. A Birodalom nem az évszakok ismétlődő, természetes körforgásának idejébe helyezte létét, hanem a felemelkedés és a bukás, a kezdet és a vég, a katasztrófák széttördelt idejébe. A Birodalom elvakult agyát csupán egy gondolat foglalkoztatja: hogyan lehet kikerülni a véget, a halált, hogyan lehet mind tovább fennmaradni.” (Sebestyén Éva ford.)

Coetzee egy történelemmel megvert ország polgáraként az általános emberi létezést illető morális kérdéseket feszeget. Ezt az 1980-ban megjelent regényét egy már klasszikus mű, Konsztantinosz Kavafisz 1904-ben írt, számomra sokkal konkrétabban politizáló, hasonló című verse ihlette, amely Faludy György fordításában a Várunk a barbárokra címet kapta:

Várunk a barbárokra

- Miért gyűlt össze népünk a köztéren?

Mivel ma megérkeznek a barbárok.

- És miért nem tesz a Szenátus semmit,
mért nem tart ülést, hoz törvényeket?

Mivel ma megérkeznek a barbárok,
és nincs értelme a törvényhozásnak.
Barbárok jönnek, ők hoznak majd törvényt.

- És császárunk mért kelt fel ilyen korán,
és ül trónján a város kapujában,
teljes díszben, koronával fején?

Mivel ma megérkeznek a barbárok.
Császárunk ott ül, hogy vezérüket
méltón fogadja, kezében tekerccsel,
hol rangokat meg címet adományoz
a barbárság előkelőinek.

- A praetorok, s két konzulunk miért
vonult ki bíborszegélyű tógában,
mért húztak ékes gyűrűt ujjaikra,
mért hordanak ametiszt karkötőket
s tartanak kézben drága botokat
remekbe faragott aranybetétekkel?

Mivel ma megérkeznek a barbárok,
s ily csecsebecsék elbájolják őket.

- Jeles szónokaink miért nem jöttek
hogy mint máskor, beszédet tartsanak?

Mivel ma megérkeznek a barbárok,
s a szónoklás idegeikre megy.

- Mi ez a hirtelen nagy nyugtalanság,
mért ürülnek ki ily gyorsan az utcák,
terek, piacok, s mély gondba merülve
miért igyekszik mindenki haza?

Mert itt az est, s a barbárok nem jönnek.
Néhányan, kik a határról érkeztek,
azt állítják: barbárok nincsenek.

- Mi lesz velünk most a barbárok nélkül?
Úgy hittük, ők hoznak megoldhatatlan
dolgainkra holmi megoldásfélét.

*

És persze eszembe jutott Friedrich Dürrenmatt keserű „történelmietlen történelmi komédiája” a Nyugat-római Császárság végnapjaiban játszódó A nagy Romulus. (Nálunk 1967-ben mutatta be a Madách Színház Pécsi Sándor főszereplésével. Úgy emlékszem, megértettem. És mégis tudtam hinni tovább egy szebb, jobb világban.)

Romulus pusztulásra érettnek tartja a Római Birodalmat, s alig várja, hogy átadhassa a hatalmat a germánoknak. A germánok vezére, Odoaker viszont a humanista Rómának, Romulusnak akar hódolni, hogy megakadályozza egy erőszakos, barbár germán birodalom létrejöttét. Romulus győz, és mehet nyugdíjba, tyúkokat tenyészteni.

ROMULUS
Kedves Odoakerom, én a sors szerepét akartam játszani, te szeretted volna elkerülni a magadét, most íme, mindkettőnk sorsa, hogy csődbe jutott politikusokat kell alakítanunk. Kiengedtük markunkból a törékeny világot, te a te Germániádat, én az én Rómámat, most aztán összeszedhetjük a cserepeket. Én tönkretettem Rómát, mert rettegtem múltjától, te Germániát, mert borzadtál jövőjétől. Kísértetek játékszerévé váltunk, hiszen nincs hatalmunk sem afölött, ami volt, sem afölött, ami lesz. Hatalmunk csak a jelen fölött van, ezt kihagytuk számításainkból, s most mindketten zátonyra futottunk…

ODOAKER
Én pedig lássak neki az uralkodásnak.

ROMULUS
Eszméinket helyreigazította a valóság.

ODOAKER
Keservesen.

ROMULUS
Ha keservesen is, el kell viselnünk. Hátralevő idődben megkísérled majd, hogy értelmet plántálj az értelmetlenbe, s híven kormányozd a világot. Ajándékozd meg Germánia és Róma népét a békével. Fel hát munkára, Germánia fejedelme! Uralkodj most te! Néhány olyan esztendő következik, amelyről meg fog feledkezni a történelem, mert minden hősiességnek híján lesz, de e kusza világ legboldogabb évei lesznek mégis.

(Fáy Árpád ford.)

*

És akkor már tényleg csak Shakespeare van hátra: The rest is silence.

Végre megint megmutattuk a világnak! Eb ura fakó! Szarházi Európa, ezt kapd be!

Tömören - és kellő rosszindulattal, persze - így foglalható össze az Orbán-fanok álláspontja Orbán Viktornak, a Magyar Köztársaság miniszterelnökének, az Európai Unió  Tanácsa soros elnökének strasbourgi szerepléséről. Akit érdekel a téma, nyilván tájékozódott már a vitáról is, a visszhangról is., és megvan a saját véleménye (esetleg már előre megvolt). Mindenesetre idelinkelem egy néha erre a blogra is ellátogató, elkötelezett Orbán-fan, johnnymoore véleményét, akinek - mint írja, - majd a könnye csordult ki örömében. És ideteszem - nyilván nem véletlenül - az itthon legnagyobb vihart kavart Orbán-ellenes (nem magyarellenes!) felszólalásnak, Cohn-Benditének a linkjét (a Youtube-on, magyar felirattal).

Azt gondolom, nincs nagy jelentősége annak, ami tegnap Strasbourgban történt. Osztották már ki ott, nagyjából ugyanezek a szereplők, Berlusconit és Sarkozyt is.  Sokkal fontosabb az, amit tükrözött, ami a túlhevült szócsata mögött van: az, ahogy mi - a mai magyar politikai többség, a társadalmi támogatást maga mögött tudható magyar jobboldal - tekintünk magunkra, illetve ahogy a világ lát minket. (Az előző mondat többes szám első személye skizofréniára utal: magamat nyilvánvalóan nem sorolom ugyanis a jobboldalhoz, még kevésbé a viktoriánusokhoz.) A Fideszt támogató újságírók és az Orbánban hívők elélveztek a gyönyörtől, hiszen rátaláltunk régi, kedvenc szerepünkre: az egyetlen igaz hit védelmezői vagyunk, akit, persze, mindig becsap, cserben hagy a gaz Európa. Az Augsburgnál vereséget szenvedő, de kivégzése előtt még kürtjével a császárt agyoncsapó Lél (lehel) vezértől az egy szimbólum miatt öngyilkos Dugovics Tituszon és számtalan levert szabadságharcunk vezérein át a Don-kanyarig és az 1954-es foci VB döntőjéig a mi történelmi hőseink a vesztesek. "Megbűnhődte már e nép..." És ezt mindig el is mondjuk - mit elmondjuk! dacosan a szemébe vágjuk - a világnak.

A világ néha együttérzőn könnyeit morzsolva, néha enyhén lenéző mosollyal szánakozik rajtunk. És alapjában véve kurvára nem érdekeljük.

Igen, Orbánt most a hangadó, befolyásos nyugati média - a közvéleményformálók - nagyjából olyannak tekintik, mint az ugyancsak arrogáns és gátlástalan Berlusconit vagy Sarkozyt. Csak éppen van egy nagy különbség: utóbbi kettő mögött 60 milliós ország, a világ tíz legfejlettebb ipari országának egyike (két egyike) áll.

Persze, Martin Schulznak, az EP szocialista frakciója német vezérének a Fidesz kétharmada fáj, elfogult. Ahogy az a gyanús 68-as, hol német, hol francia, de persze leginkább zsidó Cohn-Bendit.

És az is persze, hogy valójában nem a médiatörvény, nem a demokrácia fáj nekik, hanem az Európát (is) uraló multikra kivetett különadó, a nemzeti érdekeket előtérbe állító új (végre!) magyar gazdaságpolitika. Ezért tartok fontosnak egy, a hírek közt szinte elsikkadó mai eseményt:  Járai Zsigmondnak, az MNB felügyelő bizottsága elnökének a Hungarian Business Leaders Forum összejövetelén elhangzott beszédét. Az eddig megkérdőjelezhetetlenül fideszesnek tarott Járai kockázatosnak nevezte a kormány gazdaságpolitikáját. "Magyarország helyzete jobb, mint amit általában arról gondolnak, a nemzetközi megítélés azonban nem ezt tükrözi. Ebben szerepet játszik a kiszámíthatóság és a bizalom hiánya. Ez utóbbi összefüggésbe hozható a talán szükséges, ám mégis rombolóan ható különadó-kivetéssel, a kormánynak az IMF-fel kialakult konfliktusos viszonyával, a Költségvetési Tanács feloszlatásával és olyan gazdaságon kívüli fejleményekkel, mint például a médiatörvény körüli viharok." (Részletesebben itt)

Vagyis arról van szó, hogy a saját tényleges teljesítményünk mellett nagyon fontos a nemzetközi megítélés. Nem az, amit mi gondolunk magunkról, hanem ahogy látnak minket azok, akiktől - tetszik, nem tetszik - nagyon nagy mértékben függ a boldogulásunk.

Persze választhatjuk a balsorsot is. Büszkén.

Nem hiszem, hogy értené.

„Műsoraimmal, könyveimmel, írásaimmal azt igyekszem elmondani, hogy ne szeressék az ’oldalvízen’ hajózókat, vagy azokat, akik szerint a cél szentesíti az eszközt. Ne szeressék a döntésképteleneket, a csak egy döntést ismerőket, a tízpercekre barátokat, az ’apró nagy embereket’, a fejtetőre állt értékrendet, a mindig más lobogók alá gyülekezőket, a türelmeseket, ha csak a kényelmükért türelmesek, a türelmetleneket, ha csak magukért türelmetlenek, a vezetőket, akik a géppapírral foglalkoznak, mert ettől nem egyszerűen a vezető devalválódik, hanem fölértékelődik a géppapír. És elmondom, hogy szeressék az emberit, a hosszú szerelmet, a hosszú szeretetet, a gyerekeket, s vállalják konfliktusaikat, tudjanak különbséget tenni etikus és etikátlan dolgok között, és merjék saját mércéjüket is használni a világ megítélésében. Így gondolom.”

Két hónappal ezelőtt a Radnóti Színházban volt 39 történet az Emberről című interjúkötetének a bemutatója; ennek előszavából idéztem a fenti bekezdést. Kollégák voltunk a Magyar Rádióban, amely a 70-es, 80-as években az olyan emberektől volt fantasztikus alkotóműhely, mint ő. Szerkesztő volt: műsorokban, műsorfolyamokban, emberekben, történetekben gondolkodott; s ahogy ezekben a mondatokban is, mindig mindent el akart mondani egy szuszra. Egy merő vibrálás volt, szikrázott körülötte a levegő, ontotta magából az ötleteket. A 80-as években a Szórakoztató Osztályt vezette – az a „szórakozás” nem ez a szórakozás volt: sport, irodalom, zene és humor az életről szólt, az emberekről, akik élték az életet. Hiú ember volt (ki nem az?), de mindenekelőtt arra, hogy ő legyen az, akinek a válláról elrugaszkodva mások képesek látványos ugrásokat végrehajtani. És a dologhoz hozzátartozott persze az is, hogy csalhatatlan biztonsággal ismerte fel, ki az, aki képes végrehajtani az ugrást.

Könyve, a 39 történet, portréinterjúk füzére, egy részüket még a Rádióban készítette, másokat az utóbbi években a Népszava, aztán meg e könyv számára. Írók, sportolók, művészek, közéleti személyiségek, szakmájukban nagyot alkotó emberek beszélnek érzelmekről, értékrendről, hitről, gyökerekről és családról, sikerekről és kudarcokról, beteljesült és meghiúsult álmokról, a rendszerváltás előtti és utáni Magyarországról. László Gyuriról beszélek, amikor a könyvből Donáth László evangélikus lelkészt idézem:

„A legintenzívebb mindig a másik emberrel való közösség. Minél több ember vesz ebben részt, annál izgalmasabbá válnak az interakciók a közösségen belül, vagy még érdekesebb több közösség egymásra hatása. Így szervesül a társadalom. A közösségteremtés ott kezdődik, hogy a másik emberrel szóba állunk, megszólítjuk, engedjük, hogy ő megszólítson bennünket, válaszolunk neki, vállaljuk vele a szellemi, érzelmi konfliktust.”