Vannak fontosabb dolgok a politikánál. Például a halál, most három lány halála. Mondom ezt, és komolyan gondolom, érzem - miközben persze tudom, hogy ez se független a politikától. Az önkormányzatok, a jogrendszer működése, a közösség - az emberek, konkrét emberek - biztonságának szavatolása politika. S az is politika, ahogy egy tragédia után beindulnak a reflexek - most (is) például az undorító cigányozás. Nekem is vannak reflexeim: elképzeltem Szijjártó Pétert, ha még mindig Veróknak hívnák a VI. kerületi polgármestert és Demszkynek a főpolgármestert. (Egyébként az előző kormány hozta azt a rendeletet, amely jogilag lehetővé tette egy hatósági engedélyek nélküli szórakozóhely működését.)

Vannak fontosabb dolgok a politikánál...

Kicsit racionálisabban. Két érdekes cikk a Mandinerről.

Nyugat-Balkán: felelőtlenség minden oldalon

Nekrológ - a rendezvényszervezés ravatalán

Magyarországon polgárháború folyik. Polgárháború, egyre több külső fronttal.

A háború első lövése 2002. április 9-én dörrent el, a választások két fordulója között, Orbán Viktornak a Testnevelési Egyetemen mondott beszédével; a választási vereség után pedig a magyar jobboldal Fidesz képviselte irányzata elkerülhetetlen célként fogalmazta meg a maga számára a „végső győzelemig”, az „ellenség” megsemmisítéséig folytatandó „totális háborút”. Ezzel telt az életünk az elmúlt csaknem egy évtizedben.

A háborúnak megvan a maga logikája: a lövészároknak két oldala van, s a két oldal közt nincs átjárás, párbeszéd sem. A magyar társadalom – kicsit pontosabban fogalmazva: a közvéleményt (s ezzel a választói akaratot is) befolyásoló, közügyekkel foglalkozó értelmiség – egymás iránti gyűlölettel és félelemmel eltelve, kettészakadt.

Természetesen nem vagyok elfogulatlan, „pártatlan” szemlélő. Pontosabban: leszarhatom a pártok, politikusok (kalandorok, vizionáriusok, hatalomvágyó és/vagy cinikus karrieristák) csatározását, de nem lehetek kívülálló, ami az elvek, értékek küzdelmét illeti. Elveim, értékeim remélhetőleg kiderültek már e blogból, úgyhogy most nem részletezem őket.

Tévedés egy párt vagy egy politikus hatalmi ambícióira szűkíteni a háború okát és célját. Történelmi tradíció, világnézeti különbségek és ellentétek, kulturális kötődések és beidegződések ütközéséről van szó, amit a politikai, hatalmi szempontok „csak” felszínre hoztak, tudatosítottak, kiéleztek, s legalábbis egy időre (egy-két nemzedékre?) ismét kibékíthetetlenné tettek. Ellenfelekből ellenségek lettek.

A háború első évtizedét a(z egyesült) jobboldal nyerte. Számára sikert jelent már maga a társadalom kettéhasításának ténye, az, hogy már (szinte) nincsenek árnyalatok, csak „mi” van és „ők”. S ha így van, akkor erre már minden kérdésben könnyen ráépíthető a fekete-fehér logika, s minden ilyen helyzet – amelyben vagyunk mi, akiknek igazunk van, és vannak ők, akiknek nincs – erősíti a csoportkohéziót. A gyengének és tehetetlennek bizonyult ellenfél – az ú.n. baloldal – nem tudta megakadályozni e logika eluralkodását, sőt számtalan esetben (elsősorban pragmatikus és/vagy anyagi érdekből) maga is e logika szerint cselekedett.

Blogbejegyzést írok, nem tanulmányt, ezért nem tudom e háború minden vonatkozását (pláne eseményét) számba venni; önkényesen válogatok.

A polgárháborús siker alapvető okát én abban látom, hogy a Fidesz felfogta az értékek és az érzelmek jelentőségét, a fő ellenfélnek, az MSZP-nek pedig nem voltak ilyenjei, annyira szégyellte a régieket, hogy nem is értette, miről van szó. A „szocializmus” szétesésével, majd a gazdasági-társadalmi rendszerváltással elbizonytalanodott társadalom, az emberek – igen, a „zemberek”! – vágytak valami fogódzóra. Ilyen fogódzó egy „szép, új világ” ígérete vagy akár az is, hogy bilincsben láthatok valakit, akit felelőssé tehetek a saját balsorsomért. És igenis, jó, megnyugtató dolog hinni valamiben! Szinte mindegy is, hogy miben (kiben), csak hinni lehessen. Szent Korona, csodaszarvas, a világ szívcsakrája a Pilisben, a magyarság kivételes képességei, a világgal (világgazdasággal) dacoló nemzeti öntudat, a karizmatikus vezér – elég széles választék kapcsolódott egybe. Ellenfél nélkül. A ráció ugyanis mindezzel nem tud mit kezdeni – pláne ha hiteltelen emberek próbálnak észérveket hangoztatni…

A 2010-es választások után a Fidesz a polgárháborút szükségképpen külső frontok nyitásával bővítette, s ezzel rendkívül gyorsan életet pumpált az ellenfélbe. Nem az MSZP-be. Stratégiailag ugyanis nem az az igazi ellenfél. Hanem az a világnézet, az a kultúra, amely eredendően – ha tetszik: Szent István-i értelemben – nyugatos, kozmopolita. Vagyis képes alkalmazkodni az állandóan változó világhoz, hogy élvezhesse ennek a világnak az előnyeit. Ezt a világot ma a globális kapitalizmus határozza meg, amely történelmi okokból (és a részben véletlenszerű történelmen túl talán mélyebb logikai kapcsolat miatt is) politikailag a liberális demokráciát hirdeti. Orbán Viktor ennek üzent hadat. A globális kapitalizmustól való függésnek, a globális kapitalizmusnak – és a vele összefonódott politikai értékeknek. S ezzel hatalmas külső támogatókat szerzett a polgárháborúban megvert ellenfeleinek.

A háború új szakaszba lépett.

*

Délelőtt itt hagytam abba a piszkozatban maradt írást. Aztán este értesültem róla, hogy a Wall Street Journalnek adott interjúban Orbán bejelentette: az ámítások helyett jönnek a megszorítások, a gazdasági „észszerűség” érvényesülése a társadalmi szempontok felett. Bizonyos szempontból: a globális kapitalizmus logikájának érvényesülése. A Fidesz számára a többfrontos háború újabb hadszíntérrel bővül, de azt hiszem, ezzel veszít jelentőségéből az országot kettéosztó, szinte irracionális, törzsi jellegű szembenállás. Megindulhat – ha nem is a fraternizálás, de – az értelmes párbeszéd a valódi kérdésekről, alternatívákról.

Végrendelet

Én, Hajdu Ferenc, alulirott
állásnélküli hivatalnok,
volt katona és filozofus
s - amit jobb tán, ha be nem vallok -
titokban buzgó drámaíró
és költője a kávéháznak,
ép elmém teljes birtokában,
versemet, mind az ezerszázat,
amit megírtam és amelyet
még csak ezután írtam volna,
önszántamból és kényszer nélkül
reáhagyom az utókorra.

Alulirott, kiről közismert,
hogy rendes ember soha nem volt
és akit soha életútján
nem vezérelt morális szempont,
akinek elve: elvem nincsen!
s ha eljut végül majd a sírba, ezt az egyetlen életelvét
oda levinni úgyse bírja,
alulirott, ki ezt az írást
most leírja vagy tollbamondja,
ezt az egyetlen életelvem
ráhagyom minden barátomra.

Alulirott, ki életemben,
úgy mondják, okos ember voltam,
s aki erkölcsös téveszméket
soha könyvekből nem magoltam,
csak láttam, ahol látnom kellett
az embereket, ezzel szemben
bírói pálcát soha senki
nem pillanthatott meg kezemben, -
hogy örök emlékem maradjon
- hisz sokat úgyse hagyok hátra -
hitemet és a logikámat
reáhagyom az iskolákra.

Én, alulirott, kinek néha
már nem volt egyetlen fityingem
s mert ebédet és cigarettát
még énnekem sem adnak ingyen,
sem feketét a kávéházban, -
ki meghajtottam hát a térdem
és egy-egy kedves ismerőstől
egy pengőt bizony kölcsönkértem,
alulirott, most úgy ítélek,
hogy részeképen a kamatnak,
vagyonomon, kétésfél pengőn,
a hitelezők osztozhatnak.

Én, Hajdu Ferenc, alulirott
állásnélküli hivatalnok
ésatöbbi, mit szép sorjában
az okmány elején bevallok,
huszonhétéves, férfi, nőtlen,
illetőségem Budapesten,
ép elmém teljes birtokában
már mindenemről rendelkeztem,
kivéve - bocsánat a szóért -
a gondolatot, de azt fenti
elviszi, - hisz ily ócskaságot
itt úgyse használhatna senki.

*

Hatéves voltam, amikor elváltak a szüleim, tizenhat, amikor – negyvennyolc évesen – meghalt az apám. 1962-ben. Akkor került hozzám egyetlen, 1941-ben megjelent verseskötete, amelynek ez volt a címadó és záró verse. (Kötet? Egy 12x17 cm-es vékony, 64 oldalas füzet.) Azt hiszem, egyszer próbáltam beleolvasni, de talán az első vers után letettem. Nem érdekelt. A napokban katalizátorként működő A. barátom kérdezett valamit – már tényleg nem emlékszem, mit –, s elkezdtem beszélni apámról, hogy költő akart lenni, de aztán jött a háború, a munkaszolgálat, a felszabadulás, és a Párt azt mondta, hogy most inkább kommunista újságíróra van szükség, mint önmagába mélyedő, lírai költőre… És nem jutott eszembe a versfüzet címe. Kétségbeejtő volt, de ekkor még csak a szenilitást regisztráltam. Egyébként pár perccel később, már a villamoson, eszembe jutott, sőt még azt is elhatároztam, hogy előveszem. Hazaérve persze már elfelejtkeztem az egészről. Egészen estig, amikor elkezdtem olvasni Dragomán György Fehér király című fantasztikus regényét. (Nem sci-fi, hanem fantasztikusan szép.) Egy 10-11 éves kisfiú a hőse, akinek az apját elviszik kényszermunkára a Duna-csatorna építéséhez. (Dragomán erdélyi.) Tulajdonképpen novellafüzér, és az egyiknek a végén, amikor az ember éppen nem képes tovább olvasni, csak ül, kezében a könyvvel, hirtelen beugrott a beszélgetés, apám, a versei.

*

Nem az elolvasásuk volt megrendítő, hanem, hogy hirtelen, majd’ ötven év után, fontos lett.

Nálunk nem voltak régi, családi történetek. Család is alig. Ki Auschwitzban (vagy még az odavezető úton?) halt meg, ki munkaszolgálatosként a fronton, ki a világ másik felére ment. Csak most gondoltam bele abba a képtelenségbe, hogy úgy lettem történész (na jó, csak történelemtanár), hogy nem foglalkoztatott a saját történelmem. Akkor se, amikor tanárként, a 20. századot tanítva, a személyesen megélt történelem fontosságát hangsúlyoztam diákjaimnak. Azt hiszem, most értettem meg, hogy bennem is továbbélt szüleim nemzedékének elfojtásos technikája. 1944 után el kellett felejteni mindent, a kiirtott szülőket, testvéreket, a bujkálást, a megaláztatást, a félelmet ahhoz, hogy tovább lehessen élni, sőt új életet kezdeni, családot alapítani. Persze nem sikerült felejteni – főleg a félelmet nem.

*

Jellemző módon azt se tudom, pontosan mikor házasodtak össze a szüleim. Valamikor 1945-ben, Debrecenben, ahol apám újságíróként dolgozott. Tudom, hogy vonaton ismerkedtek meg; egyik esküvői tanújuk nevét is tudom, egy operaénekes volt, s azt hiszem, az Arany Bikában volt az esküvői ebéd. Nem tudom, hogyan került budapesti apám Debrecenbe, s azt is csak találgatom, hogy akkor már szintén budapesti anyám talán azért ülhetett a vonaton, mert Egerben vagy Miskolcon a családja után kutathatott. (Természetesen hiába.)

*

Nem tudom, hogy a budapesti, jómódú ügyvéd fia hogyan és mikor lett kommunista. Haláláig az maradt: hívő, elkötelezett kommunista, sőt sztálinista. Azt hiszem, fontos a hívő jelző, noha állítólag nagyon okos ember volt. Neki köszönhető, hogy újságolvasó lettem (fura módon az, hogy újságíró is, az nem). A Szabad Nép címeiből tanította meg a betűket, első olvasásemlékem egy szó az újságból: Pravda. (Fiatalabbak kedvéért: ez a minden bölcsesség forrásának számító szovjet pártlap volt, amelyet naponta idézett magyar testvérlapja.) Azt csak családi anekdotákból tudom, hogy óvodásként fel kellett ismernem az újságban Sztálin és Ordzsonikidze bácsi képét; valószínűleg Rákosiét is, de Ordzsonikidze neve érdekesebb volt, ezért ő maradt meg bennem.

Levél Molotov elvtárshoz a genfi értekezletre – ez is egy vers, az övé, a Komárom megyei Dolgozók Lapjá-ban jelent meg 1955. október 15-én. Akkor annak a munkatársa volt, mert két évvel korábban, Nagy Imre „új szakasza” idején (azt hiszem, heveny sztálinizmusa miatt) kirúgták az MTI-ből, ahol 1946-tól dolgozott. Erre a versre emlékeztem, de idézni nem tudom, mert csak a címét találtam meg az újságnak az interneten fellelhető repertóriumában. Valami olyasmivel kezdődik, hogy egy szőke kisfiú fején tartja a kezét, és azt akarja, hogy ez a kisfiú békében nőhessen fel. Az abban az időben megindult enyhülés (akkor még nem így nevezték) jegyében Genfben négyhatalmi külügyminiszteri értekezlet folyt Németország esetleges egyesítéséről és az európai leszerelésről; persze eredménytelenül.

1961-ben az Esti Hírlap kulturális rovatvezetője volt, és én nyáron egy hónapot a szerkesztőségben töltöttem. (A fotoriporter, Bozsán Bandi bácsi táskáját cipeltem.) Akkor történt meg a nyílt szakítás a Szovjet és a Kínai Kommunista Párt, Hruscsov és Mao Ce-tung között. Ennek dokumentumait – a nemzetközi kommunista mozgalom stratégiáját, valamint a sztálini múltat tárgyaló, terjedelmes levélváltást - nálunk csak a zárt körben terjesztett, bizalmas MTI-kiadvány, a Cikkek a nemzetközi sajtóból közölte. Én a szerkesztőségben elolvashattam. „A kínaiaknak van igazuk” – mondta apám.

Ezt az „örökséget” is sikeresen elfojtottam, amikor négy évvel később „megalkuvó revizionistaként” nem csatlakoztam legjobb barátaimhoz, akik maoisták lettek.

*

Jó dolog régi újságokat olvasni. Rám maradt apámtól az 1944. decemberétől Debrecenben megjelent Néplap 1945. január-májusi számainak bekötött példánya.  Most leszedtem a gardrób legfelső polcáról. (A képen a pontosan 66 évvel ezelőtti szám első oldala látható.) Valószínűleg elsősorban szerkesztő lehetett, mert csak néhány rövid színházi kritikát találtam a szignójával. Teljes névvel aláírt, hosszabb cikket nem. A Csokonai Színház elsősorban operettet, zenés bohózatot játszott abban az időben, s bár mindig kiemelte Rajz „Jancsi” és Süli Manyi nagyszerű játékát, és elismerte, hogy az emberek jogos igénye a szórakozás is, de a színházat egyre türelmetlenebbül sarkallta az igényesebb műsorpolitikára. „Nem szabad visszariadni a kezdeti nehézségektől: a közönség nevelhető, és ennek a nevelésnek a kötelessége nem utolsósorban a színházra hárul. A magunk részéről ebben a munkában teljes támogatást ígérünk.” (1945. március 1.) A Dunántúlon még harcoltak, és még több mint két hónap választott el a német fegyverletételtől. A színházi előadásokat délután tartották, közbiztonsági okokból, és bár most nem néztem utána, de feltehetőleg éjszakai kijárási tilalom is érvényben volt még. Az újság fő hírei, tudósításai természetesen a háborúról szóltak. Az apróhirdetésekben eltűnt hozzátartozókat kerestek. A Néplap hónapokon át „demokratikus napilap”-nak nevezte magát, noha nyilvánvalóan és mindenki által tudottan kommunista volt. A március 18-i számtól azonban már a fejlécbe is bekerült, hogy „A Magyar Kommunista Párt Keletmagyarországi kerületének lapja”. Ennek a számnak az első oldalait egyébként a földreform, a „Rendelet a nagybirtokrendszer megszüntetéséről és a földműves nép földhöz juttatásáról” uralta.

Az újság lapjai közé bedugva egy plakátot is találtam: a Debreceni Művészetbarátok Domahidi Szabó László és Ferenczy Fenákel Miklós operaénekesek 1945. február 11-én, vasárnap délután a Csokonai Színházban tartandó művészestjére invitált. Közreműködnek: Ujfalussy József zongoraművész, Simon Zsuzsa, a Belvárosi Színház v. tagja, R. Gencsy Sári operaénekesnő. A műsort bevezeti: Hajdu Ferenc.

Még két nap volt Budapest felszabadulásáig.

*

*Az évszázad a 20., a cím pedig utalás Déry Tibor egykori tárcasorozatára, A napok hordalékára.

A sorozat korábbi darabjai:

Marihuána, Madrid, Attila

Gyuri, aki Jorge

November 7., Szása

Grisa, Leningrád

Osztaskovo, Internacionálé

Cseh Tamás

Jótékonyság, szolidaritás (Haiti ürügyén)

Az én Kubáim

1. Tótawé egy bunkó – mindig is az volt. Bayer Zsolt is bunkó – ő nem mindig volt az. (v.ö. Weöres Sándor: „KARESZ HÜJE/ GYÖNGYI HÜJE/ csak én vagyok okos/ énnekem a segembe is felyem van.”) És akkor még csak szakmailag elsőrendű publicistákról beszéltem.

Isten látja lelkem, nem szeretem Szalai Annamáriát, de gusztustalannak és felháborítónak tartom az interneten róla keringetett pornográf fotomontázsokat, és egyáltalán: semmiféle sajtószabadsággal nem tartom összeegyeztethetőnek bárkibe beletaposni. A véleményébe, a hivatalába, a hivatali tevékenységébe lehet, az emberbe nem. Gondolom én. Ennél csak a rendszeresen gyilkosságra (hol cigányok, hol kommunisták vagy általa vélelmezett „ellenségek” meggyilkolására uszító (vagy mint most éppen: az 1919-es fehérterror áldozatainak számát keveslő – v. ö.: „Hitler is félmunkát végzett a zsidókkal”) Bayer undorít jobban, s ilyenkor én is ösztönszerűen a szerencsére nem létező géppisztolyom után kapnék. Vagy a médiatörvény után kéne?

2. Nem hiszek a korlátozatlan sajtószabadságban – sőt, leleplezem magam: nem hiszek a korlátlan szabadságban sem. Amúgy ilyen nem is létezik, egyik sem. Ideaként, eszményként igen, és szükségünk is van eszményekre. De tudnunk kell, hogy a realitás más. Az általános szabadságról, s ennek akár a legfejlettebb, legliberálisabb kapitalista társadalomban való megvalósulásáról most nem mondanék véleményt, csak annyit jegyzek meg, hogy az persze a létező világok legjobbika – de remélem, nem a lehetségeseké. Maradjunk azonban most csak a sajtónál. Csak aki vak vagy hülye vagy cinikus, állíthatja, hogy Magyarországon az utóbbi 100-150 évben létezett/létezik korlátlanul szabad sajtó – ha ezen most a média egészét értjük.  Vagy politikai vagy üzleti szempontok mindig is korlátozták, korlátozzák. Voltak, vannak persze szabad sajtótermékek (ha akarom, ez a blog is ilyen), de ezek csak azért lehetnek szabadok, mert jelentéktelenek. Nincs tömeghatásuk. A sajtó, a média a 20. század – Pulitzer, Hearst, Miklós Andor és Rákosi Jenő óta – tömegkommunikációs eszköz. A tömegkommunikáció pedig lehet a lehető legszélesebb közvélemény tájékoztatása, és lehet e közvélemény formálása. S ha nem az én véleményemre formálja a közt, akkor persze manipulálás.

Lehet erre mondani, hogy épp ezért van a közszolgálati rádió, televízió, hogy ezt ellensúlyozva valóban tárgyilagos, elfogulatlan legyen, de jó ha tudjuk, hogy ez is csak ideaként, vezéreszmeként létezik, valóságként nem. Jó, tudom, a BBC. És még? Persze egy Philipp vezérelte tévénél azért még sok jobbat, elfogulatlanabbat, magasabb szakmai színvonalút el tudok képzelni. (Tudom, ez előítélet, hiszen Orbán porondmestere még csak most lépett fel erre a dobogóra. Előítélet – az illető előélete alapján.)

3. Idegesítenek a saját reflexeim. Ha valaki mellettem Magyar Nemzetet olvas a villamoson, már gyanakodva nézek rá. (Mondjuk, Demokratáról, Barikádról, Magyar Fórumról ne beszéljünk.) S kapásból feltételezem, hogy ő is „politikai ellenfelet” (ellenséget?) lát bennem, ha éppen Népszabadság vagy Magyar Narancs van a kezemben. Agymosott hülyének tartom, aki csak a Hír Tévéből vagy az Echóból tájékozódik, de nagyon idegesít az is, ha valaki csak Klubrádiót hallgat. Felnőtt, „munkás” életem nagyobbik részében hozzászoktam, hogy a munkahelyem fizeti az újságokat, és igyekeztem mindent elolvasni (Új Magyarországot, Magyar Fórumot stb. is). Soha nem gondoltam, hogy valahol „középen” van az igazság, de mindig ismerni akartam, hogy más mit gondol. Most már, hosszú évek óta, magam fizetek az olvasmányaimért, így aztán alaposan szűkült a spektrum: jár a Népszabadság, a HVG, a Magyar Narancs, a Heti Válasz meg az Élet és Irodalom – minden egyebet az internetről. Ez is lassan úri mulatságnak számít, már ami az emelkedő előfizetési díjakat illeti, de ragaszkodom a kézbe vehető újságokhoz. Én még tudom – nemcsak újságíróként, hanem újságolvasóként is –, hogy fontos, hogyan vannak egymás mellé tördelve a cikkek, s hogy kell az is, hogy tudjam, mit hol találok egy újságban. Hat éves korom óta mindennap olvasok újságot, politikai híreket, ahogy gyerekkorom óta naponta többször meghallgatom a rádióban is a híreket. A 70-es, 80-as években a szokásos, reggel fél 7 és 8 óra közti menet a Kossuth rádió Krónikája, a VOA, a BBC és a SZER volt. Jó, ez a munkámhoz is kellett, de ugyanúgy természetessé vált, mint a 90-es években az, hogy minden tévéhíradóba belenézzek, plusz BBC, CNN, orosz 1-es. Mindezt csak azért meséltem el, hogy érzékeltessem: hozzátartozik az életemhez a sajtó, a nyomtatott és az elektronikus média. A tájékozódás igénye. A sokszínűség, az eltérő, ütköző vélemények természetessége. És fura módon akkor is természetesnek tartottam az eltérő érdekeken, értékeken alapuló sokszínűséget, amikor része – alkatrésze – voltam egy olyan sajtóvilágnak, amely innen nézve nagyon is egyszínű, „egyenirányított” volt. Általában onnan nézve is…

4. A rendszerváltás – igen, minden ellenkező híreszteléssel szemben volt rendszerváltás! – folyamatában, 1988-tól eleinte fokozatosan, majd az ellenőrzés alól kiszabadulva, szinte robbanásszerűen vált színessé és szabaddá a sajtó. Számomra túl színessé és nemcsak szabaddá, hanem gátlástalanná. Undorít a bulvár és undorít a hazug, primitív, uszító szélsőjobboldali sajtó. (Előzetes válasz egyes kommentekre: 1./nem azonos a jobboldali, konzervatív stb. a szélsőjobboldalival, a fasisztával; 2./ nem tudok uszító szélsőbaloldali sajtóról.) Ezért – sokakkal szemben – úgy gondolom, hogy van szükség szabályokra, sajtó- vagy médiatörvényre. Valamint olyan, a társadalom – sokszínű – érdekeit, értékeit képviselő testületre (hatóságra?), amely betartatja ezeket a szabályokat. Meg büntető és polgári jogi törvényekre, amelyek védik az állampolgárt, az embert és közösségeit. Meg bíróságokra, amelyek képesek ezeket a törvényeket alkalmazni.

Úgy gondolom, hogy ez a mostani törvény, ez a mostani hatóság nem ilyen. Ez egy paranoiás hatalom inkompetens balfaszok által kidolgozott törvénye, amelyet nevetséges és hiteltelen senkik próbálnak majd betartatni. Nem fog sikerülni, de nagy károkat fognak okozni. Önmaguknak is.

A baj az, hogy nekem is.

Képzelje magát hatalmas és befolyásos embernek, mondta a pszichológus, az alany pedig gyorsan összegyúrt egy figurát abból, ami épp az eszébe jutott. Volt benne egy-egy rész Ben Bernanke, Spiderman, Putyin, Dzsingisz kán, Gandalf, Hu Csin-tao, Abdul Aziz és Bill Gates; Obama azért marad ki, mert az amerikai elnököket néha tudvalévőleg sarokba szorítják. Megvan, kérdezte a pszichológus, az alany bólintott. Nagyszerű. Akkor most rajzoljon a homlokára egy nagy E betűt.
Mellőzzük annak a végiggondolását, hogy vajon a nyájas olvasó hajlandó volna-e nagy E betűt rajzolni a homlokára csak azért, mert egy kerge lélekbúvár így látja jónak, pláne hogy hajlandó volna-e ilyesmire abban a malaszttal teljes pillanatban, amikor épp a földkerekség leghatalmasabb figurájának képzeli magát, mindenesetre a kísérlet alanyai rajzoltak.
Fordított nagy E betűt rajzoltak mindannyian.
A kontrollcsoport tagjai viszont rendes E betűt rajzoltak a homlokukra, tehát olyat, amit mások, ha rápillantanak, E betűként fognak azonosítani. Nyilvánvaló, hogy ehhez már bizonyos szellemi és erkölcsi érettségre van szükség, hiszen a homlokunkra rajzolandó E betű a mi számunkra tükrözve jelenik meg, és csak némi gondolkodás eredményeképp ébredünk rá, hogy nekünk most látszólag fordított E-t kell rajzolnunk, ha azt akarjuk, hogy mások azt normál E-ként ismerjék föl. El kell fogadnunk az ő nézőpontjukat mint létezőt és mértékadót, noha az a mienkkel e pillanatban épp nem egyezik.
Normális ember számára ez semmifajta nehézséget nem okoz. Ha viszont hatalmasnak képzeljük magunkat akárcsak egy kósza pillanatra is, akkor nem jön össze. Onnantól kezdve egyetlen érvényes nézőpont van, a mienk, a többieké nem számít, úgy rajzoljuk az E betűt, ahogy nekünk jólesik. És ehhez még csak hatalom se kell, a róla való puszta képzelgés is bőven elegendő.
A fönti kísérletet Dacher Keltner végezte a Northwestern Universityn, a Wall Street Journal szombati esszéi között lehetett róla olvasni The Power Trip cím alatt. Az esszé arról szól, tudományos eredményekkel gazdagon aládúcolva, hogy aki hatalomhoz jut, annak gyakorlatilag elmegy az esze. Ezt a kísérlet vezetője mondja, aki szerint a hatalomnak már az érzete is agykárosodással felérő következményeket okoz, a tényleges és kiterjedt hatalom birtokosai pedig úgy viselkednek, mint a neurológiai osztályokon fekvő betegek, akiknél a döntéshozatalért és az empátiáért felelős orbitofrontális régió sérült meg helyrehozhatatlanul. De nincs is szükség arra, hogy a lélekbúvárok tényleges hatalmi pozícióban lévő potentátokat vizsgáljanak, hiszen az idevágó pszichopatológiai tüneteket a hatalomról pár sör ellenében megrendelésre fantáziáló egyetemisták is képesek szállítani.
Azt mondjuk nekik, hogy te most szenátor vagy, esetleg kormányzó, mi a véleményed azokról, akik túllépik a megengedett maximális sebességet, hogy egy találkozóra odaérjenek? És mi van akkor, ha te hajtasz a megengedettnél gyorsabban, hogy valahonnan el ne késs? A képzelt szenátorok/kormányzók a gyorshajtókat mélyen elítélik, egyszersmind azonban fölmentik önmagukat, hiszen ők fontos emberek, akiknek fontos teendőik vannak. Természetesen a gyorshajtást itt változónak kell felfognunk, ami bármi más, hasonlóképp törvénybe ütköző dologgal behelyettesíthető, a lényeg az, hogy a fontos ember esetében az is bocsánatos lesz, a fontosság miatt. (Nem lehet kellőképp kihangsúlyozni, hogy ezt a kísérletet olyan országban végezték, ahol a törvény előtti egyenlőség nem üres lózung, hanem faktum, továbbá ahol az elnök, aki jó közelítéssel a világ leghatalmasabb embere, sohase érezheti akkora úrnak magát, mint egy falusi polgármester valahol a Duna és a Tisza között.)
Vagyis a hatalom érzetétől az erkölcsi érzék porlik, mint a szikla, ám ez még hagyján. Porlik az intellektus is.
Richard E. Petty (Ohio State University) a kísérleti alanyok csoportját egy szerepjáték keretében főnökökre és beosztottakra osztotta szét, majd új mobiltelefon-típusokról szóló reklámanyagokat mutatott nekik. Az anyag egyik része hihetőnek látszó technikai specifikációkra hivatkozott, a másik részében nem volt más, csak színtiszta hülyeség. A beosztottak elolvasták a szövegeket, majd ennek alapján hoztak valamilyen - a körülményekhez képest racionális - döntést, míg viszont a magukat főnöknek képzelők a kétfajta argumentáció között semmifajta különbséget nem találtak. Nekik nem számított, mi van a szövegben, döntöttek, és annyi.
Vagyis az információ-feldolgozás módját a hatalomról való puszta képzelgés is megváltoztatja; aki hatalmasnak érzi magát, nem teszi az érveket egymás mellé, nem mérlegeli, melyik van adatokkal jobban alátámasztva, melyik a racionálisabb. Az lesz kiválasztva, amelyik azt mondja, amit ő hallani szeretne, a többi megy a papírkosárba egyenest. A Führerrolle tehát beszűkült tudatállapottal jár együtt, valamiféle kognitív deficitről, mentális leépülésről van szó. Ez az, amiről a hatalomért rajongók nem akarnak lemondani.
A hatalom akarása = Wille zum Blödsinn**.
Természetesen nem mindegyik falkavezérből lesz Chavez, Mugabe vagy Kadhafi, hanem csak azokból, akik fölött semmifajta intézményes vagy legalább informális kontroll nem érvényesül. Viszont a hataloméhes szubjektum ravasz, ezért, ahogy az már Tacitusból is kiolvasható, először eltávolítja a környezetéből mindazokat, akik rámutathatnának, hogy elszaladt vele a ló, utána pedig lebontja az útjában álló hagyományokat, mai kifejezéssel a fékek és ellensúlyok rendszerét. Végül semmi se marad, csak a Blödsinn.
Konrad Lorenz az élőlényeknek csupán egyetlen olyan közösségéről tud, amelyet csakugyan a legkiválóbbak irányítanak; ez a közösség a páviánoké.
Hogy azért ne csak a falkavezérekről essen szó, hanem a született alattvalókról is, most került a szemem elé egy anyag, két évvel ezelőtt raktam félre avval, hogy jó lesz még valamire. Arról szól, hogy Jerry M. Burger, a Santa Clara University professzora megismételte a Milgram-kísérletet, és gyakorlatilag ugyanazt az eredményt kapta, mint Stanley Milgram csaknem ötven évvel ezelőtt. A kísérletet magát nyilván nem fogom itt leírni, a lényege az, hogy bárki közember hajlandó gyakorlatilag halálra kínozni bármelyik felebarátját anélkül, hogy ezért valami jutalmat, mondjuk egy sört vagy egy szelet pizzát kapna. Sőt még csak ráparancsolni se kell, elég, ha megmutatják, melyik gombot nyomja meg. Tekintsünk két bájos és ártatlan gyermeket a játszótéren, húsz év múlva mindketten hajlandók lesznek belevezetni a másikba a kettőhúszat, sőt nem kizárt, hogy egyikük bele is vezeti.
Ennyit mára a szeretetről, a szívjóságról és a kicsi angyalkákról, feleim.

*

*Megjelent az Élet és Irodalom 2010. december 23-i számában. A cím utalás Nietzsche A hatalom akarása c. művére.

** Blödsinn = hülyeség

Tóta W. Árpád bunkó, mindig is az volt. Bayer Zsolt is bunkó, ő nem mindig volt az. S mindennek semmi köze ahhoz, hogy szakmailag mindketten tehetséges publicisták. Az volt Goebbels doktor is.

Mong Attila műsorvezető után után ma reggel egy riportalany újságíró, Jászberényi Sándor akart egyperces hallgatással tiltakozni a médiatörvény ellen, illetve kifejezni szolidaritását Mong Attilával és Bogár Zsolttal. Beszámoló a Médiablogon, hangfelvétel Patrónál. A dolog érdemi részével kapcsolatos véleményemet elmondtam már itt egy hete: igen, úgy gondolom, hogy a kiépülő autoriter rendszer, a viktatúra veszélyezteti a sajtószabadságot, amelyet én értéknek tartok - minden Kurucinfo- és Való világ-mocsok ellenére -, és szolidáris vagyok azokkal, akik tiltakozni mernek ellene.

De most valójában nem erről akarok írni, hanem arról, a Médiablog kommentelői közt is kibontakozott vitáról, hogy milyen veszélyei vannak egy élő adásnak, annak, hogy például egy vendég, egy riportalany nem csak azt mondja, amit várnak tőle. Van, aki ezt tahóságnak vagy éppen banditizmusnak tartja. És erről jutott eszembe egy régi történet.

A Ki nyer ma? - játék és muzsika 10 percben a Magyar Rádió egyik legnépszerűbb műsora volt évtizedeken át. Lazítás a Déli krónika politikai hírei után, könnyed zenei ismeretterjesztés, és persze mindenekelőtt játék, kis nyereménnyel - hanglemezzel, koncertjeggyel. (S ami talán ennél is nagyobb dicsőség volt: bemondták a játékos nevét a Rádióban!) 1969-ben indult a műsor, az Astoria szálló halljából sugározták, diákok, háziasszonyok, nyugdíjasok és ebédszünetben a munkahelyükről kiugró hivatalnokok adták élő törzsközönségét és az éppen jelenlevők közül kisorsolt játékosokat. Nem volt ez magától értetődő 1969-ben, mikrofont dugni élő adásban ismeretlenek orra alá, de a téma, a klasszikus zene részint ártatlan volt, részint szűrőnek is bevált. Egészen a rendszerváltás hajnaláig (előestéjéig? jó vitatéma). Emlékeim szerint valamikor 1987-be történt, hogy miután bemutatták a játékost, egy - hangja alapján - idősebb férfit, és elhangzott az első zenei bejátszás, az illető a zenemű címe helyett ezt közölte: "Beszélni szeretnék Kádár Jánossal". A műsorvezető megpróbálta visszaterelni a kérdéshez, de megismételte: "Beszélni szeretnék Kádár Jánossal". Nem tudom, hogy küldték/távolították el a mikrofontól, a műsorvezető megbicsakló hangon valami olyasmit reagált, hogy "vendégünk összetévesztette az Astoria hallját a Parlamenttel". Nem emlékszem már, hogy lekeverték-e a műsort, vagy folytatódott a tartalékjátékossal.

Ja! A Ki nyer má-t 2007-ben legyilkolta az előző, "liberális" rádióvezetés. Nekrológként is beillik Para-Kovács napokban megjelent publicisztikája a Hírszerzőn (akik allergiásak a szerzőre, elég, ha az utolsó bekezdést olvassák el).

Ezt pedig a YouTube-on találtam.

Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk!
Három király mi vagyunk.
Lángos csillag állt felettünk,
gyalog jöttünk, mert siettünk,
kis juhocska mondta - biztos
itt lakik a Jézus Krisztus.
Menyhárt király a nevem.
Segíts, édes Istenem!

Istenfia, jónapot, jónapot!
Nem vagyunk mi vén papok.
úgy hallottuk, megszülettél,
szegények királya lettél.
Benéztünk hát kicsit hozzád,
üdvösségünk, égi ország!
Gáspár volnék, afféle
földi király személye.

Adjonisten, Megváltó, Megváltó!
Jöttünk meleg országból.
Főtt kolbászunk mind elfogyott,
fényes csizmánk is megrogyott,
hoztunk aranyat hat marékkal,
tömjént egész vasfazékkal.
én vagyok a Boldizsár,
aki szerecseny király.

Irul-pirul Mária, Mária,
boldogságos kis mama.
Hulló könnye záporán át
alig látja Jézuskáját.
A sok pásztor mind muzsikál.
Meg is kéne szoptatni már.
Kedves három királyok,
jóéjszakát kívánok!

József Attila: Betlehemi királyok (1929 december)

Reggel egy percre elhallgatott a Kossuth rádió.

Lásd (és hallgasd) itt

Mong Attilát és a műsor szerkesztőjét, Bogár Zsoltot persze még ma délelőtt felfüggesztették munkaköréből.

Tegnap este egyébként természetesen én is voltam tüntetni a Szabadság téren a sajtószabadságért. Egyetemisták rendezték, bájos amatörizmussal. Nem baj, lesz idejük (10-12 év) beletanulni. De végre sok fiatalt láttam egy ilyen megmozduláson.

Az Index beszámolója