...A világot az emberért teremtették, az embert pedig azért, hogy meghódítsa és uralja azt. Ebből pedig egy furcsa nézet következik: a világ az emberé, következésképpen az ember bármit megtehet a világgal. Előbb-utóbb minden rendbe jön, mert „a természet a mi oldalunkon áll”, és ha most nagynak látszik is a baj, „valaki majd jön és megment minket”. A vallásos képzeletvilágban ez a „valaki” többnyire maga az Isten vagy az istenek egyike, illetve az isten(ek) küldötte (angyal, messiás). A szekularizált világnézetben nem jut hely isteneknek és angyaloknak, de maga a hiedelemrendszer ugyanaz, csak a díszlet és a szereposztás más. A „valaki majd jön és megment minket” bizonyossága a XXI. század emberében is ugyanolyan töretlen, mint ezer, két- vagy háromezer évvel ezelőtti őseiben. Csak éppen az ő hite szerint e „valakit”, aki majd eljő, hogy megoldást nyújtson minden problémánkra, rendbe hozza a hibákat és begyógyítsa vérző sebeinket, a tudósok, feltalálók, politikusok, államférfiak (más verzió szerint a földönkívüliek) között kell keresni. A lényeg azonban a megváltozott díszlet és szereposztás ellenére ugyanaz:
– A természet a mi oldalunkon áll; valaki majd jön, és megment minket!

A fenti szövegrészlet egy darab Birtalan Balázs lebilincselő puzzle-jéből, amelyben a törzsfejlődés és a természeti környezet mellett szerepet kap például a rögbi, egy repülőgép-szerencsétlenség  és a hit is.

A 20. századról mondja ezt Alain Badiou filozófus, akinek A század című könyvét olvasom. Badiou nevével (már sokszor dicsekedtem hiányos műveltségemmel) a közelmúltban egy izgalmas És-interjúban (itt) találkoztam először, ennek nyomán vettem meg könyvét, amely tulajdonképpen tizenhárom, 1998-2000-ben tartott előadását tartalmazza. Fontos előrebocsátani, hogy Badiou filozófiailag marxista, politikailag (a bevett terminológia szerint) szélsőbalos – és ami az előbbiekkel egyenrangúan fontos: francia. Könnyed, szellemes – még amikor egy szavát se értem (ez sűrűn előfordul, és van, hogy ilyenkor hiába olvasok el másodszor vagy harmadszor is egy mondatot, bekezdést, még mindig nem értem, mert… ismerethiány, hízelgek magamnak).

Badiou-t nem az érdekli, hogy mi történt – ezt mindenki tudja –, hanem hogy hogyan gondolkodott a század, elsősorban önmagáról. Közbevetőleg: Badiou lényegében átveszi az (ugyancsak marxista) angol történész, Eric Hobsbawm „rövid” 20. század koncepcióját, vagyis hogy az első világháborútól, 1914-től a kelet-európai szovjet birodalom összeomlásáig, a 80-as évek végéig tartó kb. 75 év jelenti a 20. századot. (Bár a könyvben – nem tudom, helyesen vagy fordítói hibaként – „kis” 20. század terminus szerepel.) Szóval: Badiou 20. századi szövegekből kiindulva – többek között Mandelstam, Brecht, Pirandello, Freud, Pessoa, Celan, Saint-John Perse, Malevics a szerzők – vizsgálja a kort.

E kor politikát, történelmet meghatározó áramlatai, mozgalmai a kommunizmus és a fasizmus. Badiou időnként mintegy mellékes mozdulattal (de persze érvelve) utasítja el a kettőt „totalitarianizmus” cimkével összemosó elméleteket, valójában azonban mégis azt a közöst keresi, ami létrehozta, konstituálta őket. Ez pedig a cselekvés, a sors, a történelem alakításának akarata, a hit abban, hogy ez lehetséges, hogy nem vagyunk kiszolgáltatva vak erőknek, nem vagyunk pusztán „törvényszerűségek” tehetetlen elszenvedői. Alapvetően optimista gondolat, a „minden lehetséges” érzése, a hit önmagunkban. Most aztán tényleg a Föld fog sarkából kidőlni, és ez a harc lesz a végső… Szembeállítása ez a 20. századnak mind a 19-ikkel, amelyet Badiou részint a romantika, az eszmék, az álmodozás, részint a tudományba vetett és biztonságot adó hit korának nevez, mind a 21-ikkel, amelyet megalkuvónak és – ha jól értem – embertelenül unalmasnak tart, olyannak, ahol a gondolkodást és a cselekvést megbénítja a globális kapitalizmus.

Mint tudjuk, a 20. század véres, kegyetlen volt. A „valóság”, a „valóság megragadása” iránti szenvedély, ami a 20. század emberét vezérelte, ugyanis – így Badiou – kiiktatta, érvénytelenítette az etikai kategóriákat; a valóság „túl van Jón és Rosszon”, hivatkozik Nietzschére, aki Hegel, Marx és (a Lacan közvetítette) Freud mellett a leggyakrabban visszatérő referenciapontja Badiou szövegének. Új világot és új ehhez új embert kell teremteni, ami csak erőszakkal, véresen megy. De miből születik ez a szenvedély, ez az akarat?

„A 19. század hegeli gondolata az, hogy bízzuk rá magunkat a század mozgására, ’hagyatkozzunk rá a dolog létére’. A 20. század gondolata az, hogy szembe kell nézni a történelemmel, politikailag uralni kell. Mert az 1914-18-as háború óta senki sem bízhat a történelemben annyira, hogy ráhagyatkozzon állítólagos haladására.”

Vagyis az (első) világháború a fordulópont. Badiou erre nem tér ki, de gondoljuk meg, hogy Európa népei – konkrét emberek tízmilliói – ekkor élik át először tömegesen, hogy nem érvényes a „Ne ölj!” parancsa, hogy nincs többé norma, hogy ölni szabad, sőt kell. E nélkül nem érthetők se a háborút követő forradalmak, se a sztálini terror, se a náci megsemmisítő táborok – s mindezek hol lelkes, cselekvő, hol legalább hallgatólagos tömegtámogatottsága.

„Az újember projekt megszüli azt a gondolatot, hogy a történelmet kényszeríteni kell, meg kell erőszakolni.” „Minden meggyőződés, amely az új ember valóságos eljövetelére vonatkozik, erőteljes közönnyel viseltetik a fizetendő ár iránt, és legitimálja a legerőszakosabb eszközöket is. Ha az új emberről van szó, bizony elképzelhető, hogy a régi ember nem több, mint nyersanyag.”

Nem volt szándékomban ismertetni Badiou könyvét, egyébként is még csak a kétharmadánál tartok, nem tudhatom, hogy „ki a gyilkos”. Csak leírtam valamit, ami e könyvtől függetlenül is foglalkoztat, amikor a 20. századról – és benne a saját életemről – gondolkodom.

(valamiért)

Az orosz cím - Ubivaja mólodoszty - (és a dal) a fiatalkor - fiatalkorom, fiatalkorunk - megöléséről szól - a nagyvárosban, hol másutt. Az együttes neve pedig - Mnogotocsije - a befejezetlen mondat végén álló három pontot jelenti.

"A második világháború pusztítása után a Magyar Dolgozók Pártja saját központjának építtette újjá a Királyi Palotát, s bár sohasem költözött oda, ez máig meghatározza a Vár arculatát." (Heti Válasz 2010/33. sz.)

Véletlen, hogy mitől szakad el az embernél a cérna. Viszonylag jól tűrtem Schmitt Pál és Kósa Lajos Szent István napi hülyeségeit, a magyar ünnepekhez hozzátartozó dagályos álszenteskedést, megtartóztattam magam az írástól - de olvasok is. Most például a mérsékelt jobboldal (még ha tőlem politikailag, világnézetileg távol is álló, de) általában normális hetilapját. És benne öt perccel ezelőtt egy, a Várnegyeddel foglalkozó, amúgy korrekt írás élén ezt a nagybetűkkel kiemelt mondatot. Ami súlyos ismerethiányon és előítéleteken alapuló nettó hülyeség.

A rákosista MDP 1948. június 12-től 1956. október 31-ig létezett. Ez időben a Várpalota világháborús romhalmaz volt. A Palota és maga a Várnegyed is a megtagadott "úri" múlt szimbóluma, a polgárságé és a Várban rezideáló Horthy Miklósé.  Pusztulásra, felejtésre ítélve, legfeljebb régészeknek engedélyeztek a korábbi, középkori múltat feltáró ásatásokat. A Várnegyed házainak a renoválásához is csak 1957-ben kezdtek hozzá, a Palota újjáépítése pedig - kifejezetten kulturális funkcióval - a 60-as években történt meg.

Nem hiszem, hogy az "MDP-s Várpalota" vádját a HV (egyébként elfogultsága miatt általam nem igazán kedvelt) újságírója szopta az ujjából; valaki valahol ezt leírta, s továbbél, mint a "három tenger mosta" Magyar Birodalom eszméje és a sok hasonló történelmi badarság - inkluzíve a "keresztény Magyarország", miközben minden felmérés szerint ez Európa egyik legkevésbé vallásos társadalma.

És "rokonainkról" - mit rokonainkról! leszármazottainkról -, a parthusokról és a sumérokról még nem is beszéltem.

Huhh. Most jól kidühöngtem magam. Tényleg épp ideje, hogy elmenjek nyaralni néhány napra.

"Valamennyien magunkban hordozunk egy ideát önmagunkról, s ezért az ideáért az ember minden hazugságra kész. Milyenek lennénk, ha tökéletesek lehetnénk. S mintha azt mondta volna a mesterünk, hogy retusőrként annak a lehetséges ideának kéne utána mennünk, amelyet egy ismeretlen ember ápol titkon önmagáról."

Nádas Péter rövid esszéjéből idézek, amely teljes - tudom, egy bloghoz kicsit hosszú - terjedelmében a bejegyzés végén olvasható, s már most kérem olvasómat, aki odáig eljut, hogy ne hagyja ki (le).

E bejegyzéshez az apropót egy fénykép adta; tegnap láttam,  gyönyörű arckép, de ezt persze nem adhatom közre. Így hát másról beszélek. Vagy nem.

A bécsi Kunsthistorisches Museumban az egyik kedvenc képem egy Holbein-portré. (Jut eszembe: ha valaki jól akar szórakozni, olvassa el Erich Kästner Az ellopott miniatűr című kisregényét, Rejtő Jenő fordításában, annak a főszereplője is egy Holbein.) Valamitől lenyűgöz az Egy ifjú kereskedő portréja, a valahova mögém néző szeme, a biztonság, a mozdíthatatlanság, ami sugárzik belőle (nem is sugárzik, inkább összpontosul benne). A gazdag polgár, akin a világ nyugszik. Az 1541-ben festett kép egyébként a feltételezések szerint az akkor 28 éves Hans von Muffel nürnbergi patríciust ábrázolja. És talán kontrasztként a festőnek, a többek között VIII. Henrik és Rotterdami Erasmus portréjáról híres ifj. Hans Holbeinnek egy-két évvel később készült Önarcképe. (S aki böngészni akar még: http://www.hans-holbein.org )

Másképp kontraszt: a 16. századi gazdag kereskedő után egy 21. századi kereskedő-iparos. Az ő nevét nem tudom, öcsém fényképezte Jeruzsálemben.

És abszolút ötletszerűen még két művész - még inkább: két fiatalember - önarcképe; megint egy festmény és egy fénykép: Mányoki Ádámé és Robert Mapplethorpé.

E nem túl izgalmas bejegyzésben tovább lassulunk: részlet Zolnay Pál 1972-ben készült, nagyszerű - sőt, az operatőr, Ragályi Elemér révén zseniális - filmjéből, a Fotográfiából. Két olyan színésszel, akit szerettem: a fiatalon elhunyt Zala Márkkal, s a már szintén halott Iglódi Istvánnal. Arról, hogy milyen nehéz elfogadni a saját képünket, hogy retusáljuk a világot, s benne magunkat.

S ha retus, akkor most tényleg jöjjön Nádas Péter - szerintem nagyon fontos - szövege, amelyet egy Hágában tartott magyar fotográfiai kiállítás megnyitóján mondott el.

Nádas Péter: A mesterség technikája és filozófiája

A negatívot egy ferdén elhelyezett, alulról erősen megvilágított mattüvegre kell felfektetni, s egy puha, tűhegyes grafitceruzával igen óvatosan oly sötétre árnyalni, hogy az arcon látható világosabb és sötétebb tónusok között ne legyen optikai különbség.
Egy jó retusőr nem sérti fel ceruzájával az emulziót, de eltünteti a ráncok hajszálerezetét, szálkáit és a bőr foltjait.
A pozitív képek, a nagyítások retusálását aztán vékony ecsettel, száraz kínai tussal, s ha nincsen más, akkor egy átlósan kettétört zsilettpengével kell elvégezni.
Legalábbis mi így csináltuk, amikor a hatvanas évek elején fényképezni tanultam egy nagy budapesti műhelyben. A penge éles hegyével fekete karcokat és mélyebb tónusú foltokat kellett kapargatnunk az emulzióról, majd az ecset vékony hegyét az ajkunk közé kapva, megnyálazva, s a nyállal mikronnyi tusfestéket oldva fel, mintegy bepontoznunk és beszálkáznunk azokat a felületeket, amelyeket a kapargatással felsértettünk, illetve eltüntetnünk azokat a tónuskülönbségeket, amelyek a negatív retusálásával nem voltak teljesen kiegyenlíthetők.
A műhely legjobb retusőre, egy idősebb asszony mellett dolgoztam, aki számot viselt az alsó karja belső felületére tetoválva, és munka közben egészen halkan, klasszikus zenét hallgatott. Nem volt folt, amelyet el ne tudott volna nyomtalanul tüntetni, és hihetetlen mélységben ismerte az operairodalmat. Vagy az operákat magyarázta, miközben mellettem dolgozott, és óvatos figyelemmel a munkám minőségét felügyelte, vagy Auschwitzról beszélt, s a hangsúlyán sem lehetett észrevenni, hogy mikor váltja a témát. Minden létezőtől és megtörténőtől elég nagy távolságot tudott tartani.
Egyszer minden átmenet nélkül azt találta mondani, hogy a művészeteken kívül az égvilágon semminek nincsen felfogható értelme az életben vagy a történelemben.
Legnagyobb szerencsémre igen bölcs ember volt maga a mester is. Vidéki ember, aki erősen bűzlött a hajnali vonatozásoktól. Ezeket a hajnali munkásvonatokat a dohány, a pálinka, a fokhagymás kolbász, a bezsírosodott hajak és a mosdatlan testek illata járta át. Egyszer azt a feladatot adta minden inasának, hogy készítsünk egymásról portrét, de aztán mindenki a saját ábrázatát retusálja tökéletesre. Legalább tizenöt munkaórát ültem az arcmásommal szemben, s igazán mindent megtettem, hogy eltüntessem a szabálytalanságait, az úgynevezett hibáit. A homlokom teli volt pattanással, ami különösen erős nyomot hagyott a negatívon. Alaposan meg kellett dolgoznom érte, hogy egy ne maradjon belőle. Szigorra hajló számat is meglágyítottam, eltüntettem a keserű barázdák zárójelét. Valamennyit levettem orrom húsos cimpáiból, határozottabbá tettem az élét, elrendeztem a szemöldököm ívét, ragyogást adtam a szememnek, megnyújtottam a pilláimat.
Közben a Fidelio alapján sok mindent megértettem Beethoven egyedülálló motívumfejlesztő technikáiból.
Mesterünk tudta jól, hogy milyen gyöngédséggel viseltetik az ember önmaga iránt, s bizonyára arra akart rávezetni, hogy ilyen gyöngéd figyelemmel közeledjünk mások ábrázatához. Valamennyien magunkban hordozunk egy ideát önmagunkról, s ezért az ideáért az ember minden hazugságra kész. Milyenek lennénk, ha tökéletesek lehetnénk. S mintha azt mondta volna a mesterünk, hogy retusőrként annak a lehetséges ideának kéne utána mennünk, amelyet egy ismeretlen ember ápol titkon önmagáról.
Ha ma nézem a képet, akkor persze látom, hogy egyetlen karakterisztikus vonás nem maradt az arcomon, a retussal tönkrezúztam. Fényképészeti tapasztalataim alapján azonban rögtön hozzá kell tennem, hogy az emberek általában akkor elégedettek a róluk készült fotográfiákkal, ha sikerül őket megszabadítanunk a legjellegzetesebb vonásaiktól.

(Élet és Irodalom 2004/43. sz.)

Kapcsolódó bejegyzés:

Szóudvar 7. Fénykép

Napok óta nyomaszt a tudat, hogy "kerekszámú" bejegyzés jön, hogy valami "méltó" kéne, amiben véletlenül sincs orbánviktor, emeszpé vagy más hasonló gusztustalanság. Egy "séta" vagy egy "hordalék" lenne jó, de éppen nincs raktáron. Vagy megkérni Platent, aki rávett a(z önálló) blogolásra, hogy írjon/írjunk valamit, de ő meg nem ér rá. Máté? Ő meg szerelmes.

És persze egy ilyen bejegyzésnek rólam kell szólnia, mint ahogy az egész blog rólam szól. Végül is ezt az egyveleget találtam ki, aminek a legnagyobb erénye, hogy utána, a 251-iktől megint lehet normálisan blogolni.

Addig is köszönet a 249-ért minden olvasómnak, kommentelőmnek.

József Attila:
Amit szivedbe rejtesz

Freud nyolcvanadik születésnapjára

Amit szivedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
sziveddel várd ki azt.

A szerelembe - mondják -
belehal, aki él.
De úgy kell a boldogság,
mint egy falat kenyér.

S aki él, mind-mind gyermek
és anyaölbe vágy.
Ölnek, ha nem ölelnek -
a harctér nászi ágy.

Légy, mint a Nyolcvan Éves,
akit pusztítanak
a növekvők s míg vérez,
nemz millió fiat.

Már nincs benned a régen
talpadba tört tövis.
És most szivedből szépen
kihull halálod is.

Amit szemeddel sejtesz,
kezeddel fogd meg azt.
Akit szivedbe rejtesz,
öld, vagy csókold meg azt!

Ez csak részlet, a YouTube-on sok egyéb felvétel is van róla, de nekem ez az igazi. Meg persze ez.

És ha már, akkor:

"Azért mikor kinn ülök a folyó lerobbant rakodópartján napnyugtával, és az ég New Jerseynek nyúló sávját figyelem, és elgondolom, hogy az éggel egyközűen épp ilyen hosszú sáv föld ível a nyugati partig, és a földön út vonul, és az út hossza az álma mindenkinek, és lowában, tudom, a gyerekek ilyenkor sírnak, mert ott nem bánják, ha sír a gyerek, azért ne sírjatok, mondom innen, mert a csillagok feljönnek mindjárt, és nem tudjátok, hogy az Isten Micimackó? az ég pedig odébb a prérire hajlik, és hullajtja rá diadémjait, mikor alig tűzte még a fekete éjszakára, a föld áldására, a folyók csendesítésére, csúcsok sipkájául, és elrejti benne a végső part titkát, hogy senki ne tudja, mi lesz, csak az öregedés foszló ruháit tudja, azért ha ilyeneket gondolok, Dean Moriartyn jár az eszem meg az apján is-, a másik Dean Moriartyn, akit soha fel nem kutattunk: Dean Moriartyra gondolok." (Jack Kerouac: Úton, Bartos Tibor ford.)

És mielőtt félreértés lenne:

(Fiatalabbak kedvéért: ez a Patyomkin páncélos c. Eizenstein-film részlete.)

Marx: Tézisek Feuerbachról

1. Minden eddigi materializmusnak... az a fő fogyatékossága, hogy a tárgyat, a valóságot, érzékiséget csak az objektum vagy a szemlélet formájában fogja fel; nem pedig mint emberi érzéki tevékenységet, gyakorlatot; nem szubjektíven. Ezért történt, hogy a tevékeny oldalt, a materializmussal ellentétben, az idealizmus fejtette ki - de az elvontan, mivel az idealizmus természetesen nem ismeri a valóságos érzéki tevékenységet mint olyant. Feuerbach érzéki - a gondolati objektumoktól valóban megkülönböztetett - objektumokat akar: de magát az emberi tevékenységet nem fogja fel tárgyi tevékenységnek. Ennélfogva a Wesen des Christentumsban (A kereszténység lényege) csak az elméleti viszonyulást tekinti az igazán emberinek, míg a gyakorlatot csak piszkos-zsidó megjelenési formájában fogja fel és rögzíti. Ennélfogva nem érti meg a „forradalmi”, a „gyakorlati-kritikai” tevékenység jelentőségét.

2. Az a kérdés, hogy az emberi gondolkodást tárgyi igazság illeti-e meg - nem az elmélet kérdése, hanem gyakorlati kérdés. A gyakorlatban kell az embernek gondolkodása igazságát, vagyis valóságát és hatalmát, evilágiságát bebizonyítania. Az olyan gondolkodás valóságáról vagy nemvalóságáról folytatott vita, amely elszigeteli magát a gyakorlattól - tisztára skolasztikus kérdés.

3. Az a materialista tanítás, hogy az emberek a körülményeknek és a nevelésnek termékei, megváltozott emberek tehát más körülményeknek és változott nevelésnek termékei, megfeledkezik arról, hogy a körülményeket éppen az emberek változtatják meg, és hogy a nevelőt magát is nevelni kell. Ennélfogva szükségszerűen oda jut, hogy a társadalmat elkülöníti két részre, melyek egyike fölötte áll a társadalomnak (például Robert Owennál). A körülmények változásának és az emberi tevékenységnek egybeesését csak mint forradalmasító gyakorlatot lehet felfogni és racionálisan megérteni.

...

10. A régi materializmus álláspontja a „polgári” társadalom; az újnak az álláspontja az emberi társadalom vagy a társadalmasult emberség.

11. A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; de a feladat az, hogy megváltoztassuk.

Bocsi, majdnem kifelejtettem Leonard Cohent:

És még egyszer, hogy biztosan bőgjek meghatódjak:

2010. 08. 15. 11:07:30

w.m.

tény és való, hogy szerelmes vagyok, de...

"szeretem a ködöt, mely eltakar, és egyedül lehetek benne.
szeretem a ködöt, mert csend van benne, mint egy idegen országban, melynek lakója a magány, királya pedig az álom.
szeretem a ködöt, mert túl rajta zsongó jólét, meleg kályha, ölelésre tárt karok és mesék vannak, melyek talán valóra válnak.
szeretem a ködöt, mert eltakarja a múltat, a jövőt, és a jelen is olyan homályos benne, hogy talán nem is igaz.
olyan kevesen szeretik a ködöt, és olyan kevesen találkozunk benne, de akik találkozunk, nemcsak a ködöt, de egymást is szeretjük."
(fekete istván)

"A hatalom (sokak alávetettsége egynek az uralma alá) nem a dolgok olyan állását tükrözi, ami akkor is jelen van, ha nem veszünk róla tudomást, hanem olyasvalami, ami csak az alávetettek részvétele révén tud létezni és fennmaradni, és csakis akkor, ha az alávetettek aktívan támogatják és működtetik ezt a hatalmat."

"Könyvem nem semleges elemzést kínál, hanem egy elkötelezett és vállaltan 'pártos' vizsgálódást - mert az igazság pártos, és csak akkor megismerhető, ha az ember valami mellett elkötelezi magát -, ettől azonban az igazság nem lesz kevésbé egyetemes."

"Arra ítéltetett-e a baloldal, hogy továbbra is csak azt a szerepet játssza, hogy meggyőzni tud ugyan, de mégis mindig veszít (és különösen abban meggyőző, hogy utólag megmagyarázza saját bukásának okait)?"

"Fennáll az esélye annak, hogy a jelenlegi válság fő kárvallottja nem a kapitalizmus lesz, hanem maga a baloldal, mert megint csak bebizonyosodott, hogy nem tud egy életképes, globális alternatívát kínálni a világnak."

"Az 1968-as tiltakozások a kapitalizmus három oszlopát... támadták: a gyárat, az iskolát és a családot. Ennek következményeként később mindhárom terület a posztindusztriális átstrukturálás célpontjává vált. A gyári munkát egyre inkább kiszervezik, vagy - legalábbis a fejlett világban - a posztfordista nem-hierarchikus/interaktív csapatmunka bázisára helyezik; az általános közoktatást egyre inkább felváltják a permanens és flexibilis magánoktatás formái; a tradicionális család helyébe pedig a különféle szexuális kapcsolatok párhuzamos formái lépnek. A baloldal tehát éppen hogy győzelmével szenvedett vereséget: a közvetlen ellenség legyőzése sikerült, de helyette megjelent a kapitalista hatalom egy még direktebb formája."

"Egy tettet alátámasztó bizonyosság nem a tudás bizonyossága, hanem a hité: egy valódi tett soha nem egy átlátható, tökéletesen ismert szituációba való stratégiai beavatkozás - éppen ellenkezőleg, a valódi tett kitölti tudásunk hiányosságát."

"ha hagyjuk saját útján továbbhaladni, történelmi fejlődésünk dinamikája katasztrófához, apokalipszishez vezet; az egyetlen dolog, ami megakadályozhatja ezt a szerencsétlenséget, az a tiszta voluntarizmus, azaz szabad döntésünk, hogy szembeszállunk a történelmi szükségszerűséggel."

(Slavoj Žižek: Egyszer mint tragédia, másszor mint bohózat. Szeptember 11. tragédiájától a pénzügyi összeomlás bohózatáig. Megjelent az Eszmélet c. folyóirat 84. számának mellékleteként.)

Elővettem Koncz Zsuzsa 1970-es Szerelem című (vinyl) nagylemezét és teljes hangerővel meghallgattam. Sercegett, vinnyogott...  A Youtube-on csak ezt találtam róla:

Most éppen a Beatles A Hard Day's Night üvölt. Öreg vagyok.

Update: levezetésként már Beethoven Hármasversenyét hallgatom - természetesen ez is vinyl; Ojsztrah, Richter és Rosztropovics, a Berlini Filharmonikusokat Karajan vezényli, egy kb. ugyancsak 40 éve kiadott szovjet lemezen; az ára 1 rubel 45 kopek volt (1 rubel= kb. 13 forint volt akkor).

1./ "Az életünkről szerzett belső tapasztalat (a történet, amit elmondunk magunknak, hogy számot vessünk cselekedeteinkről), nem más, mint hazugság - az igazság kívül van, abban, amit és ahogyan cselekszünk."

2./ "A szavak soha nem 'pusztán szavak': mindig jelentőségük van, ugyanis definiálják annak kontúrjait, amit meg is tehetünk."

Slavoj Žižeket olvasok. Marxista, sőt kommunista filozófus.