„Mit én most regélek, mind elmondta más,
a kertnek szüretjén, hol nő a tudás.
Gyümölcsterhű fán fönt, ha nincs is helyem,
a csúcsát talán meg sem érinthetem:
a dús pálma aljában is jó, ha állsz:
ha mást nem, megóvó nagy árnyat találsz.
De tán még a lábam is megvethetem
az árnyékvető fán, egy ágszegleten,
s e híres Király Könyvet írván, lehet
megéltetem itt lenn az emlékemet.
E könyvről ne hidd, hogy csalárd vagy hamis,
de tudd: változandó a sors útja is.
E könyvből meríthet, kiben csak van ész,
ki képet, ki rejtvényt kihámozni kész” (Firdauszí: Királyok Könyve. Devecseri Gábor ford.)

Magyarázat később

*

Tegnap jó három órát sétáltam: Zugliget – Tündér-szikla – János-hegy (alja) – Normafa – Svábhegy. A fejemet kellett (volna) kiszellőztetni – ép testben ép lélek –, a tüdőmet tán sikerült. És persze amíg lihegve (csakazértis!) kapaszkodom fölfelé, meg kell állapítanom, hogy ez még tíz éve is könnyebben ment…

Tíz-húsz-harminc éve gyakran sétáltam – sétáltunk – a Normafánál, egyfajta vasárnapi rítus volt a séta. Ez a rítus is elmúlt, mint elsőként a közös reggeli… Nesze neked fejkiszellőztetés! Egyre több hülyeség jut eszembe…

*

A Tündér-sziklánál kb. negyven éve jártam először, föl is másztam rá, akkor még nem volt tériszonyom. Egyetemistaként a nyári szünetben a Béke Nevelőotthonban dolgoztam (aztán majd a következő nyáron is, meg egyetem után is, hogy félév múltán dezertáljak a pedagógus pályáról), és ez volt az első, néhány órás kirándulásunk – inkább csak kegyüket elnyerendő, ismerkedő sétánk – a srácokkal. Az utolsó, nem sokkal távozásom előtt, a Holdvirág-árok volt. Arról egy emlékem van, Gyuri, aki azt mondja: – Mester! Én tudom, hogy nem szeret, mert sokat beszélek, de én akkor is szeretem a Mestert… – És tényleg. Szégyen. Megmaradt.

*

Normafa. (Végre vízszintes séta!) Századszor is megnézem az 1969-ben állított emléktáblát:

„E helyen állott az a bükkfa, amely a hagyomány szerint Mátyás király születésekor sarjadt, s 1927-ben bekövetkezett pusztulásáig Buda és Pest polgárainak kedvelt kirándulóhelye volt. A régi Nemzeti Színház művészei a játékszüneti – normanapokon ide jártak ki, és egy ilyen ünnepség alkalmával Schodelné Klein Rozália… 1840-ben itt énekelte Bellini: Norma című operájának nagyáriáját…”

Az 1962-ben ültetett új fa még nagyon csenevészként élt az emlékemben, most jó ránézni, megférfiasodott.

Érdekes, csak erre a táblára emlékeztem, pedig ott van mögötte egy másik is, meg két emlékoszlop is. De menjünk sorjában.

Schodelnéről sajnos nincs felvétel, így hát – mialatt mesélek/ismeretterjesztek/okoskodom – érjétek be Maria  Callassal, ő énekli a Casta Divá-t a Normából:

A majd’ kétszáz éve, 1811-ben Kolozsváron született sztár (nem Callas) elhagyott gyerek lehetett, mert nevét egy Kleinné nevű bábaasszonytól nyerte, aki felnevelte.  5 éves korától tanította Schodel János kolozsvári zenetanár, aki 15 éves korában feleségül vette (Schodel akkor 30 éves volt) és Olaszországba vitte, ahol teljesen kiképezte nemcsak az ének művészetében, hanem a játékban is. Pozsony, Bécs, Hannover, a londoni Covent Garden pályájának néhány állomása. 10 évi külföldi távollét után Kolozsvárra tért vissza, majd a Nemzeti Színház művésze lett, 1848-ban lépett fel itt utoljára ­– a Normában. Ezután visszavonult, s 1854-ben halt meg. Barabás Miklós rajza Erkel Bátori Máriájaként ábrázolja.

*

A „Norma-fától” kissé hátrébb, balra és jobbra két komor-komoly, szakállas férfiú arckép-reliefje, nevük alig betűzhető ki: Halmos János és Márkus József. Soha nem hallottam róluk, és ami a fura, én, a szobor- és táblamániás soha nem is néztem utánuk. Most megtettem.

1906-ban Glück Frigyes kezdeményezésére helyezték el az emlékoszlopokat, rajtuk Halmos János polgármester és Márkus József főpolgármester domborműves portréjával. (Az alkotó ifj. Pelzman Frigyes volt.)

Glück Frigyes (1858–1931) a magyar szállodatulajdonos, a Magyar Vendéglősök Országos Szövetségének elnöke; ő alapította az első pincériskolát. Magyar-francia, m-német és m-angol pincérszakszótárt adott ki. Nevéhez fűződik a János-hegyi kilátó és a Látó-hegyi Árpád-kilátó létesítése. Ismert műgyűjtő és áldozatkész mecénás is volt.

Halmos és Márkus egyszerre mondott le fővárosi tisztéről 1906-ban, tiltakozásul a Fejérváry-kormány („darabontkormány”, gimnázium 4. oszt.) politikája ellen. Az, hogy még ugyanabban az évben emlékoszlopot állítanak nekik, a tiltakozás és szolidaritás kifejezése lehetett. Mindketten egy évtizeden át voltak a főváros vezetői. Márkus Józsefről még két érdekességet közölnek a lexikonok: az egyik, hogy 1894-ben alpolgármesterként ő rendezte Kossuth Lajos temetését; a másik, hogy a húga volt Márkus Emília, a kor híres színésznője.

*

A másik táblán Devecseri Gábor verse:

Normafa,
Hajdanidőn itt lengett lombod a szélben,
Ünnepi hegymászók víg dala szállt körülötted,
Normafa,
Majdanidőn lombod közt éled az ének,
Győzve sivár közönyön, győzve dühös viharon.

Naná, hogy időmértékes, hiszen az ógörög és latin költészet szerelmese volt, magyarul az ő szavaival szól az Odüsszeia és az Iliász. És sok más mellett ő fordította a leghíresebb perzsa eposzt, a 10-11. században élt Firdauszi művét, amelyből bevezetőben idéztem. Ma a legtöbben azonban valószínűleg a (Bródy János által megzenésített) Állatkerti útmutató-ról ismerik.

Az ókori irodalom mellett Devecseri imádta a nőket is – és általában az életet. Valamint az 50-es években a kommunizmust is. Hegedűs Géza így ír róla A magyar irodalom arcképcsarnoka c. művében:

„Aligha lehetett szebb, daliásabb férfit elképzelni, mint a harmincöt-harminchat éves Devecseri Gábort alezredesi egyenruhában, ahogy ott áll akár a katonai főiskola katedráján, akár az Írószövetség elnöki asztalánál, homlokába hulló fekete hajfürtjét hátrasimítva tanít vagy magyaráz vagy cseveg akár görög mondai hősökről, akár szovjet költőtársakról, akár kultúrpolitikai napi feladatokról, ide-oda csapongva latin közmondások, a marxizmus klasszikusaiból vett idézetek és felettébb erotikus hasonlatok között. A nők - minden korosztályból - elragadtatottan lelkesedtek érte, és ő tréfát és áhítatot vegyítve lelkesedett minden nőért. A férfi barátok szívük mélyéig szerették, akkor is, amikor éppen mérgesek voltak rá, akár éppen "túlvonalassága" vagy éppen minden komoly dolgot gúnyoló cinizmusa miatt… Mint költő a Nyugat "harmadik nemzedékének" egyik kitűnősége volt; mint tudós a magyar klasszika-filológia nemzetközi tekintélyű kiválósága; mint műfordító, mint az antik kultúra tolmácsa versenytárs nélkül első az évszázadok magyar irodalmában.

Afféle csodagyermeknek indult. Tizenöt éves korában már tökéletes formabiztonságú versei jelennek meg, húszéves kora előtt már rendszeresen közli a Nyugat a költeményeit…

…a felszabadulást követő első években tanársegéd az egyetem Görög Intézetében. És habár a legelső pillanatokban még a Nyugat viszonylag politikamentes humanista költészetét folytatja, hamarosan bekövetkezik a hirtelen fordulat: elragadja a marxizmus, a kommunisták új arculatú, hazát építő lendülete, a szocialista jövő kilátása. Egy délelőtt a belvárosi Aero eszpresszóban baráti ösztönzésre bravúros kis verset ír Terv címen a tervgazdálkodás lelki élményéről. (A verset Jel szíves közlése alapján utólag illesztettem a bejegyzésbe)

A kisgyermek, ha várakat
épít a nyári fák alatt
a part homokján tervezi,
hogy később is majd ezt teszi.

És nincs szebb, mint ha teljesül,
miért a vágyó lelkesül.
Terv nélkül semmi sem terem,
az almamag sem tervtelen,

Mert benne él az almafa
törzse, virága, illata,
gyümölcse, tervként ott feszül
a munkáló magon belül.

Tervek! Remények? Fellegek?
Nem! Nem vagyunk már gyermekek.
Jól tudva tesszük, mit az ész
okos tervként elénk idéz.

Nem homokvárat építünk,
hogy arassunk, azért vetünk,
hogy öltözzünk, azért szövünk:
magunk kertjében öntözünk.

Nem sorsot és csodát leső,
tervünk ma éltető eső,
az elgondolt jövőre hull,
s a szép jelenné lombosul.

A költemény néhány nap múlva megjelenik a Magyar Kommunista Párt lapjában, a Szabad Népben. Ez a vers az egész irodalmi életben feltűnést kelt, sokan meghökkenve állapítják meg, hogy Devecseri kommunista lett. Ez a meghökkenés jobban tetszik neki, mint az elragadtatás másfelől. Most már ezt az utat akarja járni, és hamarosan belép a kommunista pártba, és egyszerre egyik vezéralakja lesz az új költészetnek. 1948-ban a Katonai Akadémia meghívja irodalomtanárának: ez előbb őrnagyi, majd alezredesi rangot jelent. Ő pedig egy kamasz fiú játékosságával örül a szép tiszti egyenruhának, amely alighanem senkin nem mutat olyan jól, mint rajta. Nemsokára az Írószövetség főtitkára. Egyszerre játékosan és áhítatosan örül a szerepnek, lelkesedik mindenért, ami van. Pedig ez a személyi kultusz kora. De ez a személyi kultusz tette őt alezredessé, főtitkárrá, ez ad Kossuth-díjat neki (ámbár kissé bosszantja, hogy nem mint költő, hanem mint műfordító kapta a magas kitüntetést). És bár életének egyik felét leköti a nagy feladat: a teljes Homéroszt megszólaltatni magyarul, élete másik felét betölti nem is a szocializmus, hanem a Rákosi-kurzus elragadtatott szolgálata. Politikai közhelyeket, bálványimádó tiszteletet, közvéleményre kényszerített hazugságokat versel meg bravúros formacsillogással (ezeknek egy részét már néhány év múlva szégyellte és megtagadta, de amikor írta - valóban hitt bennük, ahogy hitt azoknak a fellobbanó szerelmeknek az örökkévalóságában is, amelyeket már másnap tökéletesen elfelejtett)…”

Séta - történetek 1.   Aknamentesítés

Séta - történetek 2.   Vadaskert

Séta - történetek 3.   Víziváros

Séta - történetek 4.   Szentendre

Máténak - és mindenki másnak

Szerdán hajnalban Alsőörsön – feltehetően előre megfontolt szándékkal – meggyilkoltak egy fiatalembert. És meghalt egy másik is, egy még fiatalabb, véletlenül, csak mert ott volt. Számomra egyébként ez az igazi tragédia, ennek a 21 éves fiúnak a halála, de ez a hozzátartozóin kívül senkit nem érdekel, s ez a bejegyzés se róla szól.
A gyilkosság áldozata, a 29 éves G. J. rendőr volt, első körön ezért lett szenzáció – a megszokott undorító formában, vagyis nyomban politikai ügyként: az MSZP és az LMP ugyanúgy, ugyanazzal a szóhasználattal tette felelőssé a tragédiáért a kormányt, ahogyan az elmúlt nyolc évben hasonló alkalommal a Szijjártó-üzemmódú Fidesz tette. (Azt hiszem, a cinikus gusztustalanság mértékegységének nyugodtan megtehetjük Sz. P-t.)
Aztán robbant a bomba: a gyanú, a pletyka, hogy G. J-t „szerelemféltésből” ölte meg utána nyomban (állítólag) öngyilkosságot elkövető volt (?) barátja. Hogy a dolog szebb legyen, a pletykát a „baloldali”, „liberális” hírben álló ATV televízió röppentette fel. Egy olyan országban, ahol a társadalom nagy többsége – pláne vidéken – nyíltan homofób, vagy legalábbis idegenkedik az azonos neműek szerelmétől. Egy olyan országban, ahol a most berendezkedő, „keresztény-nemzeti” kurzus e többség nézeteit képviseli – s ami rosszabb: készül érvényesíteni a jogrendben és az oktatásban is. (Kitérő: S. Zs. magánembernek joga van utálni a melegeket, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettesnek nincs, mert az diszkrimináció.)
És aztán összekapcsolódott a két dolog, mert elterjedt, hogy G. J-t nem nyilvánítják hősi halottá – azért nem nyilvánítják hősi halottá –, mert férfit szeretett. Ez természetesen sokaknál kiverte a biztosítékot. „Egy rendőr meghalt. Kivégezték. Bunkó Pintér (maffiaminiszter) mélyen hallgat. Se előléptetés, se kitüntetés,  se nyilatkozat. Jellemző rá és kis csapatára is ez a demokratikus hozzáállás” – írta ma hajnalban blogján, érthető felháborodással Máté. Egy másik blogger szerint „ideje lenne szembesülnie a társadalomnak és a szerveknek, hogy  létezik homoszexualitás a fegyveres testületeken belül is”.
Megjegyzendő: csütörtök este a megyei rendőrfőkapitánnyal az élen 40-50 Veszprém megyei rendőr gyertyagyújtással és virágokkal tisztelgett társuk emléke előtt. Közben felmerült az a szempont is, hogy egy vonatkozó 1997-es BM-rendelet esetleg nem is teszi lehetővé a hősi halottá nyilvánítást, mert a gyilkosság noha szolgálat közben, de nem azzal összefüggésben történt. (Ezt az egyik rendőrszakszervezet vitatja.) Én pedig mindehhez még azt is hozzáfűzöm, hogy ha a gyilkossággal gyanúsított Sz. B. és a gyilkosság áldozata között tényleg volt valamilyen – bármilyen – kapcsolat, akkor engem nagyon zavar a feltételezett gyilkos autójában talált fegyverarzenál. Mert akkor talán nem csak szimpla szerelmi ügyről van szó.
De ha mégis arról, akkor számomra KB-irnok blogger higgadt véleménye a mérvadó: „egy önmagát vállalni nem tudó, nem merő, titkok és félelmek között élő embernek simán lehetnek kiszámíthatatlan, szélsőséges reakciói. Nem azért, mert buzi, hanem mert nem él normálisan, ettől meg torzulhat minden körülötte és benne.
És nem csak a melegeknél, számtalan példát látunk erre például a nyomás alatt álló politikusoknál is.
A KB-tag olyan helyen és korban szeretne élni, ahol egy-egy helyzetet több szempontból értelmezni akaró, és erre képes polgártársak vannak többségben, és nem a buzizó, rapid módon meg- és elítélők.”

A lényeg az egészből pedig nagyon egyszerű: meghalt két három fiatalember. Béke poraikra. Megint kevesebben lettünk, értünk szól a harang.

Napok óta visszajárok ehhez a képhez a gazdája által (remélem, nem komolyan) befejezettnek nyilvánított Nominativus blogra. Herbst Rudolf felvételén Törőcsik Mari egy réges-régi filmjének a plakátja előtt. Nekem az 1959-es Kölyök jutott róla eszembe - az volt az első, amiben láttam, akkoriban a kedvenc filmem volt -, de ennek ellentmond a jelmez. Vagy nem jelmez, hanem ruha, és talán nem is filmszerepről készült a kép? Mindegy.

A második gondolatom ugyanis az anyám volt, akire ezen a képen az idős Törőcsik fura módon hasonlít. A fénykép az öregedésről, az elmúlásról szól, fájdalmas dologról tehát. Mégis: a kép szép, mondhatnám vidám.

Szép. Sleeping dancer a blogján a közelmúltban, Petri György halálának az évfordulóján egy verset közölt, amely a halálról és a szépségről szólt:

Petri György:  Mosoly

Meg fogok halni. Nem is oly sokára.
S ez olyan könnyű szédülettel tölt el,
mint ifjúkoromban – kezdő dohányost –
az erkélyen reggelente leszívott
első néhány slukk. Ez azóta elmúlt,
persze, ahogyan elmúlt annyi minden.
Hovatovább csak egy maradt velem,
de az igen, Istennek hála érte!
A szem mohó, éhes kíváncsisága,
a nézés gyönyöre, hogy minden látvány
a maga más-más módján színöröm:
egyforma szép a szurok és a csurgatott méz,
és egy kazánház tekergő csövei
burkolva üveggyapottal és sztaniollal.
Vagy egy tengerszem türkizcsöndje kék fenyők közt
és a levegő üveghidege. Egy eldobott
üres cigarettásdoboz céltalan zörgő
összevissza szálldosása az út betonján
a változó szél szeszélye szerint. A mosoly
egy besüppedt ínyű fakó banyácska arcán,
a szemzugában sárga gyantacseppként megülő könny,
valamint a feszes húsú ifjú leány
csöppnyi tokája, fogainak kimutatott fehérje,
miből, bár csak egy kissé, túl sokat mutat,
ám ez nem baj: a szépség
fűszere és forrása – a hiba.
De nemkülönben a munkásasszonyok visszeres lába,
és a piacon a halárusnő pontyvértől és harcsanyáktól
iszamos, félig elfagyott, szederjes, lilás keze –
Mert az angyal a részletekben lakik.

Törőcsik Marit legutóbb a Halál szerepében láttam a Nemzeti Színházban, George Tabori Mein Kampf c. darabjának - egyébként is nagyszerű - előadásában. (És akkor most rátérhetnék az előző bejegyzéseim témáját adó Speer-könyvre, jelezve, hogy minden mindennel összefügg, de nem teszem, helyette:)

(Tovább olvasva Gitta Sereny könyvét)

Albert Speert 1942. február 8-án, Fritz Todt halála után néhány órával nevezte ki Hitler fegyverkezési miniszternek. (Todt a Führer keleti főhadiszállásáról, Rastenburgból repült vissza Berlinbe, de gépe a felszállás után lezuhant. Úgy volt, hogy Speer is ezen a gépen utazik, de fáradtságára hivatkozva inkább Rastenburgban maradt. Voltak arra vonatkozó feltételezések, hogy a Hitlernek ismételten az oroszországi hadjárat leállítását javasoló Todt merénylet áldozata lett, de ez most nem érdekel.)

Speer új tisztsége lényegében a háborúval kapcsolatos minden, gazdasági tevékenységet felölelt az ágyúgyártástól az útépítésen át az atombomba-fejlesztésig. (De most ez se érdekel.) Munkáját a minisztérium átszervezésével kezdte, mégpedig azon az elven, hogy a bürokratikus hadigépezet - katonák, politikusok (pl. Göring), hivatalnokok - irányítása alól kivonva az "egyéni felelősség" alapján "ipari technokratákra" vagyis az egyes üzemek vezetőire bízta a háborús termelést. A húszéves börtönbüntetése után megjelent Emlékiratokban, de már a spandaui börtönből barátjának és munkatársának, Rudolf Woltersnek küldött levelében is azt írja, hogy ezt a koncepciót Walther Rathenautól, "az első világháborús német hadigazdálkodás nagy szervezőjétől" kölcsönözte. Hoppá!

1942-ben ezt Speer aligha hangoztatta. Walther Rathenau ugyanis zsidó volt - pontosabban a német nacionalistává vált asszimiláns zsidó iskolapéldája. Befolyásos zsidó politikusként elutasította a cionizmust (liberális nagytőkésként a szocializmust is), és a németországi zsidók teljes asszimilációja mellett volt. Az első világháború alatt a hadügyminisztérium nyersanyag-gazdálkodási részlegét vezette, de közben, 1915-ben megörökölte apjától az AEG elnöki tisztét is.

A háború után, 1921-ben újjáépítési miniszter, 1922-ben külügyminiszter. Kiállt amellett, hogy Németország teljesítse a versailles-i békeszerződés feltételeit, s közben próbálja meg elérni azok módosítását. A német szélsőjobboldal számára ez épp olyan bűn volt, mint a Rapallóban a szovjetekkel a kapcsolatok rendezéséről kötött megállapodás. A zsidó-kommunista összeesküvés részesének tartották, és 1922. június 24-én meggyilkolták.

Ami feltűnő: miközben a Speer-könyv egyik értelemszerűen visszatérő témája a zsidókhoz való viszony (ami nem csak a zsidók kiirtását jelenti), az amúgy rendkívül aprólékos és Speert sok éven át kérdezgető, kíváncsi szerző erre a momentumra nem kérdez rá.

"Lehetséges a tudás és a tudatlanság közötti félhomályban is élni."

Albert Speerről - Hitler főépítészéről és fegyverkezési miniszteréről, akit a nürnbergi perben húsz év börtönre ítéltek - olvasom a magyar-osztrák származású brit történész-újságíró, Gitta Sereny vaskos könyvét. A fenti mondat egyébként a könyv mottójából való, és W. A. Visser 't Hooft holland teológustól (1900-1985) származik. Ez volt az első, ami megfogott.

Sereny néha egy kicsit fecsegős, de tényleg rendkívül izgalmas kör- és korképet ad. Még eléggé az elején tartok, és szerintem a blogon is vissza fogok még rá térni, de már most muszáj idéznem belőle arról, hogyan és miért lép be valaki a náci pártba.

A berlini Műszaki Egyetem 25 éves, politika iránt nem érdeklődő tanársegédjét diákjai hívják el 1930 decemberében (tehát több mint két évvel a nácik hatalomra jutása előtt), hogy hallgassa meg Hitlert, aki körülbelül ötezer egyetemista előtt beszélt. Speerre nagy hatást tesz a gyűlés lelkes hangulata, Hitler megjelenése, az értelmiségi-diák hallgatóság iránt mutatott tisztelete és persze a német ifjúságot a jövő érdekében mozgósító, meggyőző erejű szavai. De nem ettől lesz párttag. Néhány héttel később diákjai a berlini Sportpalotába viszik el, egy tömeggyűlésre, ahol Goebbels volt a szónok. A börtönben írt Emlékiratokban Speer azt írja, hogy Goebbels fellengzős kijelentéseit és a tömeg tombolását visszataszítónak tartotta, és az egésztől kételyek ébredtek benne Hitlerrel kapcsolatban is. "Ám amikor a gyűlés után az izgatott, de viszonylag fegyelmezetten elvonuló tömegre lovas rendőrök támadtak és gumibottal verték őket, ez ellensúlyozta minden kételyemet." Alig telt el néhány nap, és 1931. március 1-én Speer felvételét kérte a náci pártba. A 474 481-es sorszámú tagsági könyvet kapta.

Speerrel szinte egyidőben, 1931 tavaszán lépett be a náci pártba anyja is, de ő ezt csak 1938-ban tudta meg (ahogy sokáig szülei sem tudtak róla, hogy Albert Speer párttag lett). S hogy miért lépett be? "1931 tavaszán Speerné látta Heidelbergben az SA egy felvonulását. - Azt mondta, évek óta ez volt az első alkalom, hogy az erő és a jókedv megnyilvánulásával találkozott - idézte Speer az anyját. - Azonnal kérte a felvételét, jóllehet semmit nem tudott a pártról, de a pesszimizmusnak abban a tengerében, amely ekkoriban elöntötte Németországot, reménységgel töltötte el ez az SA felvonulás."

A könyvet egyébként Platentól kaptam kölcsön, aki korábban már írt egy bejegyzést Speerről - akkor egy film kapcsán. Ő most történetesen Hans-Magnus Enzensberger Hammerstein c. könyvét olvassa, ugyanerről a korszakról, s ma éppen ez a gondolat ragadta meg:

"A tömegek jobb és bal között ingadoztak; a fluktuáció a két pólus között járványos formát öltött. Az elszigetelődéstől való félelem miatt az emberek a kollektívat keresték, menekültek a népközösségbe vagy a szovjetkommunizmusba."

A fenti kereső kifejezéssel talált rá tegnap valaki a blogomra. Innen aligha tudta meg, de remélem időközben talált egy szótárat. Nekem viszont szöget ütött a fejembe a dolog.
A szótár szerint az "update" jelentése 1./korszerűsítés, modernizálás, naprakész állapotba hozatal; 2./ (az internetes hírportálokon, blogokon) aktualizálás, frissítés - illetve mindezek igei megfelelői.
Mennyire vagyok korszerű, modern? Aktuális vagyok-e? Utóbbit remélem; az előbbiről egyáltalán nem vagyok meggyőződve - és nem is biztos, hogy vágyom rá. Amikor 17 évesen a pályaválasztási tanácsadóban a pszichológus azt mondta, hogy konzervatív vagyok, nagyon megsértődtem; minden újra nyitott, forradalmárnak (vagy legalábbis "forradalmárnak") tartottam magam. Ma már - évtizedekkel később - tudom, hogy igaza volt. Ragaszkodom régi értékeimhez, elveimhez (persze "megszüntetve megőrizve" - ha valakinek mond ez valamit). Nem azért, mert régiek, s talán nem csak maradiságból, bezárkózásból.

Csak úgy eszembe jutott.

A Gömbös-kormány Nemzeti Munkaterve (részletek) 1932. október 24.

1. Politikánk célja a magyar nemzet felvirágoztatása, a nemzet minden tagja részére az elérhető legnagyobb erkölcsi és anyagi jólét biztosítása. Mivel ez a cél csakis szilárd alapokon nyugvó, határozott célkitűzésekkel dolgozó s erőteljes alkotmányos központi akarat által irányított független nemzeti állam keretén belül valósítható meg, politikánk közvetlen feladatául az öncélú nemzeti állam kiépítését tekintjük.

…

6. Közjogi és államigazgatási berendezésünket - a mai kor követelményeinek figyelembevételével, de a hagyományokban rejlő erkölcsi erők megóvásával - úgy kívánjuk átalakítani, hogy ez a közjogi és államigazgatási berendezés a nemzeti erők maximumát bocsáthassa a nemzeti célok megvalósítása végett a nemzet vezetőinek rendelkezésére.
7. Az egyéni szabadság elvének teljes érvényesülésére törekszünk, addig a határig, ameddig ez a szabadság a nemzeti közösség érdekeit nem veszélyezteti. Ezt az elvet a munkaviszony szabályozása tekintetében is irányadónak tartjuk.
8. Az egyesületi és gyülekezési jog szabályozásánál irányelvünk, hogy minden egyesületnek és gyülekezésnek közvetlenül vagy közvetve a nemzeti erők meghatványozását kell szolgálnia.
9. A sajtószabadság fenntartása nemzeti érdek addig a határig, amíg a sajtó valóban a nemzet érdekeit szolgálja.

…

31. Gazdasági és hitelpolitikai törvényeinket a gazdasági élet változásainak megfelelően olyan módon óhajtjuk megreformálni, hogy azokban a magyar nemzet sajátos lelki és gazdasági tulajdonságai teljes mértékben figyelembe vétessenek. Ugyanezt az elvet óhajtjuk érvényesíteni a büntető jogszabályok alkotásánál is.

…

34. Közgazdaságunkat a magántulajdon elvén és a kapitalista termelés formái között akarjuk fenntartani. Utóbbinak a nemzet egyetemére káros kinövéseit erős kézzel igyekezünk lenyesni.

…

37. Termelésünk és fogyasztásunk összhangba hozását és nemzetünk megélhetési viszonyainak javítását nem a tömegek életszínvonalának lesüllyesztésével, hanem olyképp akarjuk megoldani, hogy az összes termelő erők serkentésével, helyes szervezésével és tevékenységüknek a szükségletekhez igazodó irányításával minél több valódi értéket produkáljunk. Sem a fukarság, sem a pazarlás nem ideálunk. A jövedelmi és vagyoni viszonyokon felül való költekezésnek széles rétegekben lábra kapott szokását kiküszöbölni kívánjuk.

…

45. Munka és nem segély
Munkaképes emberek munkanélküliség címén való segélyezésének elvi ellenségei vagyunk s a munkanélkülieket csak munka ellenében támogatjuk.

…

83. Magyar faji sajátságokban gyökerező, keresztény erkölcsön és világnézeten felépülő nemzeti kultúrát akarunk.

…

85. A nemzetnevelés ügyét elsőrendű feladatunknak tekintjük. Kötelességünknek tartjuk az uralkodó lelki válság leküzdését, a nemzet lelki újjászületésének előmozdítását és az egységes magyar világnézet kialakítását. Nem ismerjük el a magas kultúra és népművelődés közt mesterségesen támasztott ellentét jogosultságát és a magyar nemzeti művelődés egysége és teljessége érdekében egyaránt fontos feladatunknak tartjuk magas kultúránk színvonalon tartását és népkultúránk hatványozott fejlesztését.

(Forrás: jobbik.net)

"A 'három gróf' (Teleki, Bethlen, Károlyi) kormánya után a murgai evangélikus tanító fiának miniszterelnöksége nem egyszerűen kormányváltozást jelentett. Gömbös G yula miniszerelnöki megbízásával ha rendszerváltás nem is ment végbe, de a rendszeren belül alapvetõ eltolódás vette kezdetét a konzervatív-liberális bethleni szisztémához képest. Alakja a tekintélyelvű - autokrata -, modernizációra törekvő jobboldali radikalizmus hatalomra kerülését jelképezte. Gömbös az elõzõekhez képest, már egy új generáció volt. Egyike volt azoknak, akik a politikával már 1918-19 traumája után kerültek kapcsolatba, így nem a 'boldog békeidőket' álmodták vissza, hanem egy új Magyarországot akartak felépíteni. A háborús vereséget és Trianont az internacionalizmusnak és a baloldali 'zsidó-szabadkőműves' rétegek művének tulajdonították. Velük szemben a keresztény és nemzeti Magyarország alternatíváját fogalmazták meg, melynek felépítésében a romlatlan parasztságra és a középosztályra számítottak." (Forrás: itt)

Múltba révedő naivitás, szimpla hülyeség és cinikus önérvényesítés: én hülye már megint belehallgattam a Vasárnapi újságba. A 8 és 1/2 9 közti blokk első és utolsó anyagát ajánlom a nemzeti, hazafias érzésekben tobzódni vágyó kedves olvasóimnak.

avagy: Orbán Viktor tökös gyerek.

Volt, aki három nappal ezelőtti bejegyzésemből, vagyis egy belinkelt Joseph Stiglitz-cikkből nem jött rá, ezért most egyértelműsítem (némileg leegyszerűsítve): az IMF-et a globális finánctőke (vagyis az összefonódott termelő és banktőke) olyan szervezetének látom, amely e globális tőkés világ centrumának - ma már nem is csak vagy elsősorban centrumországainak, hanem centrumoligopóliumainak - az érdekeit képviseli. Nem érdeklik országhatárok, szarik a nemzeti érdekekre. Csúnyák, rosszak, nem szeretem őket. Na és?

Itt élünk, egy olyan országban, amelyet tarthatunk a világ legnagyszerűbb nemzetének (tudjuk pontosan, mit értünk ma nemzeten?), tarthatunk sorsüldözöttnek vagy éppen büszkélkedhetünk azzal, hogy több tízezer éve mi fújjuk a passzátszelet, hogy valójában mi vagyunk a sumérok, tőlünk származik a Jézusnak nevezett parthus királyfi, és hogy itt van a világ szívcsakrája, és hogy a "magyar géniusz", hiszen nézzük csak meg azt a sok magyar (zsidó) Nobel-díjast... Csak éppen... Csak éppen szinte a nullával egyenlő a befolyásunk a világ valóságos nagy folyamataira, a világot meghatározó, uraló globalizmusra. És ebből következően meglehetősen csekély a befolyásunk a saját életünket alapvetően meghatározó tényekre, folyamatokra, vagyis a világgazdaságra, a hatalmi erőviszonyokra. (Sok mindent persze magunk csinálunk - jól vagy rosszul, de ez más téma.) Viszont élünk, élni szeretnénk.

Rossz hírem van. A szociáldarvinizmus ugyan sok szempontból nemcsak hibás, hanem iszonyú gonosztettekre is mentséget nyújtó gondolatnak bizonyult, de témám  szempontjából kénytelen vagyok emlékeztetni arra, hogy az élőlények közül azok maradtak fenn, amelyek képesek voltak alkalmazkodni a változó körülményekhez, képesek voltak átalakulni, fejlődni. A helyzet ugyanis az, hogy lehet ugyan széllel szemben pisilni, csak kellemetlen következményekkel jár.

Lehetünk önérzetesek, sőt, az is lehet, hogy nekünk van igazunk - mármint morálisan. De - akaratunktól függetlenül - benne vagyunk egy játékban. És nemcsak arról van szó, hogy akkor el kell fogadni az erősek által diktált játékszabályokat, hanem, hogy ezt a játékot lényege szerint is csak ezekhez alkalmazkodva - s ha okosak vagyunk, velük élve, őket fel- vagy kihasználva - lehet játszani. El tudok képzelni más játékot is - sőt, annak a híve vagyok -, de ez momentán nem aktuális.

Persze vannak nemes hagyományaink: "Ugocsa non coronat!" Na és?

A Nominativus blogon találtam, és nagyon igaznak - ezért fontosnak - tartom:

"Az ironikus beállítottság alapvetően egy kérdező viszony a világhoz. Illetve a világról való vélekedéseket illetően. Az ironikus ember folyton kérdéseket tesz föl: Tényleg így van ez? Biztos, hogy így van ez? Nem lehet, hogy a másiknak van igaza? Vagy részben nekem, részben neki? Ebben különbözik az irónia a cinizmustól. A cinikus ember közömbös az értékek iránt, az ironikus az ésszerű kétely terhét viseli. Mivel nem bújhat ki a bőréből, természetesen vannak meggyőződései, de mivel tisztában van az emberi elme és ítélőerő korlátaival, ezeket nem tartja mások számára kötelezőnek; hiszen abban sem lehet biztos, hogy holnapután osztja-e majd a saját tegnapelőtti meggyőződését.
A cinikus ember mások szenvedésén röhög, az ironikus a saját önsajnálatát igyekszik leküzdeni.
Az ironikus ember soha nem válhat sem fasisztává, sem bolsevikké. A cinikusból – érdekei szerint – akármelyik lehet.
Végül, de nem utolsósorban. az iróniából sohasem hiányozhat a szeretet. Tudom, hogy ez igen problematikus – mivel nehezen definiálható – kategória, de kétségtelenül tudjuk, hogy létezik.
Ami a melankóliát illeti: nem ellentéte az iróniának, hanem a komplementere. (Természetesen nem pszichiátriai értelemben használom a szót: nem a mélakórra gondolok.) Lényegében a mulandóság felett érzett szomorúság. Szomorúság amiatt, hogy eszméink elavulnak, szerelmek elmúlnak, barátságok megzápulnak. Hogy csupán egyetlen bizonyosság van: meg fogunk halni. Ezt viszont a melankolikus ember békésen tudomásul veszi. A melankólia voltaképpen halk, rejtett derű."

forrás : Lettre 1997. Tavasz 24. sz.