„A kommunizmus egyike azoknak a szavaknak, amelyek nagy ígéreteket és a jövőre vonatkozó álmokat hordoztak magukban – és ez a szó történetének legsúlyosabb sebesülését akkor szenvedte el, amikor az állami-bürokratikus gondolkodás foglyává és egy totalitárius történelmi kísérlet szolgájává vált. A kérdés mármost az, hogy ezekből a ’sebesült szavakból’ van-e olyan, amelynek meggyógyítása és talpra állítása, újbóli útnak indítása megéri a fáradságot.”(Daniel Bensaïd)

A címben szereplő, Rosa Luxemburgtól származó idézet volt a két hete Párizsban A kommunizmus hatalma címmel megrendezett nemzetközi elméleti konferencia mottója.

Részletek Népszabadság beszámolójából:

A kommunizmus kísértetének visszatérése egyelőre kevésbé mozgalomként, mint inkább virágzó teoretikus útkeresésként szembeötlő: de hát végül is ennek a kettőnek a viszonya mindig is a kommunizmus/szocializmus/anarchizmus (végső soron ezek szinonimák) legfontosabb kérdése volt. Ma a kérdés – némiképp leegyszerűsítve a dolgot – a következőképen hangzik: hogyan érhető el, hogy a marxi – tehát nem szociológiai – értelemben vett proletariátus különböző csoportjai, melyek egymás ellen való kijátszása („bevándorlók”/„őslakosok”, munkanélküliek/„segélyből élők”, állami/ magánalkalmazottak, állandó munkahelylyel bírók/prekariátus, cigányok/„fehérek” stb.) a „felülről jövő osztályharc” legfontosabb eleme és a fasizmus térnyerésének első számú oka, egy közös teóriában harcuk azonosságára ismerjenek? Teória és praxis, mint a régi szép időkben: az eltűnt forradalmi alany nyomában...

…

Ma már – legalábbis ebben a körben – közhely, hogy a marxizmus legnagyobb erénye (túl filozófiai, közgazdaságtani, szociológiai, történeti érdekességén) az, hogy forradalmi elmélet: az objektív formula („a társadalom története az anyagi termelés, illetve termelőerők és a termelési viszonyok közti ellentmondások története”) és a szubjektív formula („a társadalom története osztályharcok története”) egymást magyarázzák, ugyanannak a valóságnak a két oldalát jelentik. Erre utalt a konferencián Tamás Gáspár Miklós is, mikor kifejtette, hogy a kommunizmus ereje végső soron abból jött, hogy hadat üzent a régi világ rendjének, erkölcsének, intézményeinek: a kommunizmus hatalmassága éppen radikalizmusának félelmetessége volt.

…

Talán Magyarországról ez is kevéssé látszik, de a teoretikus küzdelmek már maguk mögött hagyták „1989” szellemét: a kommunizmus/totalitarizmus vitát, a kommunizmus megfeleltetését a sztálinizmusnak és más ehhez hasonlóan vaskosan ideologikus elképzeléseket… A kommunizmus nagy valószínűség szerint nemcsak a sztálinizmus ballasztjától szabadult meg – ez annál is természetesebb, mivel a kommunizmus mellett ma is kitartó értelmiségiek és más mozgalmárok amúgy is jelentős részben antisztálinisták voltak –, hanem a bolsevizmus más alakváltozataitól is. A mai kommunizmus, mint „eszme”, erősen befolyásolt az anarchisták évszázados szellemi hagyománya által: a sokáig kitagadott eszmei áramlatok a kollektivista anarchistáktól a forradalmi szindikalistákig, a tanácskommunistáktól 1968-ig a főáram kevesek által vitatott részévé váltak.

…

(A konferencián már csak felolvashatták a pár nappal korábban elhunyt Daniel Bensaïd francia trockista-anarchista filozófus, „68”-as mozgalmár előadását – magyarul a rednews.hu honlapon olvasható – ennek záró bekezdése:) „A kommunizmus nem tudományos »ismeret« a célról és az odavezető útról, hanem stratégiai, a nagy vonalakat felrajzoló hipotézis. Megsemmisíthetetlen neve az álomnak egy másik világról, ahol az igazságosság, az egyenlőség és a szolidaritás uralkodik; a valóságos mozgalom, mely a fönnálló rend felforgatására tör a kapitalizmus határain belül, és egyben a hipotézis, amely irányítja ezt a mozgalmat a tulajdon- és hatalmi viszonyok radikális átalakítása felé, távol tartva a »kisebbik rosszabbal« kötött megbékéléstől, amely a legrövidebb út a még rosszabb felé.”

A Rednews.hu nyilván közli majd a többi előadást is, egyelőre a Bensaïd-cikken kívül TGM francia nyelvű referátumát tartalmazó videó látható.

"(N)agyon nehéz eldönteni, mit lehet elmondani és mit kell magában tartani az embernek. Fiatalkoromban úgy véltem, hogy minden embernek tudnia kell mindent, és nekem mint lelkipásztornak kötelességem megosztani minden tudásomat. Az évek során rájöttem, hogy ez nincs így. Az embernek csak azt szabad tudnia, amit képes befogadni... (S)zörnyű dolog megzavarni az emberekben lévő állandóságot. Ha valaki megszokta, hogy bizonyos módon gondolkodik, akkor a megszokott gondolatmenettől való legkisebb eltérés is fájdalmat okozhat neki. Nem mindenki hajlandó elfogadni új eszméket, bővíteni, pontosítani a tudását. Egyáltalán - változni...

Tudod, Az, Akit a keresztény világ Jézus Krisztusként ismer, itt született, kétszáz kilométerre, Betlehem városában... Őt mi Megváltónkként, Mesterünkként és Isten Fiaként tiszteljük. És tiszteljük az Ő szent szüleit. De az "Isten" és a "szülni" szavak összekapcsolása, amiből Jézus édesanyjának, Mirjámnak a keleti kereszténységben oly elterjedt titulusa, az "Istentszülő" keletkezett, a zsidó nyelvben, a zsidó tudatban tökéletesen elképzelhetetlen... Az első keresztények szentségtörésnek tartották volna ezt a szót. A Szűzanya-kultusz nagyon késői dolog a kereszténységben, csak a hatodik században jelent meg...

Az a legenda, hogy Jézus Máriától és a Szentlélektől született, a hellén mitológia utórezgése. Annak pedig a hatalmas pogány vallás, a nagy orgia világa, a termékenység erőinek tisztelete, a földanya világa adja a talaját. Abban a népi tudatban láthatatlanul ott vannak a régmúlt istennői... A föld, a termékenység, a bőség kultusza. Minden alkalommal, amikor ezzel szembesülök, elfog a kétségbeesés..." (Daniel Stein, tolmács - Morcsányi Géza ford.)

Ulickaja regényének hőse, Daniel "testvér" lengyel zsidó, aki Izraelben vezet keresztény közösséget, életcéljának tekinti a keresztény egyházak, valamint zsidók és keresztények közös nyelvének "helyreállítását", élete tolmácsszolgálat németek, lengyelek, belaruszok, zsidók, arabok, élők és meghaltak között.

Fikciós dokumentumregény, mert Danielt valóságos személyről, Daniel Oswald Rufeisenről mintázta, ugyanakkor a könyv megszámlálhatatlanul sok szereplője, a "dokumentumok" (levelek, naplók, beszélgetések) - ha jól értem - az írói képzelet szülöttei. Furcsa olvasmány, hol lenyűgöz, hol idegesít - de mindig gondolkodásra késztet.

Baromira nem értek egyet - de gyönyörű. Vannak ilyen dolgok. Szégyellem magam.

(A szélsőbalosoknál bóklásztam, az ő rádiójukon találtam a Velvet Underground-felvételt, de nekem Lou Reed arca is kellett. Jellemző. Rájuk is, rám is.)

Tényleg semmi okom nem volt ezt most iderakni (hát nem elég ok, hogy valami szép?), de ha már így alakult, akkor reciklálom egy több mint egyéves bejegyzésemet.

(Sznobisztikus jegyzet egy félművelt kultúrafogyasztótól)

Perényi Miklós a ma élő egyik legnagyobb zeneművészünk, koncertjére bármikor zsúfolásig megtelnek a legnagyobb előadótermek is. Ezért meglepődtem tegnap este a félig üres (na jó: félig telt) Thália Színházon: alig 200-an, ha voltunk, pedig Perényi-koncert volt. Igaz, a plakáton ez állt: Perényi Miklós és az UMZE Kamaraegyüttes hangversenye. (Az UMZE jelentése: Új Magyar Zene Egyesülete, eredetileg Bartók és Kodály hozta létre, bővebben a történet itt.) A műsor pedig… Hát igen, a műsor a magyarázat a visszafogott érdeklődésre: Bachhal indult ugyan, de aztán egy 20. századi mű, Britten csellószvitje következett, majd Perényi Miklós két szerzeménye (a Ritornello per 21 meg a Három változat). És hát a befejező szám szerzőjének, Schönbergnek a neve is sokakra hat riasztóan, noha a Megdicsőült éj még fiatalkori, késő romantikus mű – a vonóshatos csudaszép előadásban hangzott el, de ez most nem tartozik a témához.

Igazából arról akarok írni, ami Perényi – szavainak és zenéjének – hallgatása közben jutott eszembe. Ugyanis beszélt is: a Három változat előtt elmagyarázta a mű szerkezetét, a kompozíciós technikát, azt, hogy hogyan viszonyul egymáshoz a három rész, felhívta a figyelmet a tükröződésekre, a negyedhangokra, hangközökre. Érdekes volt. A magyarázat is – és legfeljebb ezt tudom mondani a zenéről is. És hogy ha nem mondja, én ugyan fel nem fedezem ezeket a dolgokat benne. Nem állítanám, hogy a magyarázat növelte az én befogadói élményemet. Nagyon szerkesztett, nagyon matematikai, mérnöki dolog lett ez az egész, és bevallom, a zenehallgatás számomra nem elsősorban a tudatomra, hanem az érzékeimre hatva jelent élményt. Persze, esztétikai élmény egy Bach-fúgának a mesteri felépítettségét fölfedezni, és lehet, pusztán arról van szó, hogy megrekedtem a hagyományosabb zenénél. (Mentségemül: szeretem Bartókot, Sztravinszkijt, Sosztakovicsot…, sőt a múltkor Steve Reich repetitív zenéje is élvezetet okozott – míg el nem fáradtam.)

Visszatérve Perényi Miklós magyarázatához és zenéjéhez: szerkesztettségével, kiszámítottságával a száz évvel ezelőtti képzőművészetet, Picasso és Braque kubizmusát, Kandinszkij konstruktivizmusát idézte fel. (Amihez egyébként elég későn jutottam el, ízlésem, érdeklődésem sokáig befejeződött az impresszionistáknál meg Van Gogh-nál.) És az jutott eszembe, hogy mintha a nagy zenei stílusirányzatok meglehetős késéssel másolnák a képzőművészetet és az építészetet. Így például a barokk zenét – Bach – mintha a gótikus építészet ihlette volna, míg a barokk építő- és képzőművészetre a 19. század második felének romantikus zenéje hasonlít. A reneszánsz derűje, harmóniája a bécsi klasszikusok – Haydn, Mozart – kétszáz évvel későbbi melódiáiból árad. Volt persze reneszánsz zene is, de a madrigálok e gondolatmenetben a korai gótika föld fölött lebegő nőalakjait idézik.

A Rás-féle, forradalmian új zeneelmélet természetesen nem abszolút, de engem elszórakoztatott, míg a kevésbé szórakoztató, „körzővel, vonalzóval készült” zenét hallgattam.

Az alábbi felvétel nem a Thália Színházban készült.

(Ezt a bejegyzést a jelenleg Kanadában élő Solvere volo nem nyilvános blogjáról vettem át – természetesen az engedélyével. Mint mondta, ez tulajdonképpen komment a Mesterszakács és drc blogján olvasható kommentekhez.)

Hassem nagyon nevetett, amikor meglátta a büfét.

– Hát itt meg miféle ételeket árulnak? Hahahaha! – Kicsit értetlenül néztünk rá.

– Teriyaki. Ez ilyen japán szósz. Nem használnak zsiradékot, édes szójaszószban főzik. Nem rossz... – magyarázta egyikőnk. Ja, könnyű ilyeneket pontosan tudni, hogy édes szójaszószban, ha az ember papája kínai szakács. Kínából.

– Jó, hát, gondoltam, hogy valami más lesz – mondta Hassem, a könnyeit törölgetve a nevetéstől. – A 'teriyak' perzsául ópiumot jelent, a 'teriyaki' meg az ópiumfüggő. Hihihi.

Van úgy, hogy szavak egészen mást jelentenek. ("Másutt máshogy van" – írta volt TGM valahol, gondolom, csak hogy bizonyítsa, tőmondatokat is tud, és abban is okos.)

Akklimatizálódási célból olvastam magyar közéletet, és kommenteket is. Az egy nehéz műfaj, nekem mindig megakad a torkomon. Szeretik használni azt a szót, hogy tolerancia. Sokan. És sokfélére.

Mint Dingidungi, az Alice Tükörországban-ban. (Na, ezt vajon hogy kéne írni...)

"– És csak egy marad a születésnapi ajándékokra, érted? Ez aztán a dicsőség, mi?

– Nem tudom, mit ért azon, hogy "dicsőség" – mondta Alice.

Dingidungi megvetően mosolygott.

– Hát persze hogy nem érted, amíg én meg nem mondom. Úgy értettem: "Ez aztán az elsöprő erejű érvelés, mi?"

– De hát a "dicsőség" nem jelenti azt, hogy "elsöprő erejű érvelés" – ellenkezett Alice.

– Ha én használok egy szót – mondta Dingidungi megrovó hangsúllyal –, akkor az azt jelenti, amit én akarok, sem többet, sem kevesebbet!

– Az a kérdés - hitetlenkedett Alice –, vajon engedelmeskednek-e a szavak.

– Az a kérdés – így Dingidungi –, ki az úr és kész.

Alice sokkal zavartabb volt, semhogy erre bármit is válaszolni tudjon." (Lewis Carroll és Révbíró Tamás)

Nagyjábol ilyenek a toleranciáról folytatott viták. A tolerancia azt jelenti, amit én akarok, mert én vagyok az úr, és kész. Pro és kontra.

Tolerancián is persze mindenki azt ért, amit akar, lehet az akár dicsőség, akár elsöprő erejű érvelés. Vagy más is.

Azt hiszem, az elmúlt pár évet a világ egyik legtoleránsabb országában töltöttem. A kanadaiak egyébkent nincsenek maguktól elragadtatva, szégyenkezve néznek, ha az őslakosok szóba kerülnek, és azt mondogatják, Új-Zéland meg maorik, az igen, de hát ők, ugye, hát nem az igazi... Kétségtelen, van miért szégyenkezni, mégis azért inkább lennék itt indián, mint odahaza cigány. Vagy zsidó. Vagy nő. Vagy gyerek. Vagy öreg.

A tolerancia itt nem egy szó, ami mindenféléket jelent, attól függően, kinek van éppen kedve használni. A tolerancia Észak-Amerikában (az USA-ban is, szeretném jelezni) - egyszerű praktikum. Elképesztően különböző kultúrájú emberek próbálnak itt együtt élni minden nap, együtt utazni, enni, dolgozni, lakni. Alkalmazkodni kell, sokszor nem is tudni pontosan, mihez. Mivel fogom a másikat megbántani? Mivel fog ő engem? Ki tudja, mit hoz az új nap? Kompromisszumot kell találni, különben állando torzsalkodással fogjuk a napot tölteni, és mind éhen halunk.

A közösségeknek vannak írott és íratlan törvényeik. Itt, mivel olyan elképesztően nagyok és sokszor váratlanok a különbségek, van tendencia arra, hogy mindent leírjanak, ami sokszor elég furán veszi ki magát. De ami le van írva, ki van függesztve a falra, az onnantól tudható, hogy ezt így kérjük csinálni.

Pár évvel ezelőtt fényképes volt a bérlet, egy helyen csinálták a varosban, ott csinálták a fenykepet is. Hosszú sor, falon felirat: a nem vallási okból viselt fejfedőket kérjük levenni. Szerintem az okos tolerancia iskolapéldája: mert valójában a többieknek ugye baromi mindegy, ki mit visel a fején, de aki vallási célból viseli, azt megkérni, hogy kendő/burka/turbán/kipa/baseballsapka nélkül fényképezkedjen, az nagyjából olyan, mintha minket kérnének meg, hogy ugyan, tolnánk már le a gatyánkat egy igazolványkép erejéig. Van fénykép, nincs megbántás, nincs konfliktus.

A tolerancia nyilván nem arról szól, hogy bárki lenyomhat bármit a többiek torkán. Azok a mondatok, hogy "én toleráns vagyok, de", értelmezhetetlenek (dicsőség). Sőt, az is értelmetlen, hogy "én toleráns vagyok". Ha én toleráns vagyok, de te meg nem, akkor te engem előbb-utóbb nagyon meg fogsz verni, azt meg nem szeretném. És fordítva. A tolerancia, mint megvalósítható, megélhető irányelv, kizárólag közösségi kontextusban értelmezhető. Nagyjából így: te meg én (meg ő) egy közösséghez tartozunk, és a közösségen belüli mindenfajta erőszak tabu (fizikai, verbális, vizuális, szimbolikus, minden), a vitás kérdések megoldását békés, kompromisszumos módszerekkel keressük minden áron*, és ha megszületett a kompromisszum, azt elfogadjuk. Te, meg én, meg ő, akik a közösséghez tartozunk, mindannyian. Akik nem, akik ezt felrúgjak, azokkal nem tabu. A szabályrendszerbe vetett bizalmat az adja meg, hogy nyitott rendszer: ha nekem valami ebben nem jó, reális esélyem van arra, hogy elérhetem a rendszeren belüli eszközökkel a szabályok változtatását, de kapok legalábbis valamilyen megoldást a problémámra, ami nekem kb. jó, a többieket meg nem (nagyon) zavarja. A többiek hajlandóak kisebb kényelmetlenséget elviselni, mert tudják, ha nekik akad problémájuk, nekik is kerül megoldás (turbános fénykép, alacsony járdaszegély, soknyelvű felirat, laktozmentes tejeskávé, mittudomén). Vannak a közösségnek olyan tagjai, akiknek az érdekérvényesítő képessége nem jó. Gyerekek, öregek, betegek. Az ő érdekeikre fokozottan odafigyelünk, nem kitaláljuk helyettük, mi nekik a jó, hanem megpróbálunk olyan helyzetet teremteni, hogy ők is hallathassák a hangjukat. Nagyjából ennyi. Nem dicsőség, nem elsöprő erejű érvelés. De még csak nem is ópium vagy édes szójaszósz.

Hassem, aki egy okos, művelt, békés fiú egy totálisan eszement országból, csak nevetett rajta, hogy a szavak időnként mennyire mást jelentenek. Egy percig nem gondolta, hogy ópiumos sütit árulnak a kórház aljában. Nyilván senki nem gondolja, hogy ha egy japán szó es egy perzsa szó ugyanúgy hangzik, az feltétlenül ugyanazt jelenti. Azt viszont szoktuk gondolni, hogy egy adott magyar szó két ember szájából ugyanazt jelenti. De nem. Nincs semmi, ami két nemzetet annyira el tud választani egymástól, mint a közös nyelv, mondta volt G. B. Shaw. Úgy látszik, nem is kell hozzá két nemzet, egy is bőven elég.

* És ezért nem jó, sőt kontraproduktív az a bizonyos rosszul értelmezett political correctness, ami összevont szemöldökkel néz a skót/zsidó/szőke nős/cigány/néger/Newfie/stb. viccekre. Közösségen belül óhatatlanul kialakul feszültség, ezt az agressziót viszont tanácsos inkább szublimálni, mint kiélni. Az agresszió verbális szublimálásának legkellemesebb módja pedig a vicc.

Rajta vagyok valami szélsőjobboldali levelezőlistán, így aztán naponta kapok újnyilas híreket, irodalmat. Most például "Jövünk" tárgymegjelöléssel ezt:

A "Jövünk" teljesen ártatlan magyar szó, föl nem merülhet vele kapcsolatban a tiltott önkényuralmi jelkép vagy az alkotmányellenes fasiszta propaganda fogalma. Nyilván csak véletlen az összecsengés:

A Feloszlatott NAP és a Magyar Fajvédő Szocialista Párt élenjárásával, összesen hét jobb oldali párt 1937. október 24 – én a Budai Vigadóban létrehozta a Magyar Nemzeti Szocialista Pártot … Az itt elhangzó felszólalásában Szálasi kifejtette, hogy a hatalmat az államfő és a nemzet együttes akaratából kívánja átvenni. „A hatalomhoz vezető úton a börtön és a szabadság édestestvérek, mivel előbbi az utat jelzi, utóbbi a célt”. „…a rendszerváltozás csak forradalomban születhet, ez a forradalom azonban tudatos és nemes szándékú népmozgalom”. A gyűlés után a köztereken eufórikus hangulatban éljenezték Szálasi Ferencet. Majd Szilveszter éjszakáján többszázezer röplap hirdette: „1938 – ban jövünk” „1938. Szálasi” "1938. a Miénk" (Forrás: A titokzatos hon c. hungarista honlap)

Nyilas röplap 1938-ból

MIT AKAR SZÁLASI FERENC?

A német nemzetiszocializmus gyakorlati beteljesedése a Hitlerizmus.

Az olasz nemzetiszocializmus gyakorlati beteljesedése a Fasizmus.

A magyar nemzetiszocializmus gyakorlati beteljesedése a Hungarizmus.

A német nemzetiszocialista népi mozgalom vezetője és értelmi szerzője Hitler, az olasz fasizmusé Mussolini, és a magyar Hungarizmus értelmi szerzője Szálasi Ferenc.

Mit akar Szálasi Ferenc?

Meg akarja szüntetni ezt a liberális, áldemokrata és álszocialista rendszert, mely idegen faj zsákmányterületévé tette ezt a nemzetet, mely a nagytőkére építette fel a gazdasági alapot és így rabszolgává tette a földmívest, a munkást és értelmiséget egyaránt. Meg akarja szüntetni a mai hazug parlamentarizmust és az alkotmányt vissza akarja adni a nemzetnek, melytől elrabolták és egyéni érdekek védelmére használták fel. Az igazi kereszténység valláserkölcsi alapjait akarja érvényesíteni, mert a mai valláserkölcsi felfogás ellenkezik a krisztusi valláserkölccsel. Vissza akarja adni a magyar földet a magyar földmívesnek, azoknak, akik szerezték, védték és gondozták. Erős mezőgazdasági államot akar, egészséges közép és mezőgazdasági iparral és ezzel a munkásokat vissza akarja vinni a nemzeti alapra, melytől mesterségesen elszakították. Részt követel a munkások részére a termelés hasznából, mert aki verejtékkel termel, annak joga van a haszonrészre is. Fel akarja szabadítani a nemzeti tőkéket, hogy ezek az egész nemzet gazdasági érdekeit szolgálják és ne csak idegen és kisebbségi érdekeket. Erős hadsereget akar, mert csak erkölcseiben szilárd és nemzetével élő hadsereg olyan ütőképes, hogy a nemzetet minden ellen megvédi. A hadsereg kötelessége a külellenséggel szemben megvédeni a nemzetet, de kötelessége a nemzetellenes mozgalmakat is távoltartani a nemzet életétől. Fel akarja szabadítani az értelmiséget a lelki és szellemi rabszolgaságból, mert az értelmiség nem csak iratrabszolga, hanem vezető és az eszmei alapfogalmak gondozója és terjesztője is. Felállítja az alkotmány alaptételeit, melyben a földmíves a nemzet eltartója, a munkás nemzetépítő, az értelmiség nemzetvezető és a katona nemzetvédelmező. Erre az alapra építi fel az érdekképviseleti hungarista alkotmányt.

Csak saját földjén dolgozó parasztság, nemzeti tőkét szolgáló munkásság, nemzeti célt védelmező katonaság és szabad öntudatos és nemzeti értelmiség biztosíthatja a keresztény vallási alapon nyugvó testvérközösséget, a Hungarizmust.

Szálasi Ferenc személye jelenti a magyar nemzetiszocialista gondolat gyakorlati beteljesedését, a Hungarizmust.

Kitartás! Győzünk! Éljen Szálasi! (Forrás: Rubicon 1992/10. sz.)

Ráadásul rövidebb is, mint a Jobbik 88 oldalas programja. (Tájékozatlanabbak kedvéért: a nemzetközi náci szlengben a "88" azt jelenti: "Heil Hitler!")

(A témáról lásd még drc blogját - az általa linkelt cikket és a kommenteket.)

1749 – SEGÉLYVONAL HAITIÉRT

Hívd a 1749-et vagy küldj sms-t, és segítsd tiszta ivóvízhez jutni a Haitin élő gyerekeket!
A Pannon, a T-Mobile, a T-Home és a Vodafone közös segélyvonalat hozott létre a 1749-es számon a haiti mentési munkálatok segítésére.
A 1749-es számot hívó ügyfeleink vagy oda szöveges üzenetet küldő előfizetők 200 forintot adományoznak az ENSZ gyermekalapja, az UNICEF részére, amit a szervezet az ország súlyos ivóvízproblémájának megoldására használ fel.
A UNICEF 100 darab vízfertőtlenítő tablettát tud vásárolni minden egyes hívás és sms díjából, ami 400 liter ivóvizet jelent a földrengés gyermekáldozatai számára. Az 1749-es szám 2010. január 18-án 18 órától hívható a három mobilszolgáltató és a T-Home vezetékes hálózatából.

*

Természetesen hívtam. 200 forint, egy pohár üdítő ára. Aztán rögtön eszembe jutott a néni kedd délelőtt a 6-os megállójában, a Fedél Nélküllel. Neki is 200-at adtam, pedig már rég nem adok koldusoknak, hajléktalanoknak – nem hiszem, hogy el tudnám magyarázni, miért nem. De az ő látványa megrendített. S aztán – ez gyári hiba nálam – mindenfélék jutottak eszembe. Magamról persze. A „jótékony”, a szolidáris, a társadalmilag érzékeny magamról.

*

Tarhások Valószínűleg olyan ártatlanul bamba képem volt huszonéves koromban (60-as, 70-es évek), hogy minden tarhás megtalált. 30-35 éves történet (kicsit Csaba-szerű), hogy a Nyugati közelében leszólít egy katonaruhás srác: kéne (nem emlékszem pontosan, talán) 150 forint vonatra, hogy idejében visszaérjen a laktanyába, bevallja, „eltáv”-on elitta a pénzét. Természetesen csak kölcsön, itt az igazolványa, írjam fel az adatait és adjam meg a címem, bizony isten elküldi. Adtam pénzt és címet, és megmondtam, hogy nem írom fel az adatait, mert megbízom benne. (Figyelem! Ez a 3.60-as kenyér kora, a villamosjegy, azt hiszem, 1.50 volt.) Sokáig bántott, hogy nem küldte.

*

Özvegyek, árvák gyámolítója Nagyjából akkor történt, hogy pesti legény-garzonomban egyszer csak megjelent S., U barátom felesége – egy nála legalább tíz évvel fiatalabb sráccal. Menedékjogot kért.

U-ék egy faluban éltek gyerekükkel, U az egyetem után ott kapott állást. S. nem volt magyar – eredeti foglalkozására nézve egyetemet (félig?) végzett kurva volt –, U külföldi tanulmányai során szedte össze. Nem tudom, valójában szerette-e, vagy csak nem kellően védekeztek, és aztán az akkori idők hívő kommunista fiataljait (kevesen voltunk) jellemző társadalmi felelősségérzet hatotta át, amikor feleségül vette az – egyébként nagyon csinos és művelt, Voznyeszenszkij- és Rahmanyinov-rajongó – lányt. Hazajöttek, U vidéken állást – és lakást! – kapott, lehúztak együtt pár évet, S. persze szörnyen unatkozott… Összejött a 16-17 éves sráccal, mire U kihajította, és azt tanácsolta, átmenetileg jöjjön hozzám, én majd biztosan segítek. Kb. két hétig laktak nálam, a padlón aludtak, a kádat vagy kimosták, vagy nem, aztán amikor már nagyon az idegeimre mentek, megkértem, hogy keressenek albérletet, vagy menjen vissza a férjéhez.

Nem tudom, mi lett S-sel, állítólag U se tudta, aki újra megnősült, nem sokkal később külföldre ment dolgozni, aztán (bár hazajött) megszakadt a kapcsolatunk.

Önfényezés: sokáig volt lelkiismeret-furdalásom (de aztán más dolgom akadt, például megnősültem).

*

Vietnami vasárnapok A Dél-Vietnamban akkor már évek óta folyó harcok új fejezeteként 1965 februárjában az amerikai légierő bombázni kezdte Hanoit, és ezzel az USA Északra is kiterjesztette a vietnami háborút (amelyben tíz évvel később majd elszenvedi történelme során az első katonai vereséget). Magyarországon is sokan voltak, akik nem értették, a Szovjetunió (és Kína) miért nem avatkozik be közvetlenül a háborúba, megalkuvással vádolták Moszkvát és persze a magyar vezetést is. Ebbe most nem mennék bele, de ezzel függött össze az a maoista „összeesküvés”, amelynek szinte minden részvevőjét ismertem, nagyon jó barátaim is voltak köztük. A Vietnammal való szolidaritás egyik megnyilvánulása volt az önkéntes munka, például építkezéseken, amelynek bevételét a Vietnami Szolidaritási Alapba fizették – fizettük – be, gyógyszerre s – mint reméltük – fegyverre. Ezek voltak a „vietnami vasárnapok”, ha hiszitek gyerekek, ha nem, valóban önkéntes, a részvevők által kezdeményezett társadalmi munka. A Vietnami vasárnapok indulóját egyébként a kalandos életutat befutó Haraszti Miklós (vers) és a mai nagyszerű dzsessz-zenész, akkor a Gerilla pol-beat együttes oszlopa, Berki Tamás (zene) írta. (Minderről bővebben Vámos Miklós – szintén ex-Gerilla – Félnóta vagy Dalos György Hosszú menetelés –  rövid tanfolyam című regényében.) Negyvenegynéhány év távolából rémlenek a befejező sorok: „Rozsda és mészpor lepje a ruhád,/ örülj, ha vállad hasogat!/ Meghalnak érted,/ így köszönd meg,/ öleld át, vidd csak a vasakat!”

Vért is adtunk, kellett a háború, a bombázások sebesültjeinek, ezt persze már a Vöröskereszt szervezte. Sokan adtak, adtunk az egyetemen is. Aztán 1967 őszén (néhány hónappal a „hatnapos” arab-izraeli háború után) valakik terjeszteni kezdték, hogy a vér valójában nem is Vietnamba megy, hanem az araboknak. Erre néhányan leálltak.

*

Véradás. Nem bírom a vér látványát, rosszul tűröm a fájdalmat – és a fájdalomtól való félelmet is. Stresszel, ha csak a kisujjamat szúrják is meg. Ennek ellenére hosszú éveken át voltam önkéntes (térítés nélküli) véradó. Munkahelyemre félévente jöttek a Heim Pál Gyermekkórházból vért venni, én mindig a jelentkezők között voltam. 6 vagy 8 év után, egyszer, a kérdőívek kitöltése és a gyorsvizsgálati véradás után a kartonomat előszedő asszisztens azt mondja: – De hiszen maga álpozitív! Magától nem veszünk vért. – Kérdem, mi az, hogy „álpozitív”. Hát az, hogy a leszedett vér első ellenőrzése valamilyen fertőzést mutat ki, és mire a második teszt bebizonyítja, hogy semmi baja a véremnek, addigra megromlik, már nem lehet lefagyasztani és felhasználni. Kiderült, évek óta feleslegesen „szenvedtem”.

A sorozat korábbi darabjai:

Marihuána, Madrid, Attila

Gyuri, aki Jorge

November 7., Szása

Grisa, Leningrád

Osztaskovo, Internacionálé

Cseh Tamás

(Kiegészítés a tegnapi, az utazásról szóló "Szóudvar"-hoz)

Jel kommentben hívta fel a figyelmünket az alábbi hírre:

Csaknem kétszáz éves "időkapszula" került elő a földből egy madridi Cervantes-szobor közelében végzett talajmunka során.

A ládika a Don Quijote de la Mancha 1819-es kiadásának több példányát konzerválta.
A munkások egy belvárosi útépítésen dolgoztak a parlament közelében, amikor az 1834-ben készült Miguel de Cervantes, a Don Quijote szerzője feliratú szobornál a földet megmozgatva rábukkantak a lepecsételt ólomládikára.
A tartóban nem csupán Cervantes (1547-1616) könyvének öt példányát helyezték el. Volt benne egy 1834-es újságba kötött naptár, több korabeli útikalauz, valamint egy életrajz egy spanyol gerilláról, aki Bonaparte Napóleon megszálló serege ellen küzdött. A korra jellemző tárgyak között volt továbbá II. Izabella spanyol királynő kislánykori képe és annak a gazdag polgárnak a portréja, aki a szoborállítást finanszírozta, valamint egy vászonba kötött kézirat és több apró szelence is, amelyet még nem nyitottak ki, nehogy megsérüljenek.
Az 1834-ben felállított emlékmű, amely alatt az alapozáskor helyezték el a jövőnek szóló üzenetet, az első olyan madridi köztéri szobor volt, amely nem a királyi család vagy a kormány egy tagját, avagy a hadsereg egy tábornokát örökítette meg.
A spanyol főváros most új időkapszulát kíván elhelyezni a lelet helyén: a jelenkori Madridról szóló anyagokat és a mai Cervantes-kultusszal kapcsolatos emlékeket.

(A hvg.hu által most közreadott hír egyébként egyhónapos, mint az a MadridMan blogból kiderül. Onnan vettem a szobor képét is.)

"Minekutána így minden előkészületet megtett, nem akarta halogatni szándéka megvalósítását; erre kiváltképpen az az elgondolás ösztönözte, hogy késedelme a világnak lenne kárára, hiszen ő a sérelmek orvoslását, a ferdeségek eligazítását, a jogtalanságok jóvátételét, a visszaélések megszüntetését s a tartozások kiegyenlítését tűzte ki feladatául. Anélkül tehát, hogy szándékát bárkivel is közölte volna, s anélkül, hogy valaki észrevette volna: egy reggel, napfölkelte előtt (július havának egyik legforróbb napján), magára szedte minden fegyverzetét, s felvevén toldott-foldott sisakját, felült Rocinantéra, pajzsát karjára fűzte, dárdáját megragadta, s a baromfiudvar hátulsó ajtaján kirobogott a mezőre; a legeslegteljesebb örömmel és megelégedéssel látta, hogy mily könnyűszerrel tudta nyélbe ütni nemes szándékát."

utazás főnév, (tájszó, régies) útazás

Az utazik igével kifejezett cselekvés, az a tény, hogy vki (vmi) utazik. Belföldi, külföldi, föld v. világ körüli utazás; gyalog, hajón, kocsin, repülőgépen, vasúton való utazás; légi, sivatagi, szárazföldi, tengeri utazás; felfedező, üzleti utazás; kedvezményes utazás; utazás a Balaton körül; utazás a föld körül. „Hosszú utazás után ágyadban, ha behunyod a szemed, zakatolva futni kezdenek előtted hegyek és völgyek.” (Karinthy Frigyes) „Óh utazás, őrült szerelmem!” (Szabó Lőrinc)

Szóösszetétel(ek): 1. utazásszervező; 2. kéjutazás; körutazás; nászutazás.

(A magyar nyelv értelmező szótára, 1962)

*

Partir, c'est mourir un peu – ’Elutazni annyi, mint egy kicsit meghalni’. Nemzetközivé vált szállóige Edmond Haraucourt Rondel de l’adieu c. verse nyomán.  http://fr.wikipedia.org/wiki/Edmond_Haraucourt#Rondel_de_l.27adieu

*

To travel hopefully is a better thing than to arrive – ‘Reményteljesen utazni jobb, mint megérkezni’. Angol szentencia R. L. Stevenson El Dorado című művéből.

*

Charles Baudelaire: Az utazás

Maxime du Camp-nak

1.

A kisdiák mereng mappán és tarka képen
s a Mindenség neki mint lelke éhe, tág.
Óh, mily nagy is a föld a lámpák fénykörében,
s ha már emlékezünk, mily kicsiny a világ!

Egy reggel indulunk, és velőnk teli tűzzel,
és fájó dac dagaszt, s keserü vágy izen,
megyünk, s a kósza kedv táncos habokra űz el,
ringatva végtelen lelkünk véges vizen.

Van, akit futni készt megútált hona szennye,
van, kit bölcsője zord titka űz, s van olyan,
ki csillagot figyelt, s behúllt egy női szembe,
s most vészes illatú Circéjétől rohan;

hogy ne bűvölje őt állattá a boszorkány,
fut és teret iszik, fényt és égi parázst,
húsába jég harap, s a réz nap, rája-forrván,
lassan lemossa majd arcán a csókmarást.

De igaz utazók azok csupán, kik mennek,
hogy menjenek, s szivük mint léggömb ring odább,
kik bolygó végzetük sodrától nem pihennek,
s ezt hajtják egyre csak, nem tudva mért: Tovább!

kikben száz alakot, mint a felhők szeszélye,
ölt a vágy, s mint ujonc harcost ágyúk heve,
vonz új és változó, titkos kéjek veszélye,
miknek még emberi nyelven nem volt neve!

…

(Tóth Árpád ford.)

Ez a vers első része – a nyolcból; akit az egész érdekel, itt találja

*

Maxime Du Camp (1822-1894), akinek a Baudelaire-vers ajánlása szól, francia író és az első amatőr fotográfusok egyike volt. Szenvedélyes utazó volt, 1849-51-ben Gustav Flaubert társaságában járta be Európát és a Közel-Keletet. Irodalmi lapokat szerkesztett és 1860-ban önkéntes volt Garibaldi Szicíliát elfoglaló seregében.

*

„Az utazás hasznos dolog, megmozgatja a képzeletet. A többi mind csak csalódás meg fáradság. A mi utazásunk teljesen képzeletbeli. Épp ebben van az ereje.

Az élettől visz a halál felé. Emberek, állatok, városok, tárgyak, minden a képzelet szülötte itt. Regény ez, vagyis kitalált történet. Így mondja Littré, aki pedig nem téved soha.

Meg aztán, ami a lényeg: mindenki utazhat így, ha akar. Elég, ha lehunyja a szemét.

Ez van az élet másik oldalán” (L-F. Céline: Utazás az éjszaka mélyére)

Céline könyvéről egyébként már írtam néhány hónapja: itt

*

S persze, ha utazás, akkor az az én (bölcsész) nemzedékem számára Semprun, A nagy utazás.

„Összezsúfolt testek a vagonban, nyilalló fájdalom a jobb térdben. S a nappalok. Az éjszakák. Minden erőmet megfeszítem, próbálom megszámolni a nappalokat, számolni az éjszakákat. Talán világosabban fogok látni. Négy nap, öt éjszaka. De úgy látszik, rosszul számoltam, vagy pedig vannak napok, amelyek éjszakává változtak. Túl sok éjszakám van: felesleges éjszakáim. Az bizonyos, hogy reggel kezdődött az utazás, igen, egy reggel..." (Réz Pál ford.)

*

Joseph Boyden: Három nap az út

„A matatoszovinban kellően forró a hőmérséklet. Amikor készen vagyunk, szorosan lezárom a ponyvaajtót. Tökéletesen sötét van.

– Örülök, hogy itt vagy velem – mondom, elég hangosan ahhoz, hogy meghallja, miközben vizet locsolok a kövekre. Nyomban felsisteregnek, izzanak, és a felcsapó gőz körülölel minket. – Szólj, ha túl meleg van, vagy ha nem érzed jól magad!

Üdvözlöm a négy égtájat, azután a földet, a napot, az eget és a holdat, közben egy kis zsályát szórok a kövekre. Köszönetet mondok Gicsi Manitunak, amiért Öcsém visszatért. Ülök, és belélegzem a gőzt, kitárom magam a manituknak.

Tudom, hogy Öcsém nem fog mindent hallani, de nem érzem szükségét, hogy hangosan beszéljek. A meleg kellemes, pihentet, jól kezdődik. A kövek fénye kissé tompul, ezért megint vizet fröcskölök rájuk. Nézem őket, s megjelenik az a kép, amikor valamikor régen, egy reggel Öcsém Elijah-val elment. Varázsfüves zsákocskát kötök mindkettőjük nyakába, homlokon csókolom őket. Állok a folyóparton, a kezemet feléjük emelem. Xavier és Elijah evezés közben megfordul és mosolyog. Most én mosolygok a sötétben, ahogy emlékezem.

Amikor itt az ideje, a bejárathoz mászom, felnyitom a ponyvát, és kint fekszünk a hűvös talajon, mélyen beszívjuk a levegőt. Egy idő múlva megint kinyitom a ponyvát, és visszamászom. Öcsém utánam.

Újból üdvözlöm a manitukat, aztán megint öntök egy kis vizet a kövekre, hogy nagyobb legyen bent a forróság. Zsályát szórok a kövekre, szikrázik és táncol. Tudom, hogy Öcsém is az izzást nézi. Az imáimat kántálom, s közben felvillanásokat látok a sötétben, az örjöngés és az ölés kiáltásait. Zavart látok, haragot érzek, de leginkább félelmet. A felrobbanó bombák rezgésétől remeg a testem. Embereket látok, akik holtan esnek össze homlokukon golyó ütötte lyukkal, vagy hatalmas robbanás szakítja őket darabokra. Látom, ahogy zöld gáz kúszik a talaj felett, megtalál minden lélegző lényt, hogy megfojtsa őket. Fájdalom. Rengeteg fájdalom. De igazából a félelmük az, ami elgyengít. A homokzsákon átkúszók és az ellenségre rohanók félelme. Hangosan beszélek már, azt kérem, hogy bocsássák meg ezeknek az embereknek a hibáit. Megint vizet locsolok a kövekre, hogy a gőz elvigye mindezt.” (Hajdu András ford.)

*

Most jelent meg (fog megjelenni?) magyarul Cormac McCarthy zseniális – és reménytelenül nyomasztó – regénye, a The Road.

„With the first gray light he rose and left the boy sleeping and walked out to the road and squatted and studied the country to the south. Barren, silent, godless. He thought the month was October but he wasnt sure. He hadnt kept a calendar for years. They were moving south. There’d be no surviving another winter here.”

*

Ady Endre:

Kocsi-út az éjszakában

Milyen csonka ma a Hold,

Az éj milyen sivatag, néma,
Milyen szomoru vagyok én ma,
Milyen csonka ma a Hold.

Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.

Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.

*

Utazni – valahonnan valahova. El valamitől. Valamiért. El valakitől. Valakihez. Valakivel. Az utazás mint metafora: változás, kaland – az élet maga.

Aki utazik, az remél. Vagy menekül.

És aki marad? Ottmarad? Otthagyták?

*

"Azért mikor kinn ülök a folyó lerobbant rakodópartján napnyugtával, és az ég New Jerseynek nyúló sávját figyelem, és elgondolom, hogy az éggel egyközűen épp ilyen hosszü sáv föld ível a nyugati partig, és a földön út vonul, és az út hossza az álma mindenkinek, és lowában, tudom, a gyerekek ilyenkor sírnak, mert ott nem bánják, ha sír a gyerek, azért ne sírjatok, mondom innen, mert a csillagok feljönnek mindjárt, és nem tudjátok, hogy az Isten Micimackó? az ég pedig odébb a prérire hajlik, és hullajtja rá diadémjait, mikor alig tűzte még a fekete éjszakára, a föld áldására, a folyók csendesítésére, csúcsok sipkájául, és elrejti benne a végső part titkát, hogy senki ne tudja, mi lesz, csak az öregedés foszló ruháit tudja, azért ha ilyeneket gondolok, Dean Moriartyn jár az eszem meg az apján is-, a másik Dean Moriartyn, akit soha fel nem kutattunk: Dean Moriartyra gondolok." (Jack Kerouac: Úton, Bartos Tibor ford.)

*

A sorozat korábbi darabjai:

Szóudvar 1. Egyenrangú  --  2. Ifjúkor  --  3. Őszinte  --  4.  Rend  --  5. Tükör  --  6. Gyász --

7. Fénykép

(drc kommentje nyomán bővült a 6-ai bejegyzés a moszkvai Novogyevicsi-kolostor kórusának felvételével)

С Рождеством и наступающим Старым Новым годом!

A mellékelt üdvözletet kaptam egy orosz barátomtól a pravoszláv karácsony és újév alkalmából, ami két héttel követi a miénket, a Gergely naptár szerintit. A cirill betűs szöveg a küszöbönálló „sztárüj nóvüj godról” beszél, amit elsőre „régi újévnek” fordítottam, holott valójában a régi időszámítás szerinti újévet jelenti.

Ez szerintem önmagában is érdekes, valójában azonban csak ürügy arra, hogy egy kicsit templomról, vallásról írjak. Mint az előző bejegyzésből kiderül, Moszkvában szilvesztereztem. December 31-én délután a barátaimat elvittem egy pravoszláv istentiszteletre (oroszul служба/szlúzsba – a szó első jelentése szolgálat), lássanak ilyet is. Nem vagyok vallásos, kifejezetten ateista, materialista vagyok, de egyrészt a vallást, a templomot minden kultúra lényegi részének tartom, másrészt viszont a pravoszláv (ortodox) szlúzsbát kifejezetten szeretem. Először 1970-ben az akkor Zagorszknak nevezett (ma Szergijev Poszad), Moszkva környéki kolostorvárosban láttam ilyet. A Szovjetunióban akkoriban nem sok templom működött; ide orosz barátaim vittek el, húsvétkor. Földbe gyökerezett lábbal álltam végig a vagy kétórás szertartást. Lenyűgözött az ortodox templomokra jellemző gazdag díszítés, az orgona nélküli ének – inkább kántálás – is, de mindenekelőtt a vallásos hitnek a hazai katolikus vagy protestáns templomokban sosem tapasztalt mély, őszinte, rajongó kinyilvánítása. Lényegében egybeesett ez azzal, hogy harmadéves orosz szakosként Dosztojevszkijt (és Tolsztojt) olvastam, „személyes ismerősöm” lett Miskin herceg és Aljosa Karamazov, s egy életre belém vésődött Ivan Karamazov rettenete: „ha nincs Isten, akkor bármi megtehető”. Így együtt Zagorszk és Dosztojevszkij sok mindent megértetett velem…

És most egy ugrás. December közepén készültem egy adventi bejegyzésre, de aztán elmaradt. Két dolgot akartam akkor megírni. Az egyik, hogy megsértettem valakit, aki nagyon közel áll hozzám: megjegyzéseket tettem arra, hogy nemhívőként advent vasárnapjain misére ment új családjával; meg kellett magyarázza, hogy milyen fontos formálódó életükben a rítus, és ha párja vallásos, akkor neki is ott a helye ilyenkor vele együtt. Szégyelltem, hogy ezt magamtól nem értettem meg. Igen, a vallás egyik funkciója, hogy formát adjon az életnek, és ezt tulajdonképpen magam is átéltem, amikor – ismétlem: vallástalanként – keresztapa lettem, szabályos egyházi szertartás keretében.

Ezzel együtt zavar, hogy sok emberen észreveszem: illendőségből, konformizmusból, mindenféle hit, meggyőződés nélkül „használja” a vallást, a templomot. És itt jött be a másik (akkor megíratlan) szál, ennek ellentéte, az őszinte, egyszerű hit megnyilvánulása. Budaszentlőrinci pálos kolostor romjai. Egy napsütéses decemberi délelőtt a Budakeszi úton elvetődtem a 14. századi, budaszentlőrinci pálos kolostor romjaihoz. A hajdani épületeknek csak az alapja áll, de így is fenséges, áhitatot keltő látvány – remélem, átjön a képeken. Különösen megkapó volt az oltár szerepét betöltő kisebbik kereszt, a friss virágokkal, koszorúval, sőt a műanyag hattyúval. Arra gondoltam, ha valaki idejön, annak tényleg hinnie kell, annak valóban fontos, hogy Krisztus születésének ünnepére vár.
Függetlenül attól, hogy nekem jelent-e ez valamit.

Szvoim obrjadom v csuzsuju cerkov nye vhogyi! – figyelmeztet az orosz mondás, vagyis hogy ne a magam szertartásával, szokásaival lépjek be egy idegen templomba. Értsem meg, és tiszteljem mások meggyőződését.