Ezt ma hallottam, az InfoRádióban nyilatkozott egy sportvezető az ifjú tehetségek rajáról. Ez volt a döntő lökés, ha tetszik: az utolsó csepp a pohárban, hogy elsirassam a magyar nyelvet. Vagyis azt a magyar nyelvet, amit én tanultam meg, amit ma is beszélek - és szeretek. Az "édes anyanyelvünket" - hogy Lőrincze Lajos hajdani rádiós nyelvművelő műsorát idézzem. Ma már persze "tudom", hogy ez (is) a diktatúra jellemző terméke volt, hiszen - mint azt az egyébként általam is nagyon tisztelt Kálmán László és Nádasdy Ádám nyelvészek rendszeresen kifejtik - valójában nincs olyan, hogy "nyelvhelyesség", minden helyes, amit az emberek mondanak, illetve megértenek. Nincs norma. Ha akarom, felfoghatom a nyelv demokratizálódásának, hogy eltűnik - vagy legalábbis lényegtelenné, értelmetlenné válik - a különbség a választékos, irodalmi nyelv, a köznyelv és az iskolázatlan beszéd között. Ahogy a címben jelzett példánál eltűnik az eredeti visszaható ige. Naponta többször hallom a rádióban, hogy látszódik, holott ezt a történést tökéletesen kifejezi a látszik ige, teljesen fölösleges rárakni egy ragot. Rögtön hozzáteszem, hogy ez nem ma kezdődött. Ötven évvel ezelőtt a gimnáziumi magyarórán (báró) Perényi tanár úr kikelt az ellen, hogy azt mondjuk, egy színdarab itt és itt, ekkor és ekkor játszódik, a helyes ugyanis szerinte a játszik lett volna. A 42-es létszámú osztályból nagyon kevesen értettek egyet vele (én sem).

Más nyelvi példák - más példák arra,  amit én retrográd, illiberális módon a nyelv romlásának tartok. Például az, hogy 50 év alatt nincs már magyar újságíró, politikus, bármilyen közszereplő, aki tisztában lenne az aki, ami, amely vonatkozó névmások használatával. Az ami és az amely közt valóban nehezen megragadható és gyakorlatilag már eltűnőben van a különbség. Én úgy tanultam, hogy az amely egy konkrét tárgyra, fogalomra vonatkozik, rendszerint olyan főnévre, amely közvetlenül a névmás előtt áll, míg az ami ennél általánosabb, kevésbé konkrét dologra, fogalomra utal. De ezek használatában, azt hiszem, már én se vagyok igazán következetes. Viszont naponta többször hallom, hogy egy párt, egy szervezet, egy csoport, aki - és ettől föláll a szőr a hátamon. Hát nem! Hiába alkotják emberek, egy szervezet hiába áll emberekből ("akikből"), a magyar nyelv szabályai szerint (ha vannak még ilyenek) nem aki, hanem amely. Ehhez utolsó csepp véremig ragaszkodom.

Azt hiszem, az ikes igék ragozása már elesett, mint ahogy egyre kevesebb arcidegrángással veszem tudomásul, hogy tényleg nagyon művelt (ifjú) barátom, aki némettanárként aligha néz el bármi hibát a der-die-das-ban és kapcsolt részeiben, gyakran cseréli fel a -ban/ben ragot a -ba/be-vel. Remélem, a -suk/sük normává válását már nem fogom megérni. (Ja! Nincs norma. A nyelvben sem.)

Ezt az eredetileg 2011-es bejegyzést ötévenként ismétlem.

***

Lustulok - száradok, törődöm, mondanám József Attilával, aki ma is megkerülhetetlen -, vagyis nem jön ki belőlem új bejegyzés, de muszáj mondani valamit, kimondani egy érzést - emléket? reményt? -, így hát egy öt évvel ezelőtti bejegyzésemet ismétlem; lenne újabb is, de hát ez így legalább "évfordulós". És nem tesz semmit, hogy már az első mondata se igaz: most nem írtam ki külön, hogy "Világ proletárjai egyesüljetek!" Pedig... 

Kiírtam ide, a blogom oldalsávjába május elseje alkalmából egy nagyon ósdi, lejáratott jelszót: „Világ proletárjai, egyesüljetek!” Ifjabbak kedvéért: ez egy 163 évvel ezelőtti, pártalapító manifesztum, a Kommunista Kiáltvány zárómondata. „Proletárok”, „kommunisták”, brrr. Idejétmúlt, s éppen ezért gyanús kategóriák. Mit lehet kezdeni például a „proletár” fogalmával? A 19-20. században a társadalom rohamosan növekvő részét kitevő, gyáripari munkásokra értették.

Tulajdonképpen semmi szükség nincs rá, hogy én is elsirassam, megteszik ezt nálam szebben, jobban - most már egykori - színésztársai, kritikusok, színházrajongók, rengetegen, akik nemcsak szerették, hanem közelről ismerték. És mégis. Mert személyes halottam. Nem azért, mert a valahai Magyar Rádióban egyórás dokumentumműsort is készítettünk vele, hanem mert szeretem a színházat, a színészeket - szeretem (még nem tudom múlt időbe tenni) Törőcsik Marit.

Az 1959-es Kölyök című filmben láttam először - többször. Az évekkel korábban készült, sokkal híresebb és fontosabb Körhinta csak érettebb koromban ért utol - értem utol. És persze azonnal eszembe jut a Szerelem is. A további felsorolást mellőzöm, csak két - talán utolsó? - színházi szerepét említem még: az Alföldi-féle Nemzetiben Tábori György Mein Kampf című darabjában és Vidnyánszky Nemzetijében A szarvassá változott fiú című előadásban. A pálya részletes méltatása másoktól. Én csak azt ismétlem meg, hogy szerettem és hiányzik.

Vannak versek, amelyeket akárhányszor olvasok, beleborzongok. Ez is ilyen.

József Attila: Eszmélet

1

Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.

2

Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend -
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj - egy nap süt idebent.

3

Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek -
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.

4

Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.

5

A teherpályaudvaron
úgy lapultam a fa tövéhez,
mint egy darab csönd; szürke gyom
ért számhoz, nyers, különös-édes.
Holtan lestem az őrt, mit érez,
s a hallgatag vagónokon
árnyát, mely ráugrott a fényes,
harmatos szénre konokon.

6

Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ - ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad -
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.

7

Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére -
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.

8

Fülelt a csend - egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot -
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.

9

Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt -
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!

10

Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor - ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.

11

Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém -
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.

12

Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.

"Ha valakit korlátoznak mozgási szabadságában, akkor, épp a személyes szabadság látszatának fenntartása érdekében, kénytelen a saját igényei szerint, még e korlátozáson belül is korlátozni magát."

(Pontosabban mondattöredék)

"Mert valaki megrendezte, ebben teljesen biztos vagyok, nem ő és nem én, de valaki, vagy legalábbis megrendeződött, mint minden véletlenszerű találkozás, melyre tudatosan, szánt szándékkal senki nem törekszik, s melyben később, visszatekintve reá, mégis a sorsunk látszik megnyilvánítani önmagát; az első pillantásra minden hétköznapi, esetleges, zavarosan jelentéktelen, töredékek, villanások, melyeknek nem kell túlzott jelentőséget tulajdonítanunk, és nem is méltatjuk különösebb figyelemre őket, hiszen ami ilyenkor az eseményeknek e kusza halmazából a legteljesebb véletlenként kilátszik, úgymond jelként, figyelmeztetésként kilóg, az nem más, mint egy másik, nem hozzánk tartozó történés részlete..."

És vagy húsz oldallal később immár egy teljes - a regényben rövidnek számító - mondat:

"Nekem az a néhány, hosszúnak tűnő, és mégis túl rövid pillanat, e befordulást megelőző halott idő nagyon sokat jelentett, amit vártam, holott nem tudtam, hogy várom, reméltem, nem tudva, hogy épp egy ilyen közönséges pillanat eljövetelében reménykedem, az elengedettség, az ellenőrizetlenség pillanata, s magam is túlságosan fáradt, másrészről túlságosan feldúlt voltam ahhoz, hogy mindez tudatosan ellenőrzött legyen, mondhatni nem gondolkodtam róla, hanem a nyers és tiszta érzék érzékelt nyers és tiszta érzékeket, még akkor is, ha arcát jobbára csak profilból láthattam, s profilja, különösen e szemüveggel ékesítve, nem volt túl jelentőségteljes, mégis úgy tetszett, mintha az utcai lámpáknak a sötéten nedves aszfaltról beverődő visszfénye átváltoztatná, helyesebben visszaváltoztatná, részben hangsúlyosabbá téve az arc tereit, részben eltüntetve ráncainak finomságait, ez volt az arc, amit kerestem benne, amit láttam eddig is, de mozgékonysága miatt mindig megfoghatatlanul, csak villanásokat belőle, ez volt a maszk mögötti arc, a szeméhez tartozó arc, tulajdonképpen még vénebb és csúnyább, mert árnyékosabb, s a fény színétől, a belső mozdulatlanságtól halott, ugyanakkor mégis a kislány arca, kialakulatlan és feszes, egy kislányé, akit régtől fogva ismertem magamban és gyengéden szerettem, gyönyörű kislány, aki rajtam próbálgatja esélyeit, mindazonáltal nem emlék volt ez a gyerekkoromból vagy kamaszkoromból, mégha a pillanatnak, talán a viharos őszi eső miatt, volt is valamelyes emlékező vagy nosztalgikus íze, rokon mindazon kislányokkal, kiket valaha ismerhettem, ismeretlenségében azonban inkább rám, magamhoz hasonlítható, mint mindazokhoz, akiket valóban ismertem s akik csak nagyon ritkán jutottak eszembe."

"Don Ricardo" nicknéven találkoztam vele a blogoszférában több mint egy évtizede. A híres, szivaros Guevara-kép volt az avatarja. Engem persze Guevara ragadott meg - őt a szivar. Sokáig kommentekben beszélgettünk, aztán találkoztunk is. Nem sűrűn, mert ő az ország másik végében élt. Barátok lettünk. Nem teljesen azonosan láttuk a világot, ő a hagyományos angolszász liberalizmus rendíthetetlen híve volt, én meg... de ez most nem érdekes. 

Tegnap Covid-fertőzés következtében meghalt. (Igen, volt "alapbetegsége" is.) Nyugodj békében, Ricsi!

*

Ez egy tavaly októberi bejegyzés volt. Nekem ő a saját halottam. A 39 éves nyíregyházi tanár, akit napokig kifelejtettek a hivatalos statisztikából. Európa számos nagyvárosához hasonlóan ma délben Budapesten is egyperces csenddel emlékezünk a járvány áldozataira. Hetek óta nálunk vannak Európában lakosságarányosan a legtöbben, bármit hazudik is Orbán Viktor. Leírtam ezt a mondatot, és azonnal feltámadt bennem a kétség, szabad-e egy tragédiát - személyes és társadalmi tragédiát - politikával beszennyezni. Szabad? Kell! Tudatában kell lenni, hogy annak, ami ma történik a kórházakban (és azokon kívül), az a hatalmi gőg, az alkalmatlanság és a sima gonoszság következménye.

Nagy Feró Kossuth-díjas lett, de ez a bejegyzés rólam (is) szól. 1987-89-ben a Magyar Rádió műsorigazgató-helyettese voltam. Kitaláltam, hogy kéne egy olyan műsor, amely a társadalom peremén élő fiatalokhoz, csövesekhez, szipusokhoz* szól. Ami odavonzhatja őket, az a zenéjük - a metáll, a kemény rock - és műsorvezetőként egy olyan figura, akit magukénak éreznek. A dolgot azért tartottam fontosnak, hogy beszélni lehessen az egyre érezhetőbb drogproblémáról, amely addig csak késő esti, értelmiségi műsorokban kerülhetett szóba a Rádióban, és akkoriban jelentkezett az AIDS is. Az ötlet nagyjából annyi volt, hogy szól a (számomra visszataszító) zene, és közben a műsorvezető szót ejt a szipuzás veszélyeiről, bemondja az akkor azt hiszem, egyetlen drogambulancia telefonszámát, és szól, hogy szeretkezéskor használjanak kotont. Műsorvezetőként azonnal Feróra gondoltam. Sohase hallgattam Beatricét - nem is tartottam zenének, amit csináltak (később se) -, de újságíróként meg a világunk iránt érdeklődő emberként ismertem tudtam a tőlem baromi távoleső Beatrice-jelenségetről, a baboskendőről, a "nagyvárosi farkasról".

Nem volt egyszerű átverni az ötletet. Amikor meggyőztem ízig-vérig rádiós, de csak a magas kultúrában élő főnökömet, Petúr Istvánt, találni kellett műsorosztályt, műsorkészítőt amelyik és aki vállalja. Természetes volt az Ifjúsági Főosztály. Vezetője felháborodottan utasított el: mit képzelek? Rá akarom szabadítani a mocskos csőcseléket a Rádióra?!  Olyan nagyon nem lepődtem meg, és mentem a minden brahira, ötletre nyitott, káprázatos rádiós szerkesztőhöz, László Gyurihoz, aki a Szórakoztató Osztályt vezette. Nem tudom, kellett-e öt perc a beleegyezéséhez. Immár az ő támogatásával mehettem a Rádió elnökéhez, Hárs elvtárshoz (számunkra egymás közt - a rendszerváltás meg halála után is - ez volt a keresztneve). Már nem emlékszem, de biztos hosszabb ideig gondolkodott a dolgon, mint L. Gy., de rábólintott. A műsor szerkesztésével László Gyuri Kőszegi Gábort bízta meg, akitől legalább annyira távol állt ez a zenei világ, mint tőlem. Némi hezitálás után kérte fel Ferót, aki persze igent mondott. 1988 nyarán elindult a Garázs. Feró tökéletesen, átéléssel hozta a figurát, és szinte pillanatok alatt kapcsolatot talált egy számunkra új hallgatósággal. Óriási találmánya a "JEEEE...!" (műveltebbeknek: yeah) volt. Vagyis jutalomként beleüvöltött a mikrofonba egy levélírónak. Ettől elszabadult a pokol. Tömegesen kértek a - nem is mindig ifjú - hallgatók jeee-t a maguk vagy szeretteik számára. Feró lubickolt a szerepben. Nagyszerű DJ volt, új együttesek demo felvételeit is bemutatta, és telefoninterjúkat készített - például dr. Farkasinszky Teréziával, a szegedi drogcentrum alapítójával.

A számomra legdöbbenetesebb élmény az volt, hogy kiderült, rengetegen hallgatják a börtönökben, és meghívták a budapesti, Kozma utcai börtönbe egy koncertre. Az előzetes bejárásra én is elkísértem. A rabok (na jó: elítéltek) szinte extázisba estek, amikor meglátták. 

A hozzá, a műsorhoz érkezett levelekből 1989-ben Garázs címmel könyv is megjelent, és máig büszke vagyok a tőle kapott dedikációra: Apukának. Feró. (Egyébként egy fél évvel idősebb nálam.) A Garázst rádiós pályám egyik csúcsának tartom.

1989 őszén eljöttem a Műsorigazgatóságról, a kapcsolatunk megszakadt. 1997-ben egy tévéműsor várószobájában futottunk össze: én az MSZP-s miniszterelnök kísérete voltam, ő MIÉP-es. Megöleltük egymást.

A Kossuth-díj utáni interjúiban elismerte, hogy a díjban szerepe lehet a Fidesz melletti elkötelezettségének, és ezt nem szégyelli, természetesnek tartja. 1988-89-ben vad SZDSZ-es volt, a párt logója látható volt a Beatrice plakátjain is. Aztán Csurka-hívő lett és a MIÉP rádiójában lett műsora. Azt hiszem, mindig meggyőződéssel politizált. De - ahogy mondani szokás - nem ezért szeretjük.

(Az itt hallható Garázs-összeállítás a youtube-videó felirata ellenére nem tőlem származik.)

* a szipuzás az ifjúsági droghasználat akkor legelterjedtebb formája: ragasztót kenni egy nejlonzacskó belsejére és belélegezni  

***

Életcserepek 1. - GYIVI

Életcserepek 2. - Barátok I.

Életcserepek 3. - Barátok II.

Életcserepek 4. - Rituálék

Életcserepek 5. - Barátok III.

Életcserepek 6. - Anyám

Életcserepek 7. - Apám

Életcserepek 8. - Politikaközelben I.

Életcserepek 9. - Politikaközelben II

Életcserepek 10. - Péter

"... mélyebbre nem tudhattam süllyedni már; nem éreztem magam, magam fölött lebegtem, de lenn."