"...nem bízom magamban annyira, hogy a személyes történések összefüggéseinél lényegesebb történésekről beszélni remélhetnék, s immár nem is hiszem, hogy eme önmagukban teljesen lényegtelen és érdektelen személyes összefüggéseknél létezhetne jelentősebb, helyesebben nem tudom, hogy létezhet-e, s ezért nem hiszem, tehát rögtön megalkuszom, mindennel készségesen megalkuszom, legyen ez csak olyan emlékezés vagy emlékeztető, bármi, ami a visszaidézés fájdalmával és kéjével kapcsolatos, legyen valami olyan, amit öregkorában ír az ember, legyen előleg abból, amit negyven év múlva érezhetnék, ha netán a hetvenhármat megérném és még emlékezni tudnék akkor."

Vacilláltam, hogy a Párhuzamos történeteket vagy az Emlékiratok könyvét kezdjem újraolvasni - a régebbi, kb. huszonöt éves élmény győzött, ezt jobban szerettem.

A Facebookon magam is belebonyolódtam abba a vitába, amit a népszerű írónő, Tóth Krisztina azon kijelentése váltott ki, miszerint le kéne venni az iskolai kötelező olvasmányok listájáról Az arany embert (meg a Bárány Boldizsárt) a nemi szerepek nőkre nézve hátrányos, sértő ábrázolása miatt. Én ezt "ő is meghülyült" kijelentéssel bevezetve tettem közzé, mire kaptam hideget-meleget nagyon píszí FB-ismerőseimtől, akik a serdülő lánygyermekek lelkét óvnák Jókaitól. Vannak magyartanárok, akik régóta szorgalmazzák, hogy ne kínozzák a 12-13 éves gyerekeket Jókaival, úgyse olvassák el. Én az időtájt olvastam - faltam - Jókait, közte Az arany embert, amihez lökést adott, hogy Judit néni azt mondta hatodik végén, hogy ahány száz (ötszáz?) oldal Jókait olvasunk a nyári szünetben, és ezt olvasónaplóval igazoljuk, annyi ötössel kezdjük a hetediket. Jó volt Jókait olvasni, de nem gondoltam volna, hogy még egyszer az életben. A mostani őrület után viszont tegnap dafke kihoztam a könyvtárból Az arany embert. Falom. Élvezem, fürdök a szövegben. Nem tudtam - vagy elfelejtettem -, hogy Jókainak humora, iróniája is van.

És továbbra se hiszem, hogy van olyan hülye serdülő, aki egy 19. századi regényt mai szocializációs, életvezetési mintának tekint. Viszont megfelelő tekintélyre (Tóth Krisztina) hivatkozva közölheti, hogy miért nem olvassa el.

Ma lett 18 éves. Drogrehabon van, és azt mondja, elsősorban önmagának akar bizonyítani.

Az előző bejegyzésben idézett Szabó Lőrinc-vers arra indított, hogy folytassam egy évekkel ezelőtt abbahagyott sorozatomat, a Szóudvart, mégpedig az álommal. Jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat - Shakespeare, Arany, Freud - de mielőtt nekifogtam volna, megnéztem, hogy tulajdonképpen hányadik rész következik, már fel is írtam a 22-es számot, bemásoltam az utolsó végéről az összes előző linkjét... s ekkor kiderült, hogy ez már volt, csaknem tíz évvel ezelőtt. Úgyhogy most csak egy link 2011 októberéből: Szóudvar 14. - Álom, álmodik

Valamint az összes Szóudvar linkje (remélem, működnek):

Szóudvar 1. Egyenrangú  --  2. Ifjúkor  --  3. Őszinte  --  4.  Rend  --  5. Tükör  --  6. Gyász --

7. Fénykép  --  8. Utazás  --  9. Csend  --  10. Szó  --  11. Tárgy  --  12. Öl, ölés  --  13. Sakk --

14. Álom, álmodik  --  15. Boksz  --  16. Párbeszéd  --  17. Búcsú  -- 18. Anyagiak -- 19. Szivárvány -

20. Szükségszerűség -- 21. Szó, szavak II.

Kerestem valamit a számítógépen, és véletlenül régen félretett, régen olvasott emléktöredékekbe ütköztem. Megsemmisített blog továbbélő bejegyzéseire, levélre, egy - akkor azt hittük - "búcsúbeszélgetésre"... Meg egy versre, amely mindkettőnknek fontos volt:

Szabó Lőrinc: Dsuang Dszi álma

Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
– Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.

– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam,
s a lepke vigan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi…
És felébredtem… És most nem tudom,

most nem tudom, – folytatta eltünődve, –
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? –

Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! –
Ő mosolygott: – Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! –

Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.

A halottaink is velünk öregszenek. Furcsa elképzelni valakit 43-nak, aki 36 évesen meghalt.

Isa, pur es homou vogymuk.

"a sivatag. ami nem csupán kő és nem csupán homok. a sivatag. amely nem forró. a sivatag. egyedül. a csillagok. amelyek ragyognak. a csillagok, amelyekre nézve ott a végtelen. a sivatag előttem. és a sivatag mögöttem. hangok és morajok. időnként becsapódó lövedékek. és nincs menedék. és nem bújhatsz el. a sivatag. nem rejt el. és miközben csúszol előre, már nincs a térdeden és a könyöködön bőr, és átvérzik a zubbony. mert ez a sivatag. és nem érzel fájdalmat. csak kúszol. fejed mélyen a homokba szegezed, a szádba már nyál helyett is homok van. de nem érzel fájdalmat. nem érezhetsz. csak mész előre. és a verejték keveredik a homokkal. sárral telítődik a szád, és a finom szemcséktől könnyezel. de ez a sivatag. nincs semmi és nincs senki. csak te. és az időnkénti torkolattüzek. és mész előre. mert ez a sivatag. és már félni sem félsz, mert nincs kitől és nincs mitől. legfőképpen nincs kiért. ez a sivatag."

A Facebookon találtam, végignéztem, hallgattam...

... s jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat...

Húszéves voltam akkor. (Ez most szép vagy szomorú gondolat?) Friss egyetemi felvételivel nyáron két barátommal autóstopos kirándulásra mentünk Lengyelországba - erről itt írtam -, aztán irány Kalocsa, a 37. Budapesti Forradalmi Ezred - erről meg itt. Rövid vitézi pályafutásom során kétszer voltam őrségben, és szinte hallom magam, ahogy az őrtoronyban a kétórás unalmat elűzendő slágereket óbégatok, köztük a Táncdalfesztivál dalait. Slágerileg abban az időben mindenevő voltam, minden, a rádióban akkoriban futó dalnak tudtam a szövegét, a leggiccsesebbekét is, természetesen. Aztán az Illés lett a kedvencem, talán már '66-ban is az volt. Az itt énekelt dalt is ("Fáj minden csók") szerettem - szeretem. Emlékeim szerint viszont az itt látható döntőben egy szelidített előadásmódú változat hangzott el, mert a "selejtezőben" még kissé extatikusabbra vették a befejezést - "Fáj, fáj, fáj, fáj", üvöltötték - kiváltva a konzervatívabb tévénézők felháborodását. Itt 2. díjasok lettek, a következő évben kihagyták, aztán 1968-ban nyertek az "Amikor én még kissrác voltam"-mal. És hát mai szemmel elég furán hat kissé "bocskais" öltözékük is - későbbi önmagukhoz képest is, meg a bocskai két évtizeddel később kezdődő, "újkori" szerepére gondolva is.

1966 a "békebeli béke" kora volt - számomra legalábbis. Tíz évvel voltunk '56 után, kettővel a Prágai Tavasz (és eltiprása) előtt. És még egy csapatban zenélt Szörényi, Bródy meg Illés Lajos. 

Dal - történet 1. - Guantanamera

Dal - történet 2. - Keresem a szót

Dal - történet 3. - "Ha én..."

Dal - történet 4. "Ó, hol van a szerelem"

Dal - történet 5. Absolute Beginners

..

...

Bécsben élő barátom, Doppeldupla, a fenti címen tett közzé blogbejegyzést - beleöntve minden keserűségét és szarkazmusát. Nekem meg ösztönzést adva, hogy három hét után újra "megszólaljak". A napokban már emdefallától amúgyis aggódó üzenetet kaptam, hogy tán nincs-e valami baj a hallgatásom mögött.

Baj nincs - már ha eltekintünk a nagy bajoktól: Covidtól, Orbántól. Meg egyre előrehaladóbb életkoromtól, amely, úgy látszik ellustít. Időről időre eszembe villan valami, amit meg kéne írni, aztán vagy más dolgom akad, vagy csak pár mondat Facebook-bejegyzés lesz belőle.

Az egyik ilyen téma persze Trump volt. A Capitolium január 6-i megtámadásáról nekem a 2006-os budapesti tévészékház-ostrom meg egy 2022-es (esetleges) Fidesz-vereség után bekövetkezhető fejlemények - lényegében az állandósult honi polgárháború - jutott eszembe, de csak annyit írtam a FB-ra hogy "Trump = Orbán és a csőcselék is ugyanaz." Ezen aztán Pocakos kiakadt, mert hogy lehet felemelni Orbánt az USA elnökének szintjére: "az amerikai demokráciát nem lehet összehasonlítani a magyar állapotokkal". Tulajdonképpen igaza van. Meg nekem is. Csak éppen a dolog más-más aspektusáról beszélünk. Azt viszont én is nagyon fontosnak és megnyugtatónak tartom, hogy végül is az amerikai demokratikus intézményrendszer (egy alapvetően antidemokratikus társadalmi-gazdasági rendszeren - a kapitalizmuson - belül és egy nagyon is vitatott választási rendszer mellett) szilárdnak bizonyult. Végül is a világ jelenlegi vezető hatalmáról van szó. (Nem biztos, hogy Kína jobb lesz...)

Egy másik téma az irodalom lehetett volna. Rövid olvasnivalókra vágyva, lényegében találomra vettem le a könyvespolcról Joyce Carol Oatesnak magyarul 1980-ban az Európa Zsebkönyvek sorozatban megjelent novelláskötetét (Norman és a gyilkos). A könyv negyven éve itt van, de korábban semmit nem olvastam tőle, noha persze a nevét ismertem, és tudom, hogy időről időre Nobel-díj-esélyeként is emlegetik. Lenyűgözött az ereje, a feszültségteremtő képessége, az a szerkesztésmódja, hogy gyakran a levegőben hagyja a történet végét. Tegnap meg befejeztem Thomas Mann Egy szélhámos vallomásai című regénytöredékét. Thomas Mann az egyik kedvencem (Dosztojevszkij mellett), de ez - noha szintén évtizedek óta a tulajdonom, mármint egy olcsó könyvtári kiadása - eddig elkerült. Pontosabban, még valamikor az 50-es évek végén láttam a belőle készült filmet, de a történetre persze nem emlékeztem, csak arra, hogy Horst Buchholz volt a főszereplője. (Hogy ellenőrizem magam, az imént beütöttem a gugliba a nevét, és az első találat az volt, hogy "Öngyűlölő biszexuális volt a világ egyik legszebb férfiszínésze".) Szóval, nem tudtam, hogy a Mann-.regény csak töredék, elkezdtem olvasni, és borzasztóan élveztem a stílusát, a szellemességét, felfedeztem benne Mann homoerotikus vonzalmainak jellit is, lekötött a fordulatos, pikareszk történet. Aztán, a közepén hirtelen megváltozik a stílus, leül a történetszövés, pontosabban történetmesélésnek lazán álcázott természettudományos ismeretterjesztés folyik hosszú oldalakon keresztül. Az utószóhoz lapoztam, s így megtudtam, hogy Th. M. fiatalon kezdte el írni, négy kötetre tervezte, de nem jutott túl az elsőn, amelyet élete végén (látható sietséggel) rekesztett be. 

És persze lehetne írni - de minek - a járvány okozta korlátozott életmód keserűségéről, az emberi találkozások fájó hiányáról, a pótszernek használt zoomos - amúgy kiváló - művészettörténeti előadásokról, streamelt színházról...

De most legyen elég ennyi.

Nézek a Netflixen egy sorozatot: gyönyörű, 19. századi környezetben, kosztümökkel, enteriőrökkel a londoni arisztokrácia körében - és a családjukra, származásukra büszke, sznob arisztokraták közt négerekkel. Néger hercegek a 19. századi Angliában! Tudatosan használom a ma illetlennek, sértőnek számító néger szót, akkoriban ugyanis így nevezték a fekete bőrű, afrikai származású embereket. Most súlyos diszkriminációnak számít, ha észreveszem, hogy a másik ember más... Ennek jegyében - valamiféle affirmativitás jegyében - úgy látszik, kötelező fekete és ázsiai színészeket is szerepeltetni, akkor is ha az súlyosan anakronisztikus, mintha, mondjuk farmernadrág és mobiltelefon is feltűnne a 150-200 évvel ezelőtt játszódó történetben. De nem, a ruhákkal, tárgyakkal, a királynő előtti bókolással minden rendben van.

Sok minden eszembe jut erről. Például, hogy a közelmúltban le kellett venni a budapesti Operaház műsoráról Gershwin Porgy és Bess című operáját, mert a magyar énekesek fehér bőrűek, márpedig Gershwin kifejezett - a jogörökösök szerint ma is kötelező érvényű - akarata volt, hogy a feketéket fekete énekesek alakítsák. Az 1930-as évek Amerikájában ennek megvolt az oka: a hitelesség mellett nyilván az a szándék is, hogy megfelelő lehetőséghez juttassák az afro-amerikai énekeseket, színészeket (akiket persze nyilván Gershwin is négernek nevezett). Ma Amerikában és Nyugat-Európában botránynak számít a black face, vagyis ha egy fehér bőrű ember egy szerep vagy egy farsangi jelmez kedvéért feketére mázolja az arcát.

Bő egy évtizeddel ezelőtt kezdődött az az őrület, hogy a political correctness jegyében Mark Twain Huckleberry Finn-jéből elkezdték kihúzni a nigger szót. És persze nem csak Mark Twain járt így. Klasszikus irodalmi művek orwelli szellemű meghamisításához csatlakozik persze a történelem például szobordöntésekben megnyilvánuló átírása. Tulajdonképpen nincs nagy különbség a magyar történelemből majd' fél évszázadot kitörölni kívánó Orbán és Kövér, illetve az alapvetően jogos felháborodást kifejező amerikai Black Lives Matter mozgalom szélsőségeseinek Kolumbusz és a rabszolgatartó alapító atyák, Washington és Jefferson ellen forduló dühe között.

Egészen más - vagy mégse? Sok éve kilátástalan nyelvi harcban állunk nagyon kedves bécsi barátunkkal, egy negyvenvalahány éve Bécsben élő, hoch intelligens, rendkívül művelt magyar - nem magyar származású, hanem anyanyelvét tökéletesen megőrző magyar - nővel. Azzal kezdődött, amikor egy budapesti rádióinterjú kezdetén üdvözölte a hallgatókat - és a hallgatónőket. Azóta se sikerült meggyőznünk róla, hogy noha a németben valóban van (nyelvtani) nemük a főneveknek, és például a foglalkozást kifejező szavaknál ez sajnálatos módon hímnem, tehát ott a píszí jegyében valóban lehet létjogosultsága az efféle kiegészítésnek, magyarul azonban a hallgató, énekes, festőművész, szobafestő vagy koldus szavak egyaránt jelentenek/jelenthetnek férfiakat és nőket. 

A politikai korrektséget - vagyis hogy tilos bármilyen módon, akár szavakkal, viselkedéssel is - diszkriminálni, megsérteni egyes embereket, vagy társadalmi csoportokat tőlük független tényezők - származás, vallás, bőrszín, fogyatékosság stb. - miatt, nagyon fontos és értékes dolognak tartom. De ezt is lehet nevetségessé, kontraproduktívvá tenni. Sajnos.

Rabindranath Tagore: Ahol a szellem...

Ahol
a szellem nem ismer félelmet,
és emelt fővel jár az ember,
  ahol szabad
a tudás, és
  ahol a világ széjjel nem törött
szoros válaszfalak szabdalta
törmelékké;
  ahol a szó forrása
a mély-mély igazság;
  ahol a lankadatlan
feltörekvés
a tökély felé nyújtja
karját;
  ahol az értelem tiszta folyója
még nem veszített utat
a holt megszokás homok-sivatagában;
  ahol eszünket
Te irányítod
az önmagát kibontakoztató
gondolat és cselekedet felé –
a szabadságnak e mennyországára
  engedd, Atyám,
  felébredni hazámat.

                     (Radó György ford.)