Egyveleg következik, laza összefüggésekkel, a közös szál a kultúra (esetleg kultúrahiány) meg én.

Meghalt David Bowie. A hír első körön legfeljebb azért üthetett szíven, mert egyidősek vagyunk – most már csak voltunk –, de ő persze halhatatlan… Nem volt hozzá közöm, kimaradt a zenei műveltségemből, tudtam róla, sőt, azt is tudtam, hogy fantasztikus jelenség, de nem érdekelt. Mostanáig. Ugyanis szíven ütött, hogy Attila barátomnak milyen fontos volt (lehet, hogy igazából az ütött szíven, hogy nem tudtam erről); sorra idézi a dalait, azt, hogy melyik mit jelentett neki. A „number one” számára a Heroes (mint kiderült, ismerem a dalt, ahogy a „második helyezett” Let’s Dance-t meg a harmadik Space Oddityt is), fel is tette Facebook-oldalára az eredeti klipet, én még megnéztem az 1985-ös Live Aid koncerten készült felvételt, valamint hogy hogyan énekelte 2002-ben Berlinben – ez utóbbi (ez utóbbi Bowie) tetszett a legjobban. Most különösen sajnálom, hogy Attila abbahagyta a blogolást, elképzeltem, hogy milyen alapos és élvezetes módon hozta volna közelebb hozzám David Bowie világát, művészetét a Kulturkor blogon…

"...ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami." (Szerb Antal: Utas és holdvilág)

Az Olvasónaplóimban böngésztem, hogy számba vegyem, miket olvastam 2015-ben, és ott találtam. (Most pedig megyek, hogy szilveszteri/újévi rituáléként újraolvassam a Jónás könyvét - és hozzá random Babits-verseket.)

Persze, lehetne kulturáltabban, cizelláltabban, de arra ott vannak a számolatlanul ömlő évértékelések. Erre az évzáró bejegyzésre készülve én is hosszan tűnődtem, hogyan írjam meg azt szépen, amit gondolok, érzek 2015-ről, s amit a címben foglaltam össze. A közélet – a magyar társadalom és a világ dolgai – iránt gyógyíthatatlanul érdeklődő zoon politikonként éppúgy minden okom megvan arra, hogy rosszul érezzem magam, mint magánemberként, s a kettőt nem is mindig tudom szétválasztani, hiszen mindkettő én vagyok. Ez a világ egyre szörnyűbb, és Magyarország is egyre kilátástalanabb hely. Részletek a nyomtatott és elektronikus médiában, de egy dolgot mindenképpen ki kell emelnem, amelyben az imént említett két dolog összefonódott/-dik: a migráció. A gazdag és szegény világ közti szakadéktól, a kilátástalan nyomortól az ebből (is) táplálkozó és kíméletlen terrorban kulmináló vallási fanatizmuson át a klímaváltozás következményeiig számos globális és helyi tényező idézi elő azt a tömeges migrációt, amely az elmúlt egy évben új szintre emelkedve érte el Európát, s benne Magyarországot. Én is többször foglalkoztam vele a blogon, például itt. Az, hogy Orbán cinikus gazember, természetesen nem lepett meg, de rémületet keltő, hogy a magyar társadalom többségénél mennyire célba talált az idegenektől, a más emberektől való félelemre, a tudatlanságból fakadó vak gyűlöletre apelláló demagógia. Nemcsak internetes portálok névtelen kommentelői, hanem barátaim között is. (Bolgár barátom kérdezi keserű újévi üdvözletében: „Az egész világ megbolondult, vagy csak én/mi?”) Persze igazából nincs min csodálkozni, ha arra gondolok, hogyan vélekedik az átlag magyar a hajléktalanokról, a cigányokról, a fogyatékosokról, a szegényekről, hogyan bánik velük a magyar politika.

A fiú a hóban feküdt. Széttárt karjait le-fel mozgatva lassan söpörte a havat: hóangyalt formázott. Lehunyt szeme mögött egy barátságos, meleg szobában, feldíszített karácsonyfa körül család állt. Gyertyák égtek, csillagszórók sziporkáztak, a fa alatt szépen csomagolt ajándékok, a gyerekek már ugrottak volna letépni róluk a papírt, de még illedelmesen fogták szüleik kezét, s velük énekelték: Mennyből az angyal… A fiú dühödten kinyitotta a szemét, hogy ne lássa, ne hallja; megnyugtató volt a hó borította, csupasz faágak látványa, a kutyák ugatása. Hogy egyedül van. Hóangyal. Feküdni benne, mozdulatlanul, talán elszenderedni, örökre. A mennyből az angyal fikció, a hóangyal valóság. Ez az övé.

A karácsony keresztényeknek a születés ünnepe, nálunk elsősorban családi ünnep.

Első és nagyon sokáig utolsó családi karácsonyát hathónapos magzatként „ünnepelte”. Nem lett belőle angyal, megszületett. És amikor eszmélni kezdett, megértette, hogy megrabolták. Ezért ha jött a karácsony, menekülni kellett, menekülni mások boldogsága elől, önmaga elől. Csak minél távolabb a szeretet ünnepétől. Hova menekül egy hóangyal?

Aztán felnőtt, sok minden történt, lettek emberek, akiket szeretett, akik szerették, karácsonykor is volt kihez menni – néha kivel is… Csak családja nem volt – ezért hát karácsonya sem.

Ma – mint már évek óta – felkereste a „kísérteteit”, a hozzátartozóit, akik a családja lehettek volna. Fenyővel, hiszen karácsony van. Családi ünnep. Ő bőgött (de csak belül, másként most nem volt szabad), ők mosolyogtak. Mert tudják, hogy a karácsony a születés ünnepe, és neki megszületett valami. Vérben, fájdalomban – ahogy minden és mindenki születik – neki családja született. Este együtt, egymás kezét fogva állnak a fa alatt.

És ha újra fehér lesz az erdő, kimegy a fiával a hóba, és csinál neki hóangyalt. A kicsi majd kacag... És inkább hóembert akar.

(2009)

Valójában tényleg "vissza", mert véletlenül úgy jött ki, hogy évvégi hajrával az elmúlt tíz napban három kiállítást néztünk meg - történetileg fordított sorrendben: El Kazovszkijjal kezdtük (február közepéig látható a Várban, a Nemzeti Galériában), aztán jött a Nemzeti Galéria Modern idők címen újrarendezett állandó kiállítása a millenniumtól 1945-ig terjedő időszak magyar képzőművészetéről - elsősorban festészetéből -, ma pedig a Csontváry-kiállítást abszolváltuk, ugyancsak a Várban, de az egykori Honvéd Főparancsnokság épületében; aki még meg akarja nézni, annak sietnie kell, mert az év végén bezár, és karácsony is kiesik.

Ami tuti volt, az persze a Csontváry - mindig lenyűgöző látni, és ilyen gyűjteményes kiállítás nagyon régen nem volt. Ráadásul itt most kellő tere volt a legnagyobb képeknek is, és hétköznap dél lévén látogatótömegek se zavarták az elmélyülést például A taorminai görög színház romjai-nak fantasztikus színsávjaiban. És végre megértettem azt is, mit jelent, hogy "a napút festője" akart lenni. És laikus lévén nekem még a képeket - és a festőt - magyarázó kísérő szövegekkel se volt annyi bajom, mint az egyik legtekintélyesebb magyar művészettörténésznek, Perneczky Gézának. A cikk érdekes, de a kiállítást muszáj megnézni.

És Csepelyi Adrienn jegyzete a mai Népszabadságban:

"...Mi volna, ha kimondanátok: a szemetekben mi nem vagyunk emberek, csupán asszonyállatok?
Ne bújjatok a nemzetmentő ideológiátok mögé, a nemzet épp az olyanok miatt szorul megmentésre, mint ti, akik a felháborí­tóan alacsony juttatásokkal házi rabszolgát csináltok a kisgyerekes anyákból, s akik, ahelyett, hogy az üvegplafon betörésével lennétek elfoglalva, újabb réteget húztok a fejünk fölé. Miattatok, akik szerint az asszonyverés bocsánatos bűn – sőt nem is bűn, hanem magánügy, nevelési elv, a mindennapok része. S ti hergelitek a bevándorlók ellen a közvéleményt azzal, hogy ők mit tesznek majd az asszonyaitokkal? Miért, ti mit tesztek velük azon kívül, hogy kizárólag birtokos esetben vagytok képesek beszélni róluk?..."

A teljes szöveg

„Sok mindenről egyszer s mindenkorra nem akarok tudni. – A bölcsesség a megismerésnek is határokat szab.” (Nietzsche: Bálványok alkonya)

Az elmúlt napok, hetek olvasmányai megint egyszer összefonódtak. Volt, hogy logikusan, volt, hogy furcsán, a véletlen játékaként. A fenti Nietzsche-idézet nem mottó mindehhez, pusztán egy gondolat, ami megfogott, szíven ütött, elgondolkodtatott. Hogy tudniillik, igaz-e, és igaz-e rám. S mi van, ha az, amit N. bölcsességnek nevez, az félelemből fakadó, önként, talán tudat alatt vállalt vakság? Mi az, amiről nem akarok – nem akartam – tudni? Sok minden…

Sporadikus Nietzsche-olvasmányaimról már máskor is írtam; ezúttal Wagner vezetett hozzá. Az elmúlt hónapok párhuzamos olvasmányai közt Bryan Magee Wagner világképe című vaskos könyve volt a – hogy stílszerű legyek – Leitmotiv, a vezérmotívum. Egyszerűbben szólva: lassan, megszakításokkal olvastam. Holott lebilincselő. Magee – sok minden egyéb mellett – filozófiatörténész és Wagner-rajongó. Filozófusként kedvenc „szakterülete” Schopenhauer, s ez máris közös halmaz Wagnerrel, akinek egész életét, gondolkodását befolyásoló mű volt A világ mint akarat és képzet. Pár éve lettem csak Wagner-rajongó, nem utolsó sorban Fischer Ádám MüPa-produkciói révén, de rá kellett jönnöm, hogy szinte semmit nem értettem, tudtam a Wagner-operák gondolati-filozófiai mélységéről, egyáltalán Wagnerről. Valahogy az is lényegtelennek, „ifjúkori botlásnak” tűnt, amit korábban 1848-as forradalmi szerepvállalásáról olvastam. Holott… Holott most megtudtam, hogy a Ringet, s benne Az istenek alkonyá-t megalapozó koncepció, az első szövegkönyv – amelyből csak évtizedek múlva készült el a tetralógia – még az anarchista Bakunyin, a materialista Feuerbach és nem utolsó sorban Marx hatása alatt született. Aztán jött Schopenhauer. Meg jött az – ugyancsak Schopenhauer-rajongó – ifjú Nietzsche is: a befolyás ezúttal fordított volt. Wagner élet- és művészi pályájához kapcsolódóan Magee az élvezetes angol ismeretterjesztés jegyében foglalja össze az említett filozófusok gondolatait, legalábbis azokat, amelyek hatottak Wagnerre.

Egy verskedvelő fiatalember blogján találtam az első sorokat, köszönet érte.

T. S. Eliot: Négy kvartett (két részlet)

Jelen idő és múlt idő
A jövő időben talán jelen van,
S a jövő idő ott a múlt időben.
Ha minden idő örökké jelen,
Úgy minden idő helyrehozhatatlan.
A lehetett volna elvont fogalom
És csak egy kiokoskodott világban
Marad meg mint állandó lehetőség.
Ami lehetett volna s ami volt
Egy célba fut és az mindig jelen van.
Léptek visszhangja az emlékezetben
A folyosón át, ahol nem haladtunk
Az ajtóhoz, melyet ki nem nyitottunk
A rózsakertre. Szavaim
Visszhangja lelkedben.
                      De mire jó
Leverni a port egy tál rózsasziromról,
Azt nem tudom...

...

... Múlt idő s jövő idő
Nem sok tudatot tűr el.
A tudathoz időkívüliség kell,
De csak az időben lehet a pillanatra a rózsakertben,
A pillanatra az esőverte lugasban,
A pillanatra a huzatos templomban füstszállat idején
Emlékezni, múltba, jövőbe bonyolítva.
Csak idővel lehet az időt legyőzni.

(Vas István ford., a teljes vers)

Nem jó bevallani – igaz, elszenvedni se kellemes.

Két hónapja kezdtem el önkéntesként mentorálni egy 16 éves cigány srácot, aki harmadszor járja az ötödik osztályt, és nem azért mintha értelmi fogyatékos lenne. Budapesttől 50 perces vonatútra, egy kétezres faluban él, és a közeli városba jár iskolába. Hétéves volt, amikor apja börtönbe került, aztán elhagyta a családját, tizenegy, amikor meghalt az édesanyja. Húgával együtt a nagyanyja neveli. – Depressziós lettem, amikor meghalt az anyukám, akkor maradtam ki az iskolából, aztán a barátaim hoztak ki belőle – mesélte ismeretségünk kb. ötödik percében, amikor egyébként közösségi, játékos készségfejlesztő foglalkozáson valami feladatot kellett (volna) megoldania. Mobilján (amellyel telefonálni egyébként nem tud, mert a nagymama nem ad pénzt azonnal lefogyó telefonkártyára) azonnal meg is mutatta a barát fényképét. A bizalom oka (persze személyes varázsomon túl) az lehetett, hogy már tudta, én leszek a mentora.