Nemcsak a politikai propaganda egyre harsányabb, az csak követi a média által egyre magasabbra emelt ingerküszöböt. A kommunikáció kényszerűen válik egyre szimplábbá – és üresebbé. A szavaknak egyre kevesebb az értelmük, de minek is, hiszen úgyis az indulatok számítanak.

Elsőnek direkt egy nem politikai példát választok. Sportriporterek ma már nem tudják, hogy mit jelent a „mesterhármas”, ezt mondják, ha egy játékos három gólt rúg egy meccsen. Valaha, 50-100 évvel ezelőtt – a betonvédelem és az erőfutball feltalálása előtt – sokkal góldúsabbak voltak a labdarúgó mérkőzések, így aztán nem volt ritkaság az ilyesmi. Az viszont igen, hogy három egymást követő gólt ugyanaz a játékos rúgjon. Na, erre használták a mesterhármas kifejezést.

A kiüresedő szavakra a legújabb példa a „vétó”. Az – elsősorban az újságírók távoltartásáért felelős –miniszterelnöki sajtótitkár hétfő este Brüsszelből sietett tudatni az MTI-vel és a világgal, hogy Orbán Viktor megvétózta az EU-csúcs migránsügyi határozatát, és ezzel a csúcsértekezlet félbe is szakadt. Aztán kiderült, hogy semmi ilyesmiről nincs szó, mindössze csak annyi történt, hogy másokkal együtt Orbán is ellenezte a záróközlemény-tervezet bizonyos pontját/pontjait, ezért az elnöklő Donald Tusk az ilyenkor szokásos háttéralkudozásokra felfüggesztette a plenáris ülést. Amely azután annak rendje-módja szerint később folytatódott és az ismert eredménnyel(?) és záróközleménnyel ért véget. Ettől persze még Kovács Zoltán kormányszóvivő is elismételte, hogy milyen kemény tökű legény a mi vétózó miniszterelnökünk. Az állandóan zavaros magyarázatokra kényszerülő Gulyás Gergely Fidesz- és parlamenti alelnök pedig kedden már azt bizonygatta, hogy mégiscsak vétóról van szó, mert Orbán elsőként ellenezte a menekültek tervezett áttelepítését…

Csak hogy világos legyen: a „vétó” azt jelenti, hogy valaki ellenszavazatával megakadályozza egy határozat elfogadását; itt azonban nem volt szavazás, nem volt határozathozatal, így Orbánnak módja se volt a vétóra.

A legújabb: "Orbán megvétózta az EU-részvételét a melegfelvonuláson" - olvasom az ATV.hu hírei közt. Valójában arról van szó, hogy Magyarország nem volt hajlandó támogatni (szemben az EU 27 többi tagállamával), hogy az Európai Bizottság saját hajóval vegyen részt a nyári amszterdami hajós melegfelvonuláson. Ettől még persze az EU-hajó ott lesz

Ha eszembe jutott volna, akkor ennek a bejegyzésnek az apropója a 2009-es tatárszentgyörgyi romagyilkosság évfordulója lett volna. Van, akinek eszébe jutott.

De máshonnan indítok. 2006 óta olvasok blogokat, majd másfél évi vendégblogolás (A vajszínű árnyalat) után 2008. júniusban indítottam el a Rásblogot. Tíz évvel ezelőtt még éppencsak elindult nálunk ez a műfaj, kevés blog volt, és én arányában sokat olvastam közülük. Számos blogger lett személyes ismerősöm, barátom (egy kivételével már egyikük se blogol). Két dolog motivált mások gondolatainak, vallomásainak rendszeres követésénél: olyan központi téma, ami engem is érdekel, és még inkább: az anonim írások mögött felsejlő személyiség. Mára - miközben a blogot mint műfajt háttérbe szorította a Facebook meg a Twitter - az internetes naplók száma követhetetlenné vált, és noha hűséges, konzervatív emberként én még (csökkenő lelkesedéssel, de) írom a naplót, napi rendszerességgel már csak kettőt-hármat olvasok (jobban mondva kettőre-háromra nézek rá, mert hogy új olvasnivalót ők se naponta kínálnak).

Még abban az időben, amikor sok mindenkit olvastam, többször is előfordult, hogy egy egyébként számomra érdekesnek és/vagy szimpatikusnak tűnő bloggerrel azért szakítottam meg a kapcsolatot (olvasás, kommentelés), mert elkezdett cigányozni. Türelmes, empatikus, megértő embernek tartom magam, de vannak bizonyos határok. Ha valaki a Rásblog cimkéi között tallózik, vagy a keresőbe beírja, hogy "cigányok", "cigánykérdés", meggyőződhet róla, hogy ezt a legfontosabb, legsúlyosabb - robbanással fenyegető - társadalmi kérdésnek tartom, és arról is, hogy mi róla a véleményem. Önkéntesmunka-kereséseim is elsősorban erre összpontosulnak.

A két dolog - blog és cigányok - ma reggel váratlanul összetalálkozott. Egészen más, személyes okai vannak, hogy Peti blogját követem, de ma reggel egy szép Ando Drom-dalt találtam rajta. Egy órával később, az újságot böngészve "esett le", hogy miért. Örülök.

Sokévtizedes kemény munkával kifejlesztett sznobizmusom eredményeként gyanúval viseltetek a bestsellerek iránt. Másrészt viszont persze csak érdekel, hogy mi az, amit nemcsak a zemberek falnak, hanem a kritikusok is lelkesednek érte. Így aztán kivettem a könyvtárból a Javításokat. A regény Amerikában másfél évtizede jelent meg – ez már csak azért is érdekes, mert jóval a legutóbbi, 2008-as, nagy gazdasági válság előtt, pedig a könyvben így is gyakran emlegetnek gazdasági válságot –, a magyar fordítás 2012-es. Franzen magyarul megjelent másik regénye, a Szabadság – újabb, és állítólag az író legjobb könyve, de annak a Szabó Ervin Könyvtárban minden példánya foglalt (pénz- és helyhiány miatt már nem vásárolok könyvet).

Nagyon jó. A gyengébb, vázlatosabb részek ellenére is nagyon jó. Egy kitalált közép-nyugati, Missouri állambeli város, St. Jude a kiinduló helyszín, játszik még Philadelphia, New York (vagyis a liberális, kozmopolita keleti part) és egy „kitalált” kelet-európai ország: Litvánia. (Ezt majd még megmagyarázom.) Van, akinek a Közép-Nyugat az „igazi amerikai értékek” hordozója az utóbbi száz-százötven év romlásával szemben, van, akinek a begyepesedettség, a vallási bigottság, a mucsaiság szinonimája. Politikai, világnézeti, életmódbeli értékválasztás kérdése. Szóval adva van egy 70-en túli házaspár, a családcentrikus, kicsit butuska anya, a Parkinson-kóros és rohamosan a teljes demenciába süllyedő apa, valamint három gyermekük, akiknek életútja nagyon eltérő, de közös vonásuk, hogy még idejekorán elmenekültek otthonról, és teher – illetve anyjukkal szembeni kínos szívesség, kötelezettség – számukra hazalátogatni a szülői házba. Az idősebb fiú, Gary gazdag üzletember, a kisebbik, Chip, „romkocsmákban merengő” (ez természetesen nem Franzen kifejezése), állástalan, mihaszna, baloldali értelmiségi, kicsit a 60-as évek beatnemzedékének utóda – azok harci kedve nélkül. A középső gyerek lány (illetve nő): a leszbikus Denise mintegy átmenet, összekötő kapocs a két egymást rühellő fiú között, no meg a szülőkhöz (az ő figurája a kevésbé jól megírt).

"Isten áldjon, Magyarország!" - Sándor Mária, a "feketeruhás nővér" köszönte meg ezzel a mai pedagógustüntetés legfelemelőbb perceit, a csöndet. Őrült ötletnek tartottam, amikor a demonstráció közepe táján felszólaló - egyébként tartalmas és hatásos, az összefogást, a szolidaritást szorgalmazó beszédet mondó - Sándor Mária azt kérte, hogy ha majd véget ér a tüntetés, maradjunk még és 5 perces néma csönddel mutassuk meg, nem balhézni jöttünk (válasz Lázár Jánosnak), és hogy komolyan gondoljuk a követeléseinket. Tizenegy szónok és kétórás álldogálás után zuhogó esőben, hidegben még némán ottmaradni - dilettáns képtelenségnek tűnt. Elhangzott az utolsó beszéd, elénekeltük a Szózatot, és senki nem figyelmeztetett, hogy mit kért egy órával korábban a feketeruhás nővér. De a tömeg elhallgatott, maradt. Néma csendben álltunk, míg Sándor Mária a mikrofonhoz nem lépett, s elmondta az idézett mondatot. Szép volt.

És az ember ma megint azt gondolhatta, talán van remény...

Mint a kommenteknél látható, hazaváró elküldte a tüntetés teljes filmjének, a fantasztikus Csillag Ádám munkájának linkjét:

Szombat, 11 óra, Kossuth tér

William Blake: A tigris

Tigris! Tigris! Éjszakánk
erdejében sárga láng,
mely örök kéz szabta rád
rettentő szimetriád?

Milyen katlan, mily egek
mélyén gyúlt ki a szemed?
Szárnyra mily harc hőse kelt,
aki e tűzhöz nyúlni mert?

Sok hónapi szünet után - kérésemre! - Attila megint írt a kulturkor blogon: David Bowie-ról kezdett sorozatot. Kihagyhatatlan kultúrtörténet.

Undor, kiábrándultság, utálat, gyűlölet – és elegancia. Kb. a kétharmadánál tartok ennek az esszéregénynek, Márai 1944–48-as krónikájának, nagyon ambivalens érzések közepette. Márai Sándor klasszisokkal jobb esszéista, mint A gyertyák csonkig égnek című világsikerű giccs szépírója. Az 1972-ben (akkor még csak Torontóban) megjelent Föld, föld – akárcsak naplói – lebilincselő olvasmány. Csak éppen… csak éppen irritáló az az undor és utálat, ahogy nemcsak a jelzett évekről, az előbb a nácik, majd a szovjetek által megszállt Magyarország állapotáról, hanem (Olaszország kivételével) lényegében egész Nyugat-Európáról, sőt az egész 20. századról vélekedik. Kifejezetten gyűlölni „csak” a kommunistákat és a Szovjetuniót gyűlöli, bár ez a – mindenfajta megértési szándékot, empátiát kizáró – gyűlölet inkább elvi; amikor konkrét, számára ismerős kommunistáról, a házába beszállásolt orosz vagy csuvas katonáról van szó, képes megértésre, sőt szimpátiára. Ez a kettősség jellemzi a zsidókról írtakat is – csak éppen fordítva: a konzervatív, humanista polgár Márai természetesen elítéli az 1944-es zsidóüldözést, az antiszemitizmust, a könyv egy epizódjában megjelenített zsidót – egy bankhivatalnokból 1945-ben lett rendőrezredest – viszont ellenszenvvel (és írói remekléssel) ábrázolja. A bon mot jutott eszembe: antiszemita az, aki a kelleténél jobban utálja a zsidókat. Ő csak a keresztény magyar úriembertől elvárható módon.

Az eddig olvasott 240 oldalon mindössze két ember van, akiről szeretettel ír: Kosztolányiról és Ezra Poundról – s ezek talán a könyv legsodróbb fejezetei. Meg persze azok az oldalak, amikor az irodalomról elmélkedik…

Szabó Lőrinc: Kisértetek

Ez a világ és benne én,
tükrök itt, tükrök ott,
nézek s ezer arcom visszanéz
s fordul, ha fordulok.

Én vagyok, amit az ezer arc
szétbontott s összekuszált:
a tartalom az én, az egy
s a forma milliárd.

Még egy hétig, január 31-éig látható a Műcsarnokban két káprázatos kiállítás: egy Nicolas Schöffer (Schöffer Miklós) retrospektív, a másik pedig Vörösváry Ákos installációi, amelyben képző- fotó- és népművészeti alkotások képeznek asszociatív - időnként szakrális - egységet régi idők mindennapi használati tárgyaival. Ne hagyjátok ki!(Hozzájuk csatlakozva van még két kisebb kiállítás is - Malgot istváné és Csertő Lajosé -, de azokhoz már nem volt energiánk.)