Ellustultam vagy elfásultam, vagy csak őszi fáradtság, spleen, nem tudom, de tény, hogy mostanában, ha gyakran át is fut a fejemen, hogy blogolni kéne, a gondolatot nem követi tett. "Ruki nye podümájutszja", ahogy az orosz mondja, azaz nem mozdul a kéz. A napokban egy kommentválaszban már megírtam az egyik lehetséges okot: exhibicionizmusomat mostanában - harmadik hónapja - a rádiózásban élem ki: Radio Q 99.5 (www.radioq.hu) vasárnap délután 4-től 6-ig (ismétlés hétfőn 2-től), Hordalék című, aktuális, közéleti magazin.

Egy lehetséges másik ok, hogy mindazok a bloggerek, akiket bő nyolc éve elkezdtem olvasni, s akik kedvet csináltak ahhoz, hogy 2008 nyarán magam is elkezdjem - pl. drc, Platen, bitadani, zolivagyok(zokni és egyéb neveken), w.m., Thomas, Kaptárlakó, Mesterszakács... időközben abbahagyták. Nem, én egyelőre legalábbis nem szándékozom, de a hév már nem a régi (én sem).

És akkor röviden azoknak valamit, akik a cím miatt klikkeltek a bejegyzésre. Bokros Lajos természetesen nem lesz Budapest főpolgármestere. Nem mintha nem lenne rá alkalmas, de ez nem szempont. Nincs mögötte szervezett erő, és nincs tömegtámogatottsága, de ezt sokan megírták/megírják ezekben a napokban, hogy tudniillik, szétesett, identitását egyelőre még csak nem is kereső, tehetségtelen, alkalmatlan vagy egyszerűen csak pszichopata figurák kicsinyes belső harcaiba merült "baloldal" (nem az), szánalmas ellenzék. Meg közönybe süllyedt "választópolgárok". Igen, és csaló választási rendszer, az állami pénzek, eszközök pofátlan lenyúlásán alapuló Fidesz-propaganda, de ez számít a legkevesebbet.

Szokás szerint kiállítások: három nap, négy múzeum, öt kiállítás. És két háború.

Az Albertinában Miró: a várt nagy élmény,de hatalmas meglepetés a korai korszaka (ez itt az 1921-22-es Farm). Utána, ha már ott vagyunk, megnézzük a szinte ikonikus osztrák festő, a 85 éves Arnulf Rainer kiállítását is. Őt nem sikerült megszeretnem, de ez nem is volt célja. A szokás szerint nagyon alapos (néha szájbarágós, de soha nem elvontan elméletieskedő) kísérő szövegek segítenek megérteni a két festő - és két korszak - különbségét. Mirónak az első világháború, Rainernek a második volt a meghatározó élmény. Az elsőben, a "nagy háborúban" Adyval szólva "minden egész eltörött", de ezáltal felszabadult a képzelet. A második elpusztította a képzeletet.

1.

Pozsonyi piknik a múlt vasárnap, séta, nézelődés, ismerősök, egyszercsak szembejön K. a férjével. K. a barátom volt, 1966-ban találkoztunk egy varsói villamoson, az egyik barátomnak, akivel autostoppoltunk  Lengyelországban, volt az egyetemi csoporttársa és barátja. (Ma már - tucat éve - nem barátom; stopos társaságunk harmadik tagja, a gimiben legjobb barátom, halott. De akkor még minden gömbölyű volt...) Szóval ott találkoztam K-val, akivel aztán nagyon közeli, szoros barátok lettünk (egyéb közeledési kísérletemet hárította). Kalandos élete volt, egyetem után férjhez ment Nyugat-Németországba egy "68-as" sráchoz, maoista lett, később pedig, hosszú időn át, az egyik vezető német lap munkatársa, politikai-társadalmi nézetei változtak.

Az Európai Bizottság november elsején hivatalba lépő új elnöke, Jean-Claude Juncker ma délben ismertette az új bizottsági tagok névsorát. A biztosjelölteket a következő hetekben meghallgatja az Európai Parlament illetékes szakbizottsága (ennek nyomán előfordulhatnak változások), majd az EP plenáris ülése egyben szavaz a bizottsági névsorról. A magyar kormány által jelölt Navracsics Tibor az ifjúságpolitikáért, kultúráért, oktatásügyért és uniós állampolgárságért felelős biztos lesz.

A dolog pikáns, ugyanis az Európai Unió ellen "szabadságharcot" vívó Orbán-kormány jelenlegi minisztere novembertől egy olyan portfólióért felel majd, amely talán a legfontosabb az egységes Európa - ha tetszik (vagy nem tetszik), az Európai Egyesült Államok - kiépítésének hosszú távú programja, a nemzeti elkülönülés meghaladása szempontjából. Az EU 2020-ig szóló Ifjúsági stratégiája - részletek például itt - ösztönzi a diákok, friss diplomások külföldi ösztöndíj-programjait, a fiatalok külföldi munkavállalását, tehát a migrációt. Az oktatásügy aktuális "szépsége", hogy az Orbán-kormány szinte minden lépése - a közoktatás centralizációjától kezdve a tankötelezettségi korhatár leszállításán át a diplomások arányának szándékolt csökkentéséig - diametrálisan ellentétes az Európai Unió politikájával. És hát az európai kultúra se a rovásírásról meg a turulról szól...

Semmi kétségem, hogy ki fog derülni, Navracsics a "globális SZDSZ" és a szabadkőművesek beépített ügynöke volt a Fideszben.

Végre! - kiáltanék fel örömömben, hogy végre akadt egy bíró, aki vette magának a bátorságot, hogy az Alkotmánybírósághoz forduljon a gazdaságba, gazdasági jogba és az igazságszolgáltatásba beavatkozó kormányzati önkény, a szinte statáriális eljárást előíró és ismételt fenyegetőzésekkel kísért devizahiteles törvény miatt. Örömre és bizakodásra viszont csak mérsékelten vagyok képes, egyrészt azért, mert a Fővárosi Törvényszék (részben sürgősséggel és meghatározott feladattal oda átcsoportosított) bíráinak többsége simán meghunyászkodott. És persze az Alkotmánybíróságban sincs már bizalmam. Másrészt viszont nem szívesen tűnnék fel a bankok, bankárok védelmezőjeként. Brechttel vallom: "Mi egy bankrablás egy bank alapításához képest?" Ugyanakkor persze egyetértek Széchenyi Istvánnal (Hitel), viszont szeretnék jogállamban élni.

Az élet bonyolult.

Tegnap volt az emberiség eddigi legszörnyűbb tragédiáját jelentő második világháború kitörésének 75. évfordulója. Megkerülhetetlen a megemlékezés az 50-52 millió halottról - köztük 900 ezer magyarról -, a népirtásról, a terrorbombázásokkal elpusztított városokról: Varsóról, Rotterdamról, Coventryről, Hamburgról, Drezdáról, Hirosimáról... Sztálingrádról, El-Alameinről, Normandiáról. Meg a háború egyik következményéről, Jaltáról, s ezzel kapcsolatban Magyarországnak az Európát kettéosztó vonal keleti oldalára szorulásáról. És még sok minden másról.

Volt is Budapesten "állami" megemlékezés: a Dohány utcai zsinagógánál, Navracsics Tibor külügyminiszter részvételével, a holokauszt áldozatairól.

Na már most: ha valaki valaha is egy sort olvasott tőlem, ami csak minimálisan is kapcsolódik a témához, nem tud antiszemitizmussal vagy akár a holokauszttal szembeni közömbösséggel, érzéktelenséggel vádolni. Viszont a II. világháború nem csak az elpusztított 6 millió zsidóról szólt. Magyarországon sem. Hanem - itthon maradva - szól például a felelőtlen irredenta politika jegyében, Hitler szövetségeseként a Don-kanyarba hajtott és ott pusztulni hagyott magyar hadseregről, a Hitler melletti végső kitartásról, arról a ma elsumákolt kérdésről, hogy a Horthy-korszak hogyan vezetett a pusztulásba. Ehelyett tegnap tartottak egy pótlólagos holokauszt-megemlékezést, ahol - "végre! végre!" - megtört a MAZSIHISZ bojkottja, és az Orbán-kormány képviselője együtt mutatkozhatott a zsidókkal... "A többi néma csend."

És még valami: ha már a zsidók, ha már holokauszt, miért a külügyminiszter képviselte Magyarország kormányát?! Mennyiben külügy a félmillió magyar zsidó pusztulása, a róluk való emlékezés?

Hülye gazemberek. A Magyar Országgyűlés súlyos mentális kihívásokkal élő elnöke vasárnap Országzászlót avatott Kispesten. Miután – az mno.hu tudósítása szerint leszögezte, hogy „a magyarok újraállított országzászlói nem a múlt kerekét akarják visszaforgatni, hanem irányt mutatnak, nyomvonalat szabnak a jövőre, emlékeztetett, hogy a most helyreállított kispesti országzászló 80 évvel ezelőtt egyike volt annak a több mint 700-nak, amelyek azt hirdették: az I. világháborút lezáró békeszerződésekben ’halálra, rabságra és felejtésre ítélt’ magyarság élni akar, szabadságot akar és emlékezni akar.” Remélem, világos: nem a múlt kereke, hanem nyomvonal a jövőbe.

Lublin, a Brama Grodzka nevű régi városkapu épületében működő NN Színház. Szimpatikus, harmincas fiatalember, Bartosz, mesél és vezet. Otthonosan vezet egy világba, ami már évtizedekkel az előtt megsemmisült, hogy a fiatalember megszületett volna. A Grodzka Kapu egykori másik neve a Zsidó Kapu volt, itt lehetett átjutni Lublin keresztény negyedéből a zsidó negyedbe. 1939-ben Lublin 120 ezres lakosságából 45 ezren zsidók voltak. A németek nem csak őket irtották ki, hanem megsemmisítették az egész zsidó negyedet is; a kapun túl ma hatalmas, üres térség van, parkkal nagy forgalmú úttal, parkolóval. Amikor az avantgárd NN Színház a 90-es évek elején beköltözött a Grodzka Kapuba, tagjai minderről semmit sem tudtak. Aztán megjelent egy hölgy, Amerikából jött, és elmesélte, hogy őt hároméves korában ebben az épületben rejtegették, így élte át a háborút. És az NN Színház fő profilja attól kezdve a lublini zsidó világ feltárása, dokumentálása és megjelenítése lett. A valaha volt, a „nincs” megjelenítése. Annak tudatosítása, hogy vannak szomszédaink, akik hiányukkal vannak itt. Polcokon sorakoznak az egykori zsidó negyed utcáinak, házainak dossziéi, bennük folyamatosan bővülve minden adat az egykori tulajdonosokról, lakókról. És fényképek a zsidó negyedből, majd a zsidó gettóból; több mint kétezer negatívot találtak pár éve egy ház padlásán. Arcok. A dossziék, a workshopok, a performanszok anyaga fenn van az interneten is.

Egy órája Spiró György üvöltve hajtott el, amikor interjút kértem tőle Kertész Imréről: "Nem veszek részt ebben a cirkuszban". Kálmán C. György a magyarnarancs.hu-n higgadtabban közli, hogy ő ebből ki akar maradni, majd (továbbra is higgadtan) elemez és állást foglal. A vitából - a "Kertész-ügyből" ugyanis nem lehet kimaradni. Legfeljebb be lehet vallani, hogy "nem értem", hogy "zavarban vagyok". És persze lehet dúródóraként (az Országgyűlése Kulturális Bizottságának elnöke) tiltakozni, amiért egy ilyen nemmagyar, egy "Imre Kertész" magyar állami kitüntetést kap. Noch da zu: a szent Szent Istvánról elnevezve. Na és még neki lehet menni Schmidt Máriának - de ez, ahogy az orosz mondja, "a közepesnél kisebb élvezet".

"Az, hogy a különféle eredetű és árnyalatú zsidógyűlölők ebben az esetben mit gondolnak, számunkra intellektuálisan közömbös, habár morálisan visszataszító. De a cél – az antiszemitizmus föllobbanásának elkerülése – ebben az esetben se szentesíti az eszközt: Izrael gyalázatos imperialista háborújának mentegetését vagy trivializálását."

Lelkes és lelkiismeretes TGM-fanként ezt is elolvastam, és szinte mindenben egyetértek vele. Valami azonban nagyon hiányzik fejtegetéséből. Az az apróság, hogy a Hamász - valamint támogatói - akárcsak Izrael megalapításától fél évszázadon át minden palesztin mozgalom, évtizedeken át minden arab állam a "zsidók tengerbe szorítását", Izrael felszámolását tekintette céljának.

Tamás Gáspár Miklós írása a hvg.hu-n