Mottó: "Pisti hülye, Julcsi hülye, csak én vagyok okos, mert nekem a seggemben is fejem van." (Weöres Sándor)

Téma: az ún.  „baloldali”, demokratikus ellenzék október 23. után. (vö.  Lenin: „A proletárforradalom és a renegát Kautsky”)

Ellenzéki egység nincs, nem is lesz, az ellenzék jövőre is marad ellenzék – már aki marad…

Tulajdonképpen csak annyi történt, hogy a ripacs, túlmozgásos Gyurcsány megsértette a végtelenül hiú, öntelt Mesterházyt. Ilyeneken is múlhatnak dolgok, emberi gyengeségeken is eldőlhet egy ország sorsa. A probléma (az egyik fő probléma) éppen az, hogy miért ilyeneken múlik. Normális-e az a politikai rendszer – a modern „médiademokrácia” –, ahol nem politikai programok, jövőképek döntik el egy választás sorsát, hanem politikusok, sőt: politikai vezérek média által felnagyított tulajdonságai. Igaz, sokan állítják: az 1960-as amerikai elnökválasztást az döntötte el, hogy a történelem első elnökjelölti tévévitájában Kennedynek jobb volt a sminkje, mint Nixonnak… De vissza ebbe a mi meghitt, libafosszagú világunkba.

1956-ról lényegében csak hazudni szoktak; hol ezt, hol azt. Október 23-án pedig - úgy tűnik - csak hazudni lehet és/vagy hülyeségeket beszélni. És meggyalázni valamit - valaminek az emlékét - ami sokak számára őszinte ügy volt.

Ennél is nagyobb baj, ahogy a máról hazudik Orbán. És ahogy hisznek neki.

(TGM persze most is ajánlható -- egyoldalúságával is, mert 1956 nem csak szocialista forradalom volt; bőven volt ott sok minden egyéb, de az tény, hogy éppen a szocialista jellegét tagadták -- hazudják -- el mindig, mígnem totálisan el is felejtették.)

anyagiak fn: gazdasági javak, vagyoni, pénzbeli vonatkozások

anyagias mn: Csak v. főként az anyagiakkal törődő. ~ ember, gondolkozás  (Magyar Értelmező Kéziszótár, 1972)

*

M. meséli: hatéves fiát a hatástalan tiltás után úgy szoktatta/szoktatja le a durva és trágár szavak használatáról (hja, az óvoda hatása!), hogy ilyenkor ötven forint ugrik a perselyéből; a „hülye” is tilos, nem csak a „f…” vagy a „b… m…” Ez hatott. – Anyagi érdekeltség – mondom röhögve, mire M. megsértődik, láthatóan úgy értelmezte, hogy anyagias szemlélettel vádolom. És aztán már magyarázhatom neki, hogy 1968, új gazdasági mechanizmus – az ifjúkorom…

Szóval ebből a pár másodperces szóváltásból született ez a bejegyzés, történelemmel és anekdotikus emlékekkel.

Bekezdések Alföldi Róbertnek a bécsi Burgtheater 125. születésnapján elhangzott beszédéből:

"Manapság Magyarországon a független értelmiségiként való létezés lassan egyet jelent a hazaárulással, más szemszögből, ami talán még rosszabb, az elkárhozással. A kritikai gondolkodás, a kérdezés, a figyelem a társadalom állapotára, a történelmünkkel való elkerülhetetlen szembenézés, vállalása önmagunknak – mindez keresztényietlen, gyáva, perverz, dekadens, provokáló művészi és értelmiségi, sőt állampolgári viselkedésnek minősül, és ezért inkább csak eltűrhető, de nem elfogadott."

Most, az internetről értesültem, hogy elkalapáltak minket a hollandok. Őszintén örülök. (Egervári lemondása abszolút hidegen hagy, nincs jelentősége.)

Általános első osztályban az iskolarádióba bekapcsolták a londoni 6:3 közvetítését, aztán apámmal kinn voltunk a Népstadionban (igen! Népstadionban) a 7:1-es magyar-angolon. Az 1966-os angliai VB magyar-brazilját (3:1) a tévében láttam. Hirtelenjében ezek jutottak eszembe. Hosszú évek óta nem nézem a magyar válogatott vagy a magyar klubcsapatok meccseit. Mondjuk, Orbán is sokat tett azért, hogy zsigeri undorom legyen a magyarfutballtól (sic!).

(Figyelem! Az alábbi bejegyzés az Ön nyugalmát sértő, kommunista propagandát tartalmazhat!)

Meghalt Giap tábornok. 102 éves volt. A mai huszon- vagy akár negyvenvalahány éveseknek aligha mond valamit a neve. Az ő kedvükért (is) itt a Wikipedia részletes angol szócikke, valamint a nol.hu nekrológja.

És itt egy fénykép 1945-ből: Vo Nguyen Giap és Ho Si Minh. 

Mondjuk, az is nagyon jellemző, hogy a magyar wikin nincs róluk tisztességes szócikk, pedig világtörténelmi jelentőségű figurák: megvertek két világhatalmat; előbb a franciákat, aztán az amerikaiakat, politikailag, katonailag is.

Boldog volnék, ha egy olyan országban élnék, ahol racionális vitákban dőlnek el politikai kérdések, ahol az emberek gondosan mérlegelve, észérvek alapján szavaznak valamely pártra és annak képviselőire. Nem tudom, van-e ilyen ország, de azt tudom, hogy Magyarország nem ilyen. Attól tartok, egyre jobban kibomló balkáni, kelet-európai -- na jó: "félázsiai" -- formánkat hozva, érzelmek, indulatok játszanak főszerepet. Gyorsan leszögezem: bár ebben mérföldkőnek tartom Orbán Viktor 2002-ben megkezdett, az országot két táborra osztó gyűlöletretorikáját, nem csak ő a bűnös; szépen alkalmazkodott ehhez az MSZP (néha szánalmasan gyermeteg) demagógiája, és hát megvan a maga félelmetes hatása az ingerküszöböt alaposan megemelő, elbulvárosodott médiának is (megintcsak: Bayer Zsolttól az RTL Klubon át az Indexig).

A FIDESZ -- MAGYAR POLGÁRI SZÖVETSÉG NYILATKOZATA

"-- Majd lesz valahogy -- és Sziklai töprengve nézett Kövesre.-- Két út van -- folytatta aztán --: a rövid és egyenes, amely nem vezet sehová, meg a hosszú és kacskaringós, amelyről nem tudni, hová visz, de addig legalább az ember úgy érzi, hogy jár." (Kertész Imre: A kudarc)

Zavarbaejtően szórakoztató olvasmány. Olyasmi, mint amikor az ember kínjában röhög -- vagy inkább vicsorog. A K. dosszié miatt és után emeltem le a polcról; meg mertem volna esküdni, hogy már olvastam, csak a szenilitásom miatt nem emlékszem rá, de nem, ez is -- annyi más könyvemhez hasonlóan -- a sorára, az alkalomra várt. És már azt is tudom, hogy a következő olvasmányom Rilke lesz, aki -- úgy tűnik -- Kertésznek (egyik) kedvenc írója lehet. Az első idézetből még nem jöttem rá, de aztán a következő, "Kappus úrral" (hála a nominativus blognak) nyomra vezetett.

"Van egyfajta lény, amely tökéletesen ártalmatlan, ha szemed elé kerül, szinte észre se veszed, s máris megfeledkezel róla. De ha valahogy láthatatlanul füledbe fészkelődik, akkor fejlődésnek indul, majdhogynem kikel, s már láttam olyan esetet is, hogy egészen az agyba felhatolt, s ott szétterpeszkedve tenyészett tovább, akár a kutya orrán behatoló pneumococcusok.

     A szomszéd ez a lény." (R. M. Rilke: Malte Laurids Brigge feljegyzései. Görgey Gábor ford.)

Az külön élmény, hogy Kertésznek ugyanaz az 1961-es kiadású Rilke Prózai írások van meg, mint nekem, mert ahogy írta (szerző és cím megjelölése nélkül), az idézet valóban a 259. oldalon van. :)

„Ahol Auschwitz kezdődik, ott véget ér a logika. De előtérbe lép valami gondolkodásbeli kényszer, ami nagyon hasonlít a logikához, mert vezeti az embert, csak éppen nem a logika útján. Mármost én ezt a fonalat keresem, a meghasonlottságnak ezt a gondolatmenetét, ami a képtelenséget kényszerítő módon logikának tünteti fel, mert az auschwitzi csapdahelyzetben nincsen más választásunk. S ezt a gondolkodásmódot előzőleg már, hogy így mondjam, begyakoroltatja velünk az élet, amelynek mi is tevékeny részei vagyunk.

        Ezt fogalmaztad meg A kudarcban, amikor ezt írod: ’Egy szerényen igyekvő, nem  mindig kifogástalan előmenetelű tagja voltam az életem ellen szőtt hallgatag összeesküvésnek’?

Pontosan. Nem tudom, mikor gondoltam először arra, hogy valami rettenetes tévedésnek, valami diabolikus iróniának kell működnie a világrendben, amelyet pedig a rendes, normális életként élsz meg, s ez a rettenetes tévedés maga a kultúra, az eszmerendszer, a nyelv s a fogalmak, amelyek elfedik előled, hogy már régen a saját elpusztításodra létrehozott gépezet olajozottan működő alkatrésze vagy. A túlélés titka a kollaboráció, de ennek beismerésével olyan szégyen hárul a fejedre, hogy azt inkább elutasítod, mintsem hogy magadra vennéd. Ezt azonban most ne taglaljuk. Tény viszont, hogy amikor ezt megértettem, megváltozott a szemléletem. Fikcióként el tudtam képzelni egy ilyen regényfigura nyelvét, lényét és gondolatvilágát, de eggyé válni többé nem tudtam vele; vagyis azt akarom mondani, hogy miközben létrehoztam a figurát, elfelejtettem önmagamat: így aztán képtelen vagyok megválaszolni eredeti kérdésedet, hogy ez a regényalak mennyiben hasonlít egykori önmagamra. Nyilván jobban hasonlít arra, aki megírta, mint arra, aki megélte, és – a magam szempontjából – nagy szerencse, hogy ez így alakult.” (Kertész Imre: K. dosszié. Magvető, 2006)