(Figyelem! Az alábbi bejegyzés az Ön nyugalmát sértő, kommunista propagandát tartalmazhat!)
Meghalt Giap tábornok. 102 éves volt. A mai huszon- vagy akár negyvenvalahány éveseknek aligha mond valamit a neve. Az ő kedvükért (is) itt a Wikipedia részletes angol szócikke, valamint a nol.hu nekrológja.
És itt egy fénykép 1945-ből: Vo Nguyen Giap és Ho Si Minh. 
Mondjuk, az is nagyon jellemző, hogy a magyar wikin nincs róluk tisztességes szócikk, pedig világtörténelmi jelentőségű figurák: megvertek két világhatalmat; előbb a franciákat, aztán az amerikaiakat, politikailag, katonailag is.
Ho „apó” volt a politikai, Giap a katonai vezető. Forradalmárok voltak, kommunista, nemzeti forradalmárok. A 60-as évekre eső tinédzser- és ifjúfelnőtt koromban a világ iránt valamennyire is érdeklődő, újságolvasó, a rádióban híreket hallgató (istenem, mennyi idejétmúlt kategóriát soroltam már fel eddig is ebben a bejegyzésben!) ember… Na, jó, szóval magától értetődő volt, hogy ismertem a vietnami vezetők, Ho Si Minh és Vo Nguyen Giap nevét (meg persze Pham Van Dongot), ahogy a kambodzsai Norodom Szihanukot vagy a három laoszi herceget, Szuvanna Fumát (Souvanna Phouma), Szufanuvongot, Boun Oumot. (Becsületszóra higgyétek el, hogy most is emlékezetből írtam ide őket.) És az akkor ifjú újságíró, Róbert László tudósításai nyomán szinte magam előtt láttam a „mellékhadszintér” laoszi Rizsesköcsög- (későbbi , kevésbé romantikus magyar elnevezéssel: Kőedény-) fennsíkot, de ez mellékszál.
Már írtam róla (például itt), hogy Vietnam, a vietnami háború személyes ügyem is volt. Kommunista voltam (vagyok, de ez most félreérthető, messzire vezető mellékszál), „tudtam”, hogy a jó és a gonosz harcol egymással – ráadásul a jó Dávid a gonosz Góliáttal) –, éppen a világforradalom sorsa dől el (persze ebben is tévedtem, úgy tűnik, nincs világforradalom, és ez most nem mellékszál), szóval nagyon drukkoltam a vietnamiaknak. Ja, persze ez a második vietnami, indokínai háború volt, az elsőnél még gyerek voltam, Dien Bien Phu, 1954, inkább csak történelem volt. (Újabb mellékszál: pár nappal a franciák fegyverletétele előtt Dien Bien Phu közelében lépett aknára és halt meg Robert Capa.) De 1965-ben már az amerikai nagykövetség előtt tüntettem az amerikai bombázások ellen (önként!), és jó néhány vasárnap építkezéseken végzett segédmunkával („vietnami vasárnap”) kerestem pénzt a Vietnami Szolidaritási Alap számára. (Kötelező – szórakoztató és informáló – irodalom: Dalos György: Hosszú menetelés – rövid tanfolyam, Vámos Miklós: Félnóta).
*
És akkor kicsit tárgyszerűbben. A mai Vietnamot, Laoszt és Kambodzsát magába foglaló Indokína a 19. században lett francia gyarmat. 1940-ben Vietnamot a japánok szállták meg, és tulajdonképpen az ellenük való függetlenségi harcra szerveződött a Viet Minh, a kommunista Ho Si Minh és Vo Nguyen Giap vezetésével. Japán világháborús kapitulációja után – és még a franciák visszatérése előtt – a Viet Minh lemondatta a japánok által trónra ültetett Bao Dai császárt és Ho Si Minh kikiáltotta a független Vietnami Demokratikus Köztársaságot. De aztán visszajöttek a franciák, és 1946 decemberében ellenük kezdődött felkelés, amely 1949-ben hatalmas „hátországra”, szövetségesre tett szert a Mao Ce-tung vezette kínai kommunisták győzelmével. Az évek során több százezer áldozatot követelő, szabályos háborúvá fejlődő harc 1954. májusában a franciák Dien Bien Phunál elszenvedett döntő vereségével végződött. Az ezt követő genfi béketárgyalásokon Franciaország elismerte Vietnam, Laosz és Kambodzsa függetlenségét; illetve Vietnamból „ideiglenesen” kettő is lett: a 17. szélességi foktól délre egy nyugatbarát, északon pedig egy kommunista vezetésű rendszer. 1956-ban választást kellett volna rendezni az ország egyesítésére, de ezt -- a várható kommunista győzelem miatt -- a dél-vietnamiak megakadályozták. Az egész Indokínában nagy népszerűségnek örvendő Ho Si Minh azonban nem mondott le az ország egyesítéséről. Az északról támogatott dél-vietnami – nyugaton a szokásos leegyszerűsítéssel kommunistának minősített – gerillák az ország egyre nagyobb területét vonták ellenőrzésük alá, összeomlással fenyegetve Ngo Dinh Diem diktatúráját. Ennek megakadályozására az addigi anyagi segítség után 1961-ben Kennedy amerikai elnök katonai tanácsadókat küldött Dél-Vietnamba. A háború csúcspontján, 1969-ben már félmillió amerikai katona harcolt Dél-Vietnamban – lényegében már az észak-vietnami reguláris hadsereg ellen. 1965-től pedig az Egyesült Államok kíméletlen terrorbombázásokat folytatott Észak-Vietnam, a többi között a főváros, Hanoi és a legnagyobb kikötőváros, Haiphong ellen. Hiába.
Nem mesélem el a háború egész történetét, itt elolvasható. És hát nyilván sokan látták pl. az Apokalipszis, most, A szakasz vagy A szarvasvadász c. filmet
1975. április 30-án Giap győzedelmes – észak- és dél-vietnami – csapatai bevonultak a dél-vietnami fővárosba, Saigonba (ma: Ho Si Minh-város).
*
Véres háború volt, ahol nem számított az emberélet. Mármint a vietnami emberélet, nem is lehet pontosan tudni az áldozatok számát – több millió halott, illetve sebesült. (Az amerikaiak nyilvántartották saját veszteségeiket: 58.200 halott, 153.300 sebesült.)
*
A két vietnami (indokínai) háború nem „egyszerű” helyi háború volt. Frontvonala volt a két világrendszer szembenállásának, időnként helyi, „helyettesítő erőkkel” vívott küzdelmének, amelyben – egy szükségképpen atomháborúba torkolló világháború elkerülésére – egyetlen korlátot tartottak tiszteletben: az amerikai és a szovjet hadsereg nem kerülhet nyíltan egymással szembe. Az első indokínai háború egybeesett a koreai háborúval, a második alatt lezajlott a többi között két arab-izraeli háború, és számos nemzeti felszabadító harc (aki akarja idézőjelbe is teheti) Afrikában, Ázsiában, Latin-Amerikában. Tempi passati.
*
Vessünk még egy pillantást az 1945-ös fényképre. Ők győzték le a világ addig verhetetlen első számú hatalmát.
*A század a 20., és a cím utalás Déry Tibor Napok hordaléka c. egykori jegyzetsorozatára
A sorozat korábbi darabjai:
Jótékonyság, szolidaritás (Haiti ürügyén)
Utolsó kommentek