anyagiak fn: gazdasági javak, vagyoni, pénzbeli vonatkozások
anyagias mn: Csak v. főként az anyagiakkal törődő. ~ ember, gondolkozás (Magyar Értelmező Kéziszótár, 1972)
*
M. meséli: hatéves fiát a hatástalan tiltás után úgy szoktatta/szoktatja le a durva és trágár szavak használatáról (hja, az óvoda hatása!), hogy ilyenkor ötven forint ugrik a perselyéből; a „hülye” is tilos, nem csak a „f…” vagy a „b… m…” Ez hatott. – Anyagi érdekeltség – mondom röhögve, mire M. megsértődik, láthatóan úgy értelmezte, hogy anyagias szemlélettel vádolom. És aztán már magyarázhatom neki, hogy 1968, új gazdasági mechanizmus – az ifjúkorom…
Szóval ebből a pár másodperces szóváltásból született ez a bejegyzés, történelemmel és anekdotikus emlékekkel.
*
anyagi érdekeltség: a szocialista gazdálkodás s ezen belül a szocialista bérezés egyik legfontosabb alapelve. Mindaddig, amíg a munka még nem vált életszükségletté a társadalom tagjainak túlnyomó többsége számára, a szocialista állam a társadalmi munkát úgy szervezi meg, hogy a többet és jobban dolgozó munkás nagyobb részt kap a társadalmi munka termékéből, ill. különböző előnyökben részesül. Ennek alapján a dolgozók érdekeltté válnak munkájuk eredményében… Ugyanebből az elvből kiindulva az önálló gazdaságos (sic!) elszámolás alapján a jobban dolgozó vállalat nagyobb nyereségben részesül és ezzel a vállalat kollektíváját is érdekeltté teszi a termelés fejlesztésében. Lenin hangsúlyozta: „A népgazdaság minden jelentős ágát a személyes érdekeltségre kell építeni…” (Új magyar lexikon, 1959)
*
Néha megéri fölállni a székre és a legfelső könyvespolcról leemelni valamit, például az Új magyar lexikont. A rendszerváltás után kiadott Magyar nagylexikonban már nincs ilyen címszó. Fölösleges, értelmetlen lenne. A fenti szócikk elsősorban az évszám miatt volt érdekes, nekem ugyanis a kifejezés az 1968-as gazdasági reformhoz, az új gazdasági mechanizmus-hoz kötődött. Pedig – kellett visszaidézni tanulmányaimat – a szocializmus (inkább: „szocializmus”) egész történetét végigkísérik a meg-megújuló és újra meg újra elbukó gazdasági reformkísérletek. (A kört mégse sikerült négyszögesíteni.) A fenti szócikk egy rövid, 1957-es, Péter György nevéhez fűződő kísérlet szellemében születhetett, s mire – az akkori hosszú átfutási idő után – megjelent, már nem volt aktuális. (A Lenin-idézet is csak egy rövid időszakra, az 1921–25 közötti NEP–re volt érvényes.) Azt ugyan nem írták ki a gyárfalakra, mint a Rákosi-korszakban (istenem, már 7-8 évet is „korszaknak” kell nevezni!), hogy tudniillik „Nálunk a munka becsület és dicsőség dolga”, de ismét a szigorú „egyenlőség” elve uralkodott. De néhány év múltán be kellett látni, hogy ez így nem megy tovább. Másutt is belátták, a magyar reform előkészítése együtt haladt a hasonló szovjet, csehszlovák, lengyel kísérlettel. Számos (önmagában is izgalmas) ok vezetett oda, hogy 1968-tól végül csak nálunk lett – félős, felemás, visszaesésekkel, „ellenreformokkal” tarkított – valóság az anyagi érdekeltségen és a (részleges) vállalati önállóságon alapuló reformgondolatból.
*
Még egy felirat az 50-es évek első feléből – a gyerekkoromból: „Öntudatos dolgozó borravalót nem fogad el.” 8–10 évesen már egyedül jártam fodrászhoz – illetve akkor még inkább borbélynak neveztük –, a gyermekhajvágás emlékeim szerint 3 forint körüli összeg volt, és anyám külön adott 20 fillért, hogy azt csúsztassam a borbély bácsi köpenyzsebébe. Ez nekem legalább akkora frusztráció volt, mint manapság amikor orvosoknak kell adni – sose tudom, mennyi – „hálapénzt”. (Egyébként: néhány hete bronchitisem volt, 38.6-os lázzal; felhívtam a háziorvost, aki két mondat után közölte, hogy kijön hozzám; kijött, megvizsgált, és nem fogadott el pénzt.)
*
Ugyancsak gyerekkori emlék az iskolai takarékbélyeg (amit most készülnek újra bevezetni, jóval bonyolultabb – és a kisgyerekeket jobban csábító – matricázás formájában). Úgy emlékszem, 50 filléres meg 1, 2, 5 forintos bélyegeket lehetett vásárolni az erre minden iskolában kijelölt tanító nénitől, beragasztani egy kétrét hajtott gyűjtőlapba, és a tanév végén beváltani az OTP-ben. A kamat talán 0,5-1 százalék lehetett. Emlékszem, hogy nekem is volt, de beváltásra már nem (lehet, hogy elvesztettem?), arra meg pláne nem, hogy mit vettem a „vagyonból”.
Érdekes, zsebpénzre se emlékszem, pedig valaminek kellett lennie, hiszen a barátaimmal időnként lementünk a Mártírok útjára (ma Margit körút) fagyit venni (vanília, csoki, karamell, citrom – s gazdag választékot jelentett, ha ezen kívül volt esetleg puncs vagy eper; 1 gombóc = 50 fillér), vagy lángost (1.10 forint). Moziba is jártunk (a Bemben az első sor 2 forint, hátrébb 4), s a moziban természetesen perecet is vettünk 60 fillérért (nem a ma kapható nyúlós-rágós szart, hanem igazi, ropogós sós perecet).
*
De szeretnék gazdag lenni,
Egyszer libasültet enni,
Jó ruhába járni, kelni,
S öt forintér kuglert venni.
Míg a cukrot szopogatnám,
Új ruhámat mutogatnám,
Dicsekednék fűnek, fának,
Mi jó dolga van Attilának.
(József Attila)
*
„Nincs virágzó, boldog társadalom ott, ahol az emberek többsége nyomorult szegény… Ha a nagyok túlhajtott fényűzésével hasonlítjuk össze, akkor az ő háztartása persze végtelenül egyszerűnek és könnyen előállíthatónak látszik; holott az igazság talán mégis az, hogy nem minden európai fejedelem háztartása múlja felül annyival a szorgalmas és takarékos parasztét, amennyivel az utóbbié felülmúlja nem egy afrikai király háztartását, aki pedig tízezernyi meztelen vadember életének és szabadságának korlátlan ura.” (Adam Smith: A nemzetek gazdagsága, 1776)
*
A sorozat korábbi darabjai:
Szóudvar 1. Egyenrangú -- 2. Ifjúkor -- 3. Őszinte -- 4. Rend -- 5. Tükör -- 6. Gyász --
7. Fénykép -- 8. Utazás -- 9. Csend -- 10. Szó -- 11. Tárgy -- 12. Öl, ölés -- 13. Sakk --
14. Álom, álmodik -- 15. Boksz -- 16. Párbeszéd -- 17. Búcsú
Utolsó kommentek