Párbeszéd: Két személynek egymással való beszélgetése, társalgása. (A magyar nyelv értelmező szótára.)

Egyszerű, mindennapi dolog, és csak a (valószínűleg hosszúra sikeredő) bejegyzés végén derül majd ki, hogyan jutott eszembe a téma. Addig azonban – szokás szerint – sokfelé elágazik majd a szöveg. Az első „ág” egy film és egy dal.

Párbeszéd volt a címe Herskó János 1963-ban készült, akkoriban népszerű filmjének. A sikert a téma és a szereplőgárda egyaránt garantálta. (Be kell vallanom, én nem néztem meg, mert már akkor is riasztottak a hosszú filmek – ez majdnem két és félórás.) A filmben egy házaspár visszatekint közösen és egymás nélkül töltött éveikre – a magyar történelemre. Hiszen az ő generációjuknak, amely a XX. század negyvenes éveiben volt fiatal, az egész életére rányomta a bélyegét a történelem. Az 1945-60 közötti Magyarországot mutatja be a film. A koncentrációs táborból hazatért Judit és az illegális kommunista László a felszabadulás után ismerkedik meg egymással. Reményektől fűtve, vágyakkal telve tanulnak, terveznek az értelmes, közös jövő reményében. De Lacit koholt vádakkal letartóztatják, míg Judit ösztöneire hallgatva próbál munkájában, magánéletében boldogulni. Néhány év után találkoznak újra, s egy őszinte beszélgetésben tisztázzák életük tanulságait. A szereplők: Avar István, Bara Margit, Berek Kati, Bitskey Tibor, Pécsi Sándor, Semjén Anita, Sinkovits Imre, Sztankay István, Törőcsik Mari. A film megtekinthető a Youtube-on.

Herskó 1970-ben disszidált, így a Párbeszéd eltűnt a mozivásznakról, de egy betétdala túlélte a filmet; szerintem ott a helye minden idők 10 legszebb magyar dala között. Ha volna valaki…– énekelte Gara György:

Mostanáig nem tudtam, hogy a dal szövege az 1960-ban, 24 éves korában elhunyt Csoór Gáspártól származik. Sőt, soha nem is hallottam erről a fiatalemberről, akinek emlékét egy blog őrzi.

*

A párbeszédhez két ember kell; Ketten beszélnek – ugrott be a néhai, finom humorú Tabi László sorozata a Ludas Matyi c. (általa is főszerkesztett) lapból. A Magyar Narancs cikke az „elvtársúr” Tabi Lászlóról.

S miközben eredménytelenül próbáltam egy Tabi-szöveget találni az interneten (lusta vagyok bemásolni az Életem és egyéb ügyeim c., 1982-ben megjelent kötetéből), kiderült, hogy Tabi Molnár Ferenctől kölcsönözte a címet: 1909-ben e címmel jelent meg egy párbeszédes formában írt novellákat, karcolatokat tartalmazó könyve. Ebből sincs szövegem, de amit megtaláltam: Karinthy Frigyes recenziója a Nyugatban.

*

S még valami a Nyugatból. Az Értelmező szótár „párbeszéd” szócikkének egyik példája egy Kosztolányi-mondat: „Munka közben azt képzelem, hogy vitázom, párbeszédet folytatok, pedig csak monologizálok.” Kíváncsi voltam, hol, miért írta ezt Kosztolányi. Nos, a Nyugat 1930/14. számában, egy francia nyelvészhez írt szenvedélyes nyílt levelében; az esszé címe: A magyar nyelv helye a földgolyón.

Az illető úr azt jövendölte, hogy (mai terminológiával) a kulturális globalizációval el kell tűnnie a sokféle nyelvnek, s fejtegetései közben igen dehonesztálóan nyilatkozott a magyar nyelvről (egyébként például a németről is – érthető, franciáról van szó). „Vajmi kevés reményem van arra, hogy meggyőzhetem fölfogása tarthatatlan voltáról, szembeszökő, tárgyi tévedéseiről, de megvan az a reményem, hogy legalább tisztázom érzéseimet és gondolataimat s amíg betűt betűre vetek, legalább némi enyhülést szerzek magamnak. Tudom, hogy helyzetem félszeg. Nyílt levelet «intézek« a párizsi Collège de France világhíres nagyságához, aki talán el sem olvassa írásom s munka közben azt képzelem, hogy vitázom, párbeszédet folytatok, pedig csak monologizálok.”

Még egy bekezdés a hosszú (és szép) cikkből:

„Nem is lehet a racionalizmust a természet jelenségeire alkalmazni. A nyelvre se lehet, mert az is természeti jelenség, az élet eleven szövete. A XVII. század nyelvészeti racionalizmusának nem egy baklövése onnan származik, hogy ésszel akarta megközelíteni a nyelvet. Fölboncolta, de a sejteken kívül semmit se talált. Nem látta meg azt, ami lényeges benne. Nem látta meg, hogy milyen nyomot hagytak rajta elevenek és holtak vágyai, indulatjai, hogy a lélek munkálja meg a nyelvet, hogy a lélek forrósága olvasztja meg és ragasztja össze, hogy a lélek «műveli ki» és ehhez a titokzatos folyamathoz képest jelentéktelen semmiség az a «civilizációs tény», vajjon a nyelvet mellesleg csiszolják-e azok, akiknek véletlenül ez a szenvedélyük és mesterségük, az úgynevezett költők és az írók. Ebből a magas szempontból minden nyelv egyenlő. «Szabadság, egyenlőség, testvériség», még a pokolban is, még a nyelvészetben is. Nincs, nem volt, nem lehet «barbár» nyelv.”

*

Az 1959–62-ben  megjelent „nagy” Értelmező szótárnak a „párbeszéd” tárgyszerűen nyelvész meghatározása mellé az egy évtizeddel későbbi Magyar értelmező kéziszótár beemel egy sajtónyelvi jelentést is: „Különböző világnézetű feleknek közeledést, megegyezést kereső eszmecseréje.” A párbeszéd, a dialógus világpolitikai kulcsfogalommá vált a hidegháború helyét lassan felváltó (időnként csak azzal párhuzamosan érvényesülő) enyhülési korszakban. Szovjet-amerikai párbeszéd, kelet-nyugati dialógus; a II. vatikáni zsinat nyomán meginduló keresztény-zsidó dialógus, marxisták és keresztények vitafórumai; sőt, szóba állnak egymással katolikusok és protestánsok, illetve katolikusok és ortodoxok, kommunisták és szociáldemokraták (utóbbi felelőse a „táboron” belül az MSZMP, illetve annak Berecz János és Horn Gyula vezette külügyi osztálya).

*

Dialógus volt a neve az 1980-as évek elején Magyarországon egy egyetemista békecsoportnak, amely a hivatalos struktúrán kívül, de azzal (kényszerből is) együttműködést keresve próbált működni. Néhány tucat aktivistáról, legfeljebb néhány száz szimpatizánsról lehetett szó, de mivel nem csak az amerikai, hanem a szovjet atomrakéták leszerelését is követelték (nem is tudhatták, legfeljebb tarthattak tőle, hogy a hivatalos cáfolatok ellenére Magyarországon is vannak ilyenek), s mert hangsúlyozottan függetlenek voltak, a pártállam nem tűrhette őket. (A kontextushoz lásd a Nyugat-Európára célzott SS 20-as rakéták problémáját, az erre válaszul 1979-ben hozott NATO-határozatot amerikai rakéták nyugat-európai telepítéséről, Reagan csillagháborús tervét, Afganisztán szovjet megszállását – s nem utolsó sorban Lengyelországot, a Szolidaritást, a szovjet tömb első független szakszervezeti mozgalmát, amely ösztönzően hatott Magyarországon az elsősorban értelmiségi ellenzéki csoportokra.) A Dialógust gumibot és börtön nélkül, némi adminisztratív nyomással és ügynökök beépítésével néhány év alatt felbomlasztották, emléke se nagyon maradt, illetve hamarosan majd szélesebb, perspektivikusabb mozgalmak jönnek létre – ez már a bomlás időszaka. Ha most beütöm a Google-ba a „dialógus békecsoport” szavakat, akkor az első 10-20 találat arra vonatkozik, hogy néhány éve Ungváry Krisztián történész egy, az Élet és Irodalomban megjelent cikkében egy mai alkotmánybíró akkori negatív szerepére is kitért. Ezért örültem, amikor találtam róluk valami korabeli beszámolót is: Haraszti Miklós írását a szamizdat Beszélő 1984. februárban megjelent 9. számából. A többi között ezt írta:

„Kettős követelményt állítottak az új békemozgalom elé: legyen független, és ugyanakkor államilag elismert. Maga a törekvés nem új. Ez a kompromisszum a Kádár-korszak értelmiségének régi álma, de eddig mindenkinek választania kellett az elismertség s vele együtt az irányítottság, vagy a törvényen kívüliek függetlensége között. Az új békemozgalom úgy vélte – s ezt körültekintően meg is indokolta –, hogy számára van hely az eddigi senki földjén, a valódi kompromisszum terepén.” A teljes cikk itt.

*

Magyar nagylexikon: dialógus: <gör ’beszélgetés’>, párbeszéd: 1. az emberi kommunikáció egyik alapvető formája; szóbeli v. írásos gondolatcsere két v. több személy között. Ellentéte a válasz nélkül maradó közlés, a monológ…

2. (fil) párbeszédes formában megírt értekezés, melyben a beszélgetők célja, hogy kérdésekkel és feleletekkel feltárják valamely eszme tartalmát, felülvizsgáljanak bizonyos ítéleteket, ill. következtetéseket. (A szócikk az ókorból Platónt és Cicerót, a középkori szerzők közül például Szent Ágostont, majd a humanista Erasmust és Petrarcát, a felvilágosodás korából például Diderot-t említi meg, majd így folytatódik:) „A 20. században bizonyos szerzőknél (F. Rosenzweig, M. Buber, G. Marcel) a dialógus…sajátos filozófiai jelentésárnyalatot nyer; az alapgondolat szerint a dialógus különös jelentőségű emberek közötti kapcsolat, amelyben a szabadság megvalósítása végett a Másikat nem eszközként kell felfogni, hanem személyként kell elismerni.”

Így hát muszáj legalább külön is kitérni Martin Buberre (1878–1965) (a sovány magyar Wiki helyett az angolt ajánlom inkább (meg persze a németet).

"Az ember a másikon keresztül lesz saját magává” – írja 1923-ban megjelent Én és Te című esszéjében. A haszid zsidó Buber számára az igazi vallásosság nem a hittételekben, a megmerevedett “vallásban” van, hanem abban az Istennel folytatott párbeszédben, találkozásban, amelyet a Biblia és a hászid történetek kifejeznek. A párbeszéd, a dialógus Buber számára általánosabb értelemben is középponti filozófiai kategória, szerinte az emberi egzisztencia az Én–Te viszonyban, azaz dialógusban valósul meg. Az embernek a világ dolgaival találkozva nyitottnak kell lennie minden “másik”-ra, minden “Te”-re, nem szabad merev szokások és rituálék közé zárkóznia.

*

Platón, Diderot és Buber után ki más következhetne: én – illetve a Rásblog. Közel négy évvel ezelőtt nem csak befejezett újságírói pályám pótlékaként, íráskényszerből, exhibicionizmusból meg pedagógiai szenvedélyből született ez a blog, hanem a beszélgetés igényéből is. Sőt, beszélgetésből: Platen bloggerrel folytatott dialógusunkból. Platen ugyan közben abbahagyta a blogolást, de eszmecseréink emlékét őrzik az oldalt, a kategóriák közt is látható (és klikkelhető) „Platen-dialógusok”, amelyek közül az első világot átfogó igénnyel "a jóról és rosszról” folyt.  (Közben egyébként barátok lettünk IRL is.)

Szóval, hogy beszélgetni szeretnék, mégpedig nem csak olyanokkal, akik ugyanúgy látják a világot, mint én. A blogok révén ismerkedtem össze (virtuálisan vagy valóságosan is) nálam évtizedekkel fiatalabb és/vagy egész más kultúrájú, más társadalmi helyzetű, nagyon más gondolkodású emberekkel. Meg persze hozzám hasonló felfogásúakkal. Ezekhez a beszélgetésekhez az érdeklődés mellett türelem is kell. Néha nem könnyű. És persze azért az én dialóguskészségem se határtalan: heveny cigányozásért már nem egy esetben szüntettem be a „beszélőviszonyt”, és rosszul tűröm a sértő személyeskedést meg az elvakultságot is, amely képtelenné tesz a másik érveinek meghallgatására. Nem elfogadására: meghallgatására, megértésére. Különbség. Ragaszkodom (én is) a világnézetemhez, politikai alapállásomhoz; van múltam, amely személyiségem részévé vált – és bizonyára vannak előítéleteim, számomra kedves tévedéseim is. De változatlanul fontosnak tartom, hogy beszélgessünk. Ezért szándékozom továbbra is blogolni.

- - -

A sorozat korábbi darabjai:

Szóudvar 1. Egyenrangú  --  2. Ifjúkor  --  3. Őszinte  --  4.  Rend  --  5. Tükör  --  6. Gyász --

7. Fénykép  --  8. Utazás  --  9. Csend  --  10. Szó  --  11. Tárgy  --  12. Öl, ölés  --  13. Sakk --

14. Álom, álmodik  --  15. Boksz