Ha tehetitek, nézzétek meg Csehalmi György Székfoglalás című estjét az Örkény Színházban! Felkavaró élmény. Betegsége miatti hosszú szünet után most először látható színpadon. Az est kiinduló pontja - noha csak a második részben hangzik el - a Magyar Művészeti Akadémián négy éve mondott, nagy visszhangot kiváltó székfoglaló beszéde, színházról, kultúrpolitikáról, színészekről, akiket szeretett és akiket nem. Az est nagyobb részét azonban naplóit is idéző emlékezés - részben intézetben töltött - gyerekkoráról, szüleiről, rokonairól, barátairól, színésszé válásáról és néhai kollégáiról; utóbbiak felsorolása - a Latinovitsra való emlékezésen túl - így kezdődött: szerettem egy kommunistát, Gobbi Hildát...

Cserhalmi történetei lebilincselőek, tartalmuk és persze "cserhalmis" előadásuk révén is. És mert a színészt látva, hallgatva az ember egyszerre kénytelen gondolni az ember sebezhetőségére, az elmúlásra és - ami a legfontosabb - az élni akarásra, az életerőre.  Az eladás közben bicegve, nehézkesen járó, időnként botra támaszkodó Cserhalmi testét láthatóan megtörte a betegség, néha - természetes öniróniával - súgóra szorult, de a mosolya, a hangja, a hanghordozása - ha néha  némileg gyengébben is - a régi. 

Februárban lesz 78 éves, és muszáj volt arra is gondolnom, hogy másfél évvel fiatalabb nálam...

Egyébként 1974-ben Vesazprémben láttam először színpadon, Sarkadi Imre Kőmíves Kelemen című drámájának főszerepében, az akkor pályakezdő Valló Péter rendezésében. Mostani estjét az Örkényben Novák Eszter rendezte, és az előadásban nagyon fontos szerepet játszik a zene is, az énekes-hegedűs Roszik Hella.

Szeretem, bár az utóbbi évtizedekben már többször elsirattam azt a csendes - akkori, elhanyagolt, málladozó állapotában is - gyönyörű kisvárost, amit a 70-es években megismertem. Zavar az utcákat, üzlethelyiségeket elöntő túrista-gagyi - meg hát maguk a hangos túristatömegek. De a múzeumok, kiállítások - meg a nosztalgia - miatt évente legalább egyszer el kellett menni Szentendrére. Ma két kiállításért mentem.Az egyik a szinte teljesen elfeledett - vagy Magyarországon igazából sosem ismert, mert fiatal korától Párizsban élő, alkotó - kubista-szürrealista festő, Szóbel Géza (1905-1963) ma zárult kiállítása a Ferenczy Múzeumban. A másik a Krasznahorkai László kiállítás, amely azt hiszem, januárig látható a Művészetmalomban. (Ez még a Nobel-díj előtt nyílt meg.) Intellektuálisan izgalmas összeállítás: rovid, egymáshoz kapcsolódó részletek, utalások a Krasznahorkai-regények reménytelen világából, meg dokumentumok, az író szentendrei művészeti kötődéséről. Meg a díszlet-bálna Eötvös Péter Valuska című, Az ellenállás melankóliája alapján készült operájából.

Érdekes, jó kiállítások voltak, de ami váratlanul, igazából feldobott, az maga a szépséges város volt. A központ néhány utcáján, a Fő téren persze sokan voltak, de nem túristák, inkább sétáló, "normális" emberek. Jó hangulata volt - és nekem is az lett. Ettem is egy fagyit a Görög utcai híres cukrászdában.

És akkor egy több mint 15 éves bejegyzés: Séta - történetek 4. Szentendre

Egy 2016. márciusi bejegyzésem ismétlésével ünneplem:

Természetesen - kilenc és fél millió honfitársamhoz hasonlóan - én se tudhatom, hogy valójában mi történt a Szőlő utcai javítóintézetben, és hogy ki az a Zsolti bácsi. Pletykákat tudunk és ismerünk egy, a pletykaszintet alig meghaladó igazságügy-miniszteri "jelentést". Nem tudom, fény fog-e derülni minden részletre. Alig hiszem, bár sok mindent megtudhatunk - megtudhatnánk - ha a nyilvánosság elé lépne valamelyik áldozat, ahogy az Bicske esetében történt (egy serdülőként abuzált fiú öngyilkossága után), vagy ha vallomást tenne a bő tíz év garázdálkodás után letartóztatott egykori igazgató - és azt esetleg nyilvánosságra is hoznák. De:

azt gondolom, hogy a  tények vagy hiányuk kevéssé fognak számítani. A dolog a már  felfokozott (értsd: hiszterizált) választási hangulatban hit kérdésévé válik. Hiszel-e a sunyi gazember - például kedden a homoszexualitást a pedofiliával összemosó, de úgy általában több évtizedes politikai pályáján a kereszténységből politikai árucikket csináló - Semjén Zsoltnak vagy a vizesnyolcas Tuzson Bencének ("Igazságügy-miniszter", netán a szimpatikus (vicceltem), minden korábbinál súlyosabb megtorlást (akasztást? kerékbetörést?) követelő, mert állam elleni összeesküvést vizionáló Kocsis Máténak. Vagy nem hiszel nekik, mert az elmúlt tizenöt év tapasztalatai alapján már bármilyen gonoszságot feltételezel róluk. Ez a kérdés döntő lehet a jövő évi választások kimenetele szempontjából.

Visszatérve a ma kiadott igazságügy-miniszteri jelentésre: egyelőre elképzelni se tudom, mi érdeke lehet a brit titkosszolgálatnak, hogy a magyar kormány ellen szerezkedjen. Orbánék most nagyon sajnálhatják a Brexitet, mert nem lehet az MI6-ot összebrüsszelezni, kilógnak a Fidesz-propaganda megszokott sémájából.

A másik érdekesség: a "jelentés" felhívja a figyelmet arra, hogy a Szőlő utcában csak fiúk vannak. Érdeklődve várom, hogy melyik leány nevelőotthonról derül majd ki, hogy a híresztelésekben szereplő lányokat onnan "köcsönözték".

A dolog személyes szála,hogy közvetlen érdekeltséget érzek minden gyermekvédelmi ügyben. Hatvan évvel ezelőtt egy nevelőotthon volt a munkahelyem, és kilenc éve vagyok kapcsolatban a nevelőintézeteket megjárt és  a "gyermekvédelmi" rendszerrel szemben a közelmúltben jogerősen pert nyert Ricsivel.

A fentiekből kimaradt: undorodom ettől az egésztől.

Bizony isten, nem sajnálom az iráni teokratikus-fasiszta rendszert, és azt gondolom, biztonságosabb a világ iráni atombomba nélkül. Csak éppen...

1./ Trump - vagyis az Egyesült Államok - mondta fel 2018-ban azt a nemzetközi megállapodást: az iráni "atomalkut", amelyben Irán elkötelezte magát, hogy csak békés célú nukleáris fejlesztést hajt végre, és amely nemzetközi ellenőrzést (Nemzetközi Atomenergia Ügynökség) biztosított az iráni nukleáris létesítményekben. Az "alku" nyilván nem volt tökéletes; végrehajtása - főleg az ellenőrzés hatékonysága - bzonytalan volt, de mégiscsak békés, tárgyalásos keretet biztosított Teherán féken tartására. A megállapodás felmondása lényegében jogalapot és szabad kezet biztosított Iránnak, hogy bármit mondott is a propagandában, továbblépjen a katonai célú nukleáris programmal. 

2./ Izrael a most folyó, Irán katonai képességét - hosszú évekre, de aligha véglegesen - lenullázó háborújával az iráni rezsimváltást is célul tűzte ki, s ehhez csatlakozott Trump is. Na most, ahol az USA (és nyugat-európai szövetségesei) az utóbbi évtizedekben "demokráciaexport" címszó alatt katonai erővel megdöntöttek diktatúrákat - Líbia, Afganisztán, Irak, Szíria - ott káosz, polgárháború és egy egész térséget fenyegető bizonytalanság, valamint migrációs hullám következett be. Az iráni belső helyzetre, a társadalmi hangulatra vonatkozó általam ismert elemzések nagy többsége legalábbis valószínűtlennek tartja, hogy a bombázások nyomán az ajatollahok elleni felkelés törjön ki.

Talán nem érdektelen röviden utalni a történelmi múltra. Az Iránban lényegében az 1920-as évek közepétől uralkodó Reza Pahlavi dinasztia diktatórikus uralmat gyakorolt, de Iránt nem utolsósorban a szekularizációval (pl. a női kendőviselés megtiltásával) lényegében átemelte a 20. századi nyugati világba. Az amerikai-angol elköteleződés - illetve befolyás - pedig különösen megerősödörr 1953 után, amikor a CIA megbuktatta Irán első demokratikusan választott kormányát, az olajipart államosító Mohammed Moszadik miniszterelnököt. A 70-es évekre a reformok révén Irán hatalmas gazdasági fejlődésen ment keresztül, miközben a sah rendszere kegyetlenül elnyomott bármilyen ellenzéki megnyilvánulást. A diktatúra és az azt támogató USA ellen robbant ki 1979-ben a hagyományos vallási és nemzeti értékek helyreállításának jegyében az "iszlám forradalom". A Nyugat "ellenzéki ajánlata" a teokratikus rendszer ellen ma is az utolsó sah emigrációban élő fia.

3./ Az USA ma hajnali belépése az Irán elleni háborúba nagyon rossz hír Ukrajnának. Az egyébként is kiszámíthatatlanul, egyoldalúan cselekvő Trump - vagyis a világ első számú katonai és gazdasági hatalma, az Egyesült Államok - lépése szükségképpen megerősíti Oroszország elszántságát az általa szükségesnek tartott biztonsági feltételek megszerzésére. Vagyis minél távolabb tudni a NATO-t a saját határaitól - ami azt is jelenti, hogy minél inkább nyugatra tolni a saját határait és feltétlen befolyási övezeteit, például akár a balti államok destabilizálásával. Putyin minden eddiginél szilárdabban fogja követelni Ukrajna demilitarizálását és távol tartását a nyugati szövetségi rendszerektől. Ukrajna legyűrése után pedig kísértésbe eshet egy Észtország vagy Lettország elleni gyors katonai akcióra, akár az ottani orosz kisebbség - tényleges! - diszkriminációjára hivatkozva, Ráadásul a várhatóan drasztikusan megemelkedő olajárak biztosítják Moszkva számára az Ukrajna elleni háború folytatásához szükséges anyagi forrásokat.

4./ A magyar "mellékhadszintér": ha a Hormuzi-szoros akár csak hetekre is megbénul, tarthatatlanná válik az EU-nak az orosz energiától való függetlenedési célkitűzése, és megint kiderül, hogy "Orbánnak nem igaza van, hanem igaza lesz".

Vannak fura napok az ember életében. Ma arra ébredtem, vagyis az volt az első, még homályos gondolatom, hogy "Romlásnak indult, hajdan erős magyar", és hogy nekem most azonnal el kell olvasnom Berzsenyi ódáját. Ahhoz még kába voltam, hogy a könyvespolcról a Hét évszázad magyar versei-ből keressem ki, eléggé méltatlan módon telefon, Google. Két meglepetés ért. Az egyik, hogy az első versszakon kívül is több ismerős sor, fordulat köszönt vissza. A másik, hogy ez egy k... jó vers, és akár aktuálisnak is érezhető.

Berzsenyi Dániel: A magyarokhoz

Romlásnak indult hajdan erős magyar!
Nem látod Árpád vére minként fajul?
    Nem látod a bosszús egeknek
        Ostorait nyomorult hazádon?

Nyolc századoknak vérzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak,
    Ámbár ezerszer vak tüzedben
        Véreidet, magadat tiportad.

Elszórja, hidd el, mostani veszni tért
Erkölcsöd: undok vipera-fajzatok
    Dúlják föl e várt, mely sok ádáz
        Ostromokat mosolyogva nézett,

Nem ronthatott el tégedet egykoron
A vad tatár kán xerxesi tábora,
    S világot ostromló töröknek
        Napkeletet leverő hatalma;

Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő
Századja s titkos gyilkosaid keze;
    A szent rokonvérbe feresztő
        Visszavonás tüze közt megálltál

Mert régi erkölcs, spártai férfikar
Küzdött s vezérelt fergetegid között;
    Birkózva győztél s Herkulesként
        Ércbuzogány rezegett kezedben.

Most lassú méreg, lassú halál emészt,
Nézd, a kevély tölgy, melyet az éjszaki
    Szélvész le nem dönt, benne termő
        Férgek erős gyökerit megőrlik,

S egy gyenge széltől földre teríttetik!
Így minden ország támasza, talpköve
    A tiszta erkölcs, melly ha megvész,
        Róma ledűl s rabigába görbed.

Mi a magyar most? – Rút sybarita váz.
Letépte fényes nemzeti bélyegét,
    S hazája feldúlt védfalából
        Rak palotát heverőhelyének.

Elődeinknek bajnoki köntösét
S nyelvét megunván, rút idegent cserélt,
    A nemzet őrlelkét tapodja.
        Gyermeki báb puha szíve tárgya.

Ó! más magyar kar mennyköve villogott
Atilla véres harcai közt, midőn
    A félvilággal szembe szállott
        Nemzeteket tapodó haragja.

Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Szerzője Árpád a Duna partjain.
    Ó! más magyarral verte vissza
        Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát!

De jaj, csak így jár minden az ég alatt!
Forgó viszontság járma alatt nyögünk.
    Tündér szerencsénk kénye hány-vet,
        Játszva emel s mosolyogva ver le.

Felforgat a nagy századok érckeze
Mindent; ledűlt már a nemes Ilion,
    A büszke Karthagó hatalma,
        Róma s erős Babilon leomlott.

Vagyis hogy nyolcvan éve ért véget Európában a második világháború, ekkor lépett életbe a szövetségesek előtti német feltétel nélküli fegyverletétel.

Van értelme ma, 2025-ben megemlékezni erről, ünnepelni – egyáltalán gondolnunk rá? Talán igen – még ha némi keserűséggel is.

Az 1945. április 26-án az Elba menti Torgauban készült képen amerikai és szovjet katonák ünneplik a németek feletti győzelmet. Együtt, összeölelkezve. Mert hogy közösen győztek. Torgau, ahol a náci Németország ellen harcoló amerikai és szovjet hadsereg katonái először találkoztak, a hidegháború éveiben is szerepelt a magyar történelemkönyvekben. Jó, mellette – inkább előtte – azért ott volt, hogy „a háború fő terhét a Szovjetunió viselte”, s ily módon, értelemszerűen a dicsőségből is őket illeti a nagyobb rész.

És itt álljunk meg egy pillanatra: a második világháborúban messze a legtöbb halottat a Szovjetunió vesztette, 20–22 milliót; azok közül a szovjet – orosz, ukrán, örmény, üzbég stb. – fiúk közül, akik 1941-ben (Hitler ekkor támadta meg a Szovjetuniót) csak minden tizedik érte meg a háború végét. Igen, tudom, mert Sztálinnak, a Vörös Hadseregben, nem számított az emberélet. Ami persze így nem is igaz, mert a Vörös Hadsereg katonájának igenis számított a mellőle kilőtt társa, barátja. (És akkor az áldozatok családjáról még nem is beszéltünk.) Ezt is tudni kell, amikor undorodva vagy furcsállva nézzük a moszkvai ünnepséget, amely persze a – cári és szovjet – Birodalom iránti putyini nosztalgia megnyilvánulása is. Is. Valamint az ezt övező társadalmi támogatásé… Amely kiterjed az Ukrajna elleni – a „nácítlanítás” perverz jelszavával folyó – háborúra is.

A közös győzelemből nem lett közös ünnep. A szövetségesek még a háború vége előtt felosztották maguk közt Európát, s a hamarosan „beköszöntő” hidegháború évtizedeiben szovjetek és angolszászok, franciák, mindenki a maga áldozatára és győzelmére emlékezett – a hallgatólagos közös ünnep az volt, hogy a háború hideg maradt, hála az osztozkodás szigorúan betartott szabályainak. Aztán, a jaltai rendszer, s benne a Szovjetunió szétesésével eljöhettek a közös ünneplés évtizedei, aminek 2022. február 4-e vetett véget. De ettől még él 1945. május 8. emléke. Már csak azért is, mert ebből a győzelemből született az új Európa; a fasizmus, a faji, nemzeti megkülönböztetés elutasításából. Meg a béke vágyából, az államok, nemzetek közti érdekellentétek erőszakmentes rendezésének elvéből. Az idei évforduló aktuális, égető kérdése, hogy érvényesek-e még ezek az eszmék. Érvényesek-e, legalább elvként, célként, ha már a gyakorlatban nem.

Mindenesetre reményt keltő, hogy nemcsak Moszkvában, hanem Londontól Párizson át Varsóig és Bécsig is ünnepelnek. Fontos, hogy Berlinben is: ott a háborús vereség napja a felszabadulás – a nemzeti szocializmus alóli felszabadulás – ünnepe. A történelemmel való szembenézésé. És szükségképpen a jelennel való szembenézésé. Tragikus, hogy Magyarországon – legalábbis, ami a hivatalos politikát illeti – nincs ilyen; sem ünnep, sem szembenézés.

Ugyanerről korábban:

 Az (ámeneti) Győzelem Napja

2015. májusi bécsi beszamoló

Történelem, politika - és tragikus elmebaj

Ma a Face-profilomon megemlékeztem május elsejéről, a nemzetközi munkásszolidaritás ünnepéről. A bejegyzés végére beillesztettem József Attila Tömeg című versét. Igenám, de  a verset az Arcanum oldaláról másoltam be, mint kiderült egy hatalmas Arcanum-logó kíséretében, amit nem tudtam eltüntetni. A következő lépésben az egész bejegyzést törölni akartam, hogy újraírva más, szelídebb helyrl szerzem be a verset. Ez se sikerült, nem tudom, miért nem, hiszen máskor már előfordult - legalábbis úgy emlékszem, de lehet, már nagyon szenilis vagyok -, hogy visszavontam, töröltem egy bejegyzést. . Annyit tehettem az ügy érdekében, hogy kommentben elnézést kértem informatikai tudatlanságomért.

Erről viszont eszembe jutott, hogy bő másfél évtizede csetlő-botló (már akkor is túlkoros) kezdő bloggerként ketten is voltak, akik időnként technikai segítséget nyújtottak. Az akkor ötvenes éveiben járó Thomas és a harmincas Máté. Thomas kb. 15 éve halott (és halott, a Covid első áldozatai között volt, drc is, aki olvasómként tudná kiről beszélek). Máté halának októberben volt a 10. évfordulója...

Mondhatni: fura asszociációs lánc, amit leírtam. Másrészt viszont - ugyancsak furán - megnyugtató, hogy hiányukkal is velem vannak.

És ha már, akkor (az ELTE oldaláról)

József Attila: Tömeg

Munkát! kenyeret!
Munkát! kenyeret!
Jön a tömeg, a tömeg!
Mint a megriadt legyek
röpülnek róla a kövek.
Szálló szikla apró szikra,
mint ki a szemét kinyitja,
ha vasdorong ütötte meg.
A tömeg
járó erdő rengeteg,
ha megáll, vér a gyökere.
Termőföld talpa, tenyere.

Százezer hegy a kenyere,
itala nem férne ködnek
s a ködök bár hegyet födnek,
a tömegnek nincs kenyere.

Kenyértésztaként dobódik,
hánykolódik, dagasztódik
a tömeg.
Tömény őssejt, püffeteg
tapogatóit kibontja,
nyúlik, válik amőbaként,
más dudorait bevonja.

Világ, bekap a tömeg!
Felleget fú orralika,
odvas foga
bérkaszárnyák görbe sora.
Kapkod, nyúl, ahova ér,
csűrért, gyárért, boglyáért,
hétórai munkáért,
a Göncölért, Fiastyúkért,
bővízű, alföldi kútért - -

Nyirkos, görbedő atyáim,
édes, sovány leánykáim
a tömeg.
Körötte füstölgő csövek.
Folyót piszkál a szalmaszál, -
ni, kapja, viszi már az ár!
és sodorja a padokat,
a kiszniket, a kocsikat,
a csákókat, a lovakat,
a fölmutatott kardokat - -

Óh!
Minden más hiábavaló,
az alku, az átok, a csönd, a szó!
Ő
az épület s az építő,
lenn alapkő és fönn tető,
a dolgozó, a tervező - -

Éljen a munkásság, parasztság,
nem fogja polgári ravaszság,
fölrugja milliónyi láb, -
hú! tömegek, tovább! tovább!

1930. szeptember 1.

Megint úgy érzem, az életemből szakadt le egy darab. Futólag, a köszönésig, egy-egy mosolyig ismertük egymást a Rádió pagodájából. (Jut eszembe: szellemi halála után ezekben a hetekben-hónapokban a hajdani Magyar Rádió fizikai megsemmisítése folyik.) De szebbnek, biztonságosabbnak éreztem a világot, ha láttam, hallottam. És ez azért is fontos volt, mert ő tette emlékezetessé számomra a baloldal (vagy amit annak hívtak/hívnak) bukását, az Orbán-rendszer megszületését, amit akkori bejegyzésem is bizonyít. Akkor, 2010. április 11-én a Gát utcában olvasta fel József Attila összes versét. .

Most egy másik felvételét idézem: