A sakk – olvasható a Wikipedián – táblajáték két személy részére, és egyben sportág is. A sakkjátékot két játékos játssza egymás ellen a négyzet alakú, nyolc sorra és nyolc oszlopra felosztott sakktáblán, összesen 32 bábuval. A két játékos bábui határozottan eltérő színűek. A színek elnevezése világos, ill. sötét. Köznapi értelemben véve a sötét játékos bábui fekete színűek, míg a világoséi általában fehérek vagy világosbarnák (utóbbi főleg akkor, ha a bábukat fából készítették). A játékosok felváltva lépnek, és mindkettejük célja, hogy a másik fél király nevű figuráját a játékszabályok szerint bemattolják (azaz megtámadják, mégpedig úgy, hogy a támadást elhárítani se tudja és előle el se tudjon lépni szabályosan).

A sakktáblák és a figurák sokféle anyagból készülhetnek. A legegyszerűbbek akár kartonpapírból is lehetnek, rajzolt figurákkal. Jobb minőségűek a fából készült figurák, de vannak üvegből, csontból és fémből készült táblák és figurák is. Napjainkban a legelterjedtebb a műanyag sakk-készlet. (Pfuj.)

*

A „sakk” szó – amely nemcsak a játékot jelenti, hanem azt a helyzetet is, amikor az ellenfél királya „ütésben van” – a perzsa „sach” szóból ered, amely uralkodót jelent. Története a legendák világába nyúlik vissza. Az ismert mese szerint egy brahmin találta fel a sakkot. Jutalmul a rádzsától első hallásra jelentéktelennek tűnő fizetséget kért, mindössze annyi búzaszemet, amennyi a sakktábla kockáira a következő szabály szerint képletesen rátehető: az első kockára egy, a másodikra kettő, a harmadikra négy, vagyis az előzőnek mindig duplája. Hamar kiderült, hogy ennyi búza nem terem a Földön.

Kicsit történelmibb megközelítésben az első ismert sakkváltozat valószínűleg Indiában alakult ki, 500 körül. A csaturanga (chaturanga) a modern sakkhoz képest leegyszerűsített volt. Európába a sakk arab közvetítéssel jutott, és közben olyan változtatásokat alkalmaztak, ami elvezetett a mai modern sakkig. A másik irányba a fejlődési útvonal kevésbé követhető. A legvalószínűbb elképzelés szerint Indiából Kínába, majd Japánba vitték át a játékot, és közben jóval nagyobb változásokon ment keresztül, mint a nyugat felé tartó útja során – írja a Wiki.

A Magyar nagylexikonból tudom, hogy a mai értelemben vett sakkversenyek páros mérkőzésekkel kezdődtek, amelyek a 19. században váltak gyakoribbakká. 1886-tól így döntik el a sakkvilágbajnoki cím sorsát is. Több résztvevős nemzetközi versenyeket 1851-től rendeznek. A sakkozás szervezeti kereteit először a sakk-körök jelentették; Magyarországon elsőként 1839-be a Pesti Sakk-kör alakult meg. (Történetéről bővebben itt.) Egyik első elnöke Erkel Ferenc volt, s az alapítók közt volt első nemzetközi hírű versenyzőnk, Szén József.

*

A közelmúlt évtizedek sakksportjának legendás figurája volt Bobby Fischer.(1943–2008). Hatévesen tanult meg sakkozni, 12 évesen játszott először versenyen, két év múlva amerikai bajnok, 15 évesen az addigi legfiatalabb nemzetközi nagymester lett. 1962 decemberétől tíz éven át – kettő kivételével – minden versenyt megnyert, amelyen elindult. 1955–1992 között összesen 748 partit játszott, ebből 415-öt megnyert, 248 végződött döntetlenül és 85-öt vesztett el, ez 72,1%-os teljesítmény. Pályafutásának csúcsára az 1969–1972-es világbajnoki cikluson jutott. A világbajnok-jelölti páros mérkőzéseket megelőző zónaközi versenyen nem volt hajlandó elindulni, mert – mint mondta – eredményei alapján e nélkül is megilleti a hely a bajnokjelöltek között. Végül, az amerikai színekben versenyző Benkő Pál, aki a zónaközi döntőn kvalifikálta magát, visszalépett a javára, ekkor kezdődött meg Fischer – azóta is példátlan – győzelmi sorozata. A páros mérkőzések során előbb a szovjet Mark Tajmanovot, majd a dán Bent Larsent egyaránt 6:0-ra győzte le. Csak a volt világbajnok szovjet Tigran Petroszjan volt képes némi ellenállást tanúsítani, de így is 6,5:2,5 arányban Fischer diadalmaskodott, s ezzel elnyerte a jogot, hogy kihívja a hivatalban lévő világbajnokot, Borisz Szpasszkijt. Az “évszázad mérkőzése” 1972-ben július és szeptember között, az izlandi Reykjavíkban zajlott le – de nem rögtön a sakktáblán kezdődött. A szervezőket tulajdonképpen meg se lepte, hogy a különcségeiről hírhedt Fischer újabb meg újabb követelésekkel állt elő, s tulajdonképpen az utolsó pillanatig bizonytalan volt, hogy egyáltalán megjelenik-e. Állítólag Henry Kissinger hívta föl telefonon és hazafiúi érzésére apellált, de sokat segített az is, hogy a brit szponzor duplájára, az akkor fantasztikusan hangzó 250 ezer dollárra emelte a mérkőzés pénzdíját. E pillanattól a sakk – Fischernek hála – a jól megfizetett és közérdeklődésre számító sportágak közé, a showbusiness részévé emelkedett. Elkezdődhetett a páros mérkőzés. Az első partiban a sötéttel játszó Fischer olyan elemi hibát vétett, ami ezen a szinten jóformán elképzelhetetlen, és kikapott. Ekkor újabb követelésekkel állt elő, s amikor azt a szervezők nem teljesítették, a második játszmára nem jelent meg; 2:0 Szpasszkij javára. Sokan biztosra vették, hogy ezek után Fischer nem játszik tovább. Ő azonban a harmadik partira kijött, játszott és győzött. S azután 12,5:8,5 arányban megverte Szpasszkijt, és ő lett a világbajnok. 29 évesen elérte azt, ami élete célja volt.

Reykjavík után Fischer egyetlen hivatalos mérkőzést sem játszott, s húsz évre gyakorlatilag eltűnt a világ szeme elől. 1975-ben a Nemzetközi Sakkszövetség megfosztotta világbajnoki címétől, mert Fischer – a szabályok megváltoztatását követelve – nem volt hajlandó megvívni kihívójával, Anatolij Karpovval. Fischer megmaradt élő – bár láthatatlan – sakklegendának, de egyre furcsább hírek terjedtek róla: hogy szállodai szobáiban naphosszat magányosan sakkozik, hogy megveti és gyűlöli az embereket. Ami a legnagyobb vihart kavarta, az szinte paranoiás antiszemitizmusa volt, amelyhez a kilencvenes években éles Amerika-ellenesség társult. Fischer kifejezett gyűlölettel beszélt Izraelről és az Amerikát hatalmukban tartó zsidókról; a 2001. szeptemberi New York-i terrortámadás után egyenesen azt nyilatkozta: reméli, hogy Amerikát eltüntetik a Föld színéről, és százezer zsidó főkolompost kivégeznek, a többi meg bocsánatot kér az araboktól. Fischer édesanyja egyébként lengyel zsidó volt, apja pedig az anyakönyvben szereplő német biokémikus helyett feltehetőleg egy Neményi Pál nevű magyar fizikus volt.

A hidegháborús évtizedeket szinte szimbolizáló Fischer-Szpasszkij találkozó szolgált alapul a Sakk (Chess) című mucicalhez.

*

Politika és sakk kapcsolatáról egyébként is sok mindent lehet mesélni. Most csak egy magyar epizód. Kádár János híres volt sakkrajongásáról. Az MSZMP egykori székházának – a mai Képviselői Irodaház – előcsarnokában látható az a 8x12 méteres falfestmény, Bernáth Aurél 1970-ben elkészült, Munkásállam c. alkotása, amelyen ott van a sakkozó Kádár János is. A festményt 1990-től függöny takarta, mígnem 2004-ben a fideszes Halász János, a parlament kulturális(!) bizottságának alelnöke azt javasolta, hogy távolítsák el ezt az önkényuralmi korszakot idéző művet. A javaslat akkora felháborodást keltett, hogy azóta látható ismét a Munkásállam (már annak, aki bejut az épületbe, s ha le nem takarták újra.) Egyébként ez a Halász ugyanaz a féreg, aki legutóbb államtitkárként a kormány nevében méltatlannak nyilvánította Kertész Ákost a Kossuth-díjra.

*

S ha már Kádár-korszak. 1972-ben óriási sikerű vetélkedőt rendezett a Magyar Televízió, Vitray Tamás játékvezetésével Fekete, fehér, igen, nem címmel. A budapesti kerületek csapatai vetélkedtek, a fődíj, ha jól emlékszem, egy bölcsőde volt. A keretjékot egy akkori magyar nagymesterek, Szabó László és Barcza Gedeon által „vívott” sakkparti adta. Sokan emlékeznek a vetélkedőre, de talán még többen Hofi paródiájára.

*

Sok évtizeddel ezelőtt láttam, de máig bennem él a Magyar Televízióban Stefan Zweig Sakknovellájából készített film, Pálos György, Major Tamás, Ungváry László főszereplésével, Várkonyí Zoltán rendezésében. (Megtekinthető az MTV Videótárban.) Aztán persze el is olvastam.

„(B)árki számára nyilvánvaló lehet, hogy a sakk játék lévén, melyben a véletlennek semmi szerepe sincs, önnönmaga ellen senki sem sakkozhat; ez teljes képtelenség, önellentmondás. A sakk érdekessége éppen abban rejlik, hogy két különböző agyban különbözőképpen alakul ki a játszma menete, s hogy ebben a helyzetben, a fekete nem ismerheti előre a fehér szándékait, de kikövetkeztetheti és keresztezheti. A fehér viszont a fekete titkos terveinek megvalósítását akarja megelőzni, ellensúlyozni. Ha mármost a fekete és fehér egyazon személy, ebből az a képtelen helyzet áll elő, hogy ugyanaz az agy egy időben tud és nem tud valamit. Amikor a fehéret képviseli, tökéletesen elfelejti, amit egy perccel ezelőtt mint fekete tervezett. Az ilyen kettős gondolkozás tulajdonképpen az öntudat teljes hasadását tételezi fel, az agyműködés mechanikus szabályozhatóságát, tetszőleges ki- és bekapcsolódását.

Egyedül sakkozni éppen olyan paradoxon, mintha valaki saját árnyékát akarná átugrani.

Hát, hogy rövidre fogjam a dolgot, ezzel a képtelenséggel próbálkoztam kétségbeesésemben hónapokig. Nem maradt más választásom: agyam különben felmondta volna a szolgálatot, megőrültem volna. Meg kellett kísérelnem kétségbeesett helyzetemben, hogy egy fehér és egy fekete énre hasítsam öntudatomat, ha nem akartam összeroppanni a szörnyű csönd súlya alatt…” (Stefan Zweig: Sakknovella. Fónagy Iván ford.)

*

A sakk mint metafora az életünket is átjárja, ott van mindennapi kifejezéseink között: kisakkozom, hogy mit tegyek egy bonyolult helyzetben; egy sakk-matt helyzet azt jelenti, hogy már tehetetlen vagyok, hiába hoztam esetleg vezéráldozatot; míg a patthelyzet csak kölcsönös bénultság, bénítás.

Van, aki sakkjátszmának tekinti az egész életét. De vajon ő is tologatja a bábukat? Van esélye? Vagy lehet, hogy ő is csak bábu egy nagy játszmában?

*

A filmművészet leghíresebb sakkjátszmája Ingmar Bergman Hetedik pecsétjének nyitó jelenete, Antonius Blok lovag találkozása a Halállal (Győrffy Miklós fordítása):

Lovag: Ki vagy?
Halál: A Halál.
Lovag: Értem jöttél?
Halál:   Már régóta járok a nyomodban.
Lovag: Tudom
Halál:   Készen állsz?
Lovag:  Csak a testem fél, én nem.
Halál:   Nos, akkor nincs miért szégyenkezned.
Lovag:  Várj egy pillanatig.
Halál:   Ezt mondjátok mind. De nincs haladék.
Lovag:  Szoktál sakkozni, igaz,
Halál:   Honnan tudod?
Lovag:  Láttam festményeken és hallottam dalokban.
Halál: Csakugyan, egész jó sakkjátékos vagyok.
Lovag:  De nálam aligha vagy jobb.
Halál:   Miért akarsz sakkozni velem?
Lovag: Az az én dolgom.
Halál:   Ahogy gondolod.
Lovag:  Íme, a feltételeim: hagysz élni, amíg ellenállok. Ha én nyerek, elengedsz. Rendben?

***

A sorozat korábbi darabjai:

Szóudvar 1. Egyenrangú  --  2. Ifjúkor  --  3. Őszinte  --  4.  Rend  --  5. Tükör  --  6. Gyász --

7. Fénykép  --  8. Utazás  --  9. Csend  --  10. Szó  --  11. Tárgy  --  12. Öl, ölés 

A Nol ugyan – a szervezőkre hivatkozva – 50-60 ezres tömegről delirál (saját tudósítójának becslése 20-25 ezer), sőt a Hírkereső egyik headline-jában azt olvasom, hogy „Csordultig telt demonstrálókkal a Kossuth tér”, a hvg.hu pedig igazán mutatós képeket közöl, de hát nem. Sajnos. Tízezren, ha lehettünk, szerintem. A szervezők hétközben még akár a százezret is lehetségesnek tartották. A dolognak van néhány tanulsága, megpróbálom röviden összefoglalni, ahogy én látom.

Csütörtökön a Clark Ádám térről hazatérve, lelkesen, professzionalizálódásról beszéltem. Nos, most csak az amatőrségről lehet. Rossz ötlet szombat 14 órára tüntetést szervezni. Magyar ember ilyenkor ebédel, vagy sziesztázik, vagy valahol családi programot bonyolít a gyerekkel. Az már külön „pech”, hogy gyönyörű, nyári idő van, ez részint sétálni, kirándulni, kerti munkát végezni csábít, részint a napsütés elviselhetetlenné teszi a téren való ácsorgást, nehézzé a lelkesedést. Itthon, az internetről tudom meg, hogy Dopeman és Nagy Navarro Balázs újságíró moderálták a „műsort”, ott fogalmam se volt róla, már csak azért se, mert a zászlók, transzparenseke eltakarták a színpadot; az Alkotmány utcában - sokkal nagyobb tömegre számítva -, kb. a Hold utca magasságában felállított egyetlen kivetítőn (az állványzaton a TOMCAT név olvasható, hehe) is csak ugyanez látható. Ennél nagyobb baj, hogy ki a f* az a Dopeman meg NNB? Természetesen tudom, hogy kik ők, de mi teszi őket alkalmassá, vonzóvá, hitelessé egy politikai tüntetés levezénylésére. Gyenge előadásban elhangzik Illyés Egy mondat a zsarnokságról c. verse, néhány taktus Pink Floyd és Beatrice… Fantáziátlan közhely. Akárcsak az egymást követő szakszervezeti vezetők „harcos” szónoklatai.

És ezzel elérkeztünk a szervezeti, sőt politikai problémákhoz. Az elmúlt két évtized legnagyobb szakszervezeti megmozdulásaként harangozták be a mai demonstrációt, és valamelyik műsorvezető fel is olvasta a szervezésben résztvevő kb. 70 szakszervezet és civil szervezet nevét. Ezek között nem egy olyan van, amelynek önállóan is legalább ennyi embert kéne tudnia kivezényelni egy tüntetésre. Ezzel szemben 20-50 fős csoportok lelkesedtek saját szakszervezetük nevét hallva. (Szerettem a mellettem tapsoló-kiabáló „bölcsődei dolgozókat”, magyarul dadusokat, tényleg.) Szóval azt akarom mondani, Magyarország, a magyar politikai élet egyik tragédiája, hogy nincs érdemi dolgozói érdekvédelem, mert a rendszerváltáskor – újjászervezés helyett – sikeresen verték szét a pártállamban hiteltelenné és fölöslegessé vált szakszervezeteket. Közös bűne ez SZDSZ-nek, MDF-nek, liberális értelmiségnek és a kialakulásától pofátlan magyar tőkés rétegnek. Van néhány, amely speciális helyzete miatt rendelkezik zsarolási potenciállal (vasutasok, légi irányítók, orvosok stb.), de azokat (vagy vezetőiket) meg kell vásárolni. (Jó, az orvosokra most nincs pénz.) És persze elhiszem, hogy tömegek ábrándultak ki Orbánból, de hol van politikai alternatíva?! (Csak a Jobbik.)

Ide tartozik a tüntetők demográfiai összetétele. Továbbra is erőteljesen túlreprezentált a hatvanas korosztály (a harmincas bloggerek és politológusok által megvetett „nyuggerek”); hja – mondta egy ismerősöm, akivel összetalálkoztam a Kossuth téren –, a mi generációnk még abban nőtt fel, hogy néha ki kell menni az utcára. Hetvenesekből, hála a tűző napnak, a szokásosnál kevesebb volt. Viszont végre tényleg megjelentek fiatalok is nagy számban, huszasok, harmincasok. De a Zöld Pardonért többen tüntettek… Nem láttam nyomát annak, amiről az elmúlt napokban beszéltek, hogy most először végre az egyetemi fiatalok is megmozdulnak. Ugyan! Ha nagyon optimista akarok lenni, akkor mégis azt mondom, hogy a fiatalodási tendencia bíztató. Csak éppen…

Csak éppen a dolognak egyelőre nincs iránya és nincs „húzása”; nincs igazán olyan meghirdetett, vállalt politikai cél, amely mozgósítana, s nincs olyan szervezet, amely mozgósítani lenne képes, amely hitet adna, hogy van értelme.

Igen, csütörtökön bizakodóbb, lelkesebb voltam. De akkor is azt írtam, hogy hosszú harc lesz. Hosszú.

D mint demokrácia.

Ma speciel a Clark Ádám téren voltunk, ott kezdődött a "partraszállás", és nemcsak Republic-dal volt, hanem énekeltük a Himnuszt is. Szombat: Kossuth Lajos tér.

Megkezdődött, hosszú harc lesz, és nem végződhet mással, csak Orbán bukásával. Kónya Péter érett, okos - és megkockáztatom: karizmatikus - vezetőnek tűnik.

*

Jól illik ide egy 1999-es Orbán Ottó-vers, amelyet az imént olvastam (újra) a Nominativus blogon.

A dán királyi főszámvevő jelentése a Fortinbras @ Fortinbras cég átvilágításáról

Az a legleverőbb hogy lehetett volna belőlük akár egy jó kezdőcsapat is
jó időben született újszülöttek
egy új történet első mondatai
a tiszta lap amelyen nem dereng föl a diktatúra vízjele
nem lettek sem azok sem ezek
rókafiak nyomakodtak elő a rókalyukakból
rókaagyakba való eszmékkel
hogy a történelmet gólra játsszák
a vesztest pedig a legjobb sárba taposni
akkor legalább nem sokat pofázik
rendőrállamban nőttek föl
szabadságnak azt gondolták hogy mától fogva a rendőr nekik tiszteleg
a népről meg azt hogy vasreszelék
melyet egy mágnesvassal állíthatnak át a megkövetelt irányba
a fiatalság mindig a menny küldötte
kivéve azt amikor nem
kivéve azt amikor az ördög megvakítja
hogy ne lásson mást a folyó vizében
csak önnön tükörképét mint a magába szerelmes Narcissus
Dánia dán föld mindig is az volt mindig is az lesz
az államgép rohad valami bűzlik
valami elveszett a vissza nem térő esély
polcról lopott koronát olcsón megszámítunk
a szellem páncélja új a módszer a régi
ahogy a végkifejlet is
szerteszét a színen hullák számolatlanul gyümölcshéj kutyaszar megégett könyvlapok

Magyarország „minden ellenkező híreszteléssel szemben” mezőgazdasági ország - jelentette ki Orbán Viktor az Országos Mezőgazdasági Kiállítás megnyitóján. A kormányfő szerint szükség van az iparra, és dolgozni is kell az ország iparosodási programján, de az ipar nem szoríthatja ki a mezőgazdaságot, csak mellé léphet. (Forrás: Kossuth rádió, hirado.hu)

A KSH hivatalos adatai szerint a magyar GDP-ben 4-4,5 százalék a mezőgazdaság aránya. Azok a szakemberek, akik ezt csalóka adatnak tekintik, és az élelmiszeripart, a szolgáltatásokat, a rendezvényre pogácsát szállító catering-cégeket is figyelembe veszik, az egész "agrobiznisz" részarányát 11-15 %-ra teszik.

Ugyancsak KSH-adat: kb. 4,5 százalék a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya.

"Isten óvja szegény hazánkat!"

Magyarország „minden ellenkező híreszteléssel szemben” mezőgazdasági ország - jelentette ki Orbán Viktor az Országos Mezőgazdasági Kiállítás megnyitóján. A kormányfő szerint szükség van az iparra, és dolgozni is kell az ország iparosodási programján, de az ipar nem szoríthatja ki a mezőgazdaságot, csak mellé léphet. (Forrás: Kossuth rádió, hirado.hu)

A KSH hivatalos adatai szerint a magyar GDP-ben 4-4,5 százalék a mezőgazdaság aránya. Azok a szakemberek, akik ezt csalóka adatnak tekintik, és az élelmiszeripart, a szolgáltatásokat, a rendezvényre pogácsát szállító catering-cégeket is figyelembe veszik, az egész "agrobiznisz" részarányát 11-15 %-ra teszik.

Ugyancsak KSH-adat: kb. 4,5 százalék a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya.

"Isten óvja szegény hazánkat!"

Meghalt Makovecz Imre. Hiteles - mert őszinte, szenvedélyes - képviselője volt egy olyan politikai nézetrendszernek, amely távol áll tőlem. De ez már nem érdekes. Nagy művész volt, és bár nem szeretem az újgazdag megrendelőinek talmi ízlését kiszolgáló, procc budai villáit, gyönyörű épületei vannak, amelyek közül egyikhez- másikhoz személyes emlékeim is fűződnek.

„You know I was a bush pilot. The best. But the best have to crash. And I’ve crashed a plane, me. Three times. I need to explain this all to you. I was a young man when I crashed the first time. the world was wide open. I was scared of nothing. Just before Helen and I had our oldest boy. the first time I crashed I was drunk, but that wasn’t the reason I crashed. I used to fly a bush plane better with a few drinks in me. I actually believe my eyesight improved with whisky goggles on. but sight had nothing to do with my first crash. Wait. It had everything to do with it. Snowstorm. Zero visibility…

…And when the cloud cover left on a winter afternoon ahundred plus miles north of Moosonee in January, the cold came, presenteditself in such a forceful way that I had two choices.The first was to assume that the cold was a living thing that chased meand wanted to suck the life from me. I could get angry at it, desperate forsome sense of fairness in the world, and then begin to panic.

Or my second option was to make up my mind that the cold, thatnature, was just an unfortunate clash of weather systems. If I made mymind up this second way, that the physical world no longer held vengeanceand evil just beyond the black shadow of spruce, then I’d try and make dowith what I had.And when I realized what an idiot I was for ending up hereall alone without the proper gear—just a jean jacket with a sweater underit and running shoes on my feet—I’d get angry, desperate for some senseof fairness in the world, and begin to panic.

Me, I preferred the first option, that Mother Nature was one angryslut. She’d try and kill you first chance she got.You’d screwed with her forso long that she was happy to eliminate you. But more than that, the firstoption allowed me to get angry right away, to blame some other force forall my troubles.The panic came much quicker this way, but it was going tocome anyways, right?”

(Részlet Joseph Boyden Through Black Spruce c. regényéből)

Most nem fordítok – nem kell fordítanom, nem fordíthatok. (Boyden előző regénye, a Három nap az út csoda volt, olvasmánynak, munkának is.) De rögtön megakadok: bush pilot, bush plane; nem mintha nem érteném, de hogy lehetne ezt lefordítani. A bush plane egy olyan kisrepülőgép, amely nagy gépek számára megközelíthetetlen terepről/terepre – például erdőből/be – szállít embereket vagy terhet. Szemre meg technikailag olyasmi, amit nálunk régen kávédarálónak neveztek (igaz, azt mondták zakatoló, kis mozdonyokra is), de ezt csak nem mondhatom egy kanadai őserdei gépre. Szóval nem tudom…

Az ember sok mindent nem tud, sok mindenre nem gondol – és sok mindenre asszociál hirtelen. Hogy például vannak az emberi kapcsolatok, érzések „őserdejében” is nehezen megnevezhető dolgok, talán érthetetlenek is, amikor az erdő széléről nézünk be a sűrűbe, vagy próbálunk átlátni rajta a másik végibe. S hogy – hó és hideg nélkül is – történhetnek balesetek, zuhanások…

A dolgok furcsán függhetnek össze, a kapcsolat néha csak „az erdőből” látható. Például hogy mi köze a Boyden-regénynek egy névnaphoz, egy figyelmetlen címzéshez vagy pofonokhoz.

(Ez most egy ilyen bejegyzés, úgyhogy kommentelni se lehet. De olvassatok Boydent! Szeretni fogjátok.)

"Három férfi beszélget a képviselői irodaház emeletének karzatán. Nem tudni, miről, de a hangnem barátságos. Előbb ketten voltak, az LMP frakcióvezetője állt fent egy fiatalemberrel, Héjj Dáviddal, a Századvég politológusával, egyebekben Lázár János fideszes frakcióvezető kabinetfőnökével.

Talán a túloldalon ülő MSZP-frakció ülésére érkezőket nézegették érdeklődve. A Jobbik elnöke véletlenül látta meg őket: épp távozóban volt az épületből, amikor észrevette ott fenn Schiffer Andrást. Megtorpant, felintett neki, kedvesen rámosolygott, aztán pikpakk, föl is szaladt hozzá, hogy váltsanak néhány szót. Felhőtlen derűvel mosolyogtak egymásra, kezet fogtak, beszélgettek. Egy pillanatra átnéztek az MSZP-frakcióülés helyszínére, összemosolyogtak.

Vajon mire gondolt a három férfi? Arra talán, hogy a közvéleménykutatók szerint megindult fölfelé a Jobbik és az LMP is, az MSZP viszont stagnál? Lám csak, döglődik az ellen? ..."

A Népszabadságban megjelent írás - címe: Simuló tenyerek, szerzője a lap hír- és információ-rovatának vezetője - és fénykép jobb időkben (pl. Sztálin, Rákosi, McCarthy) perdöntő bizonyíték lehetett volna egy árulási perhez, főbelövéshez, kötélhez, villamosszékhez - hol mi dívott). Vajon mennyire vagyunk a "jobb időktől"? És csak utána, vagy előtte is?

Régen dühített fel Népszabadság-cikk ennyire. Ha a Magyar Nemzetben vagy a Magyar Hírlapban olvasok hasonlót, valószínűleg természetesnek tartom: "ezek" ilyenek. Csak még mindig él bennem a hülye illúzió, hogy a Népszabadság baloldali lap, és hogy a baloldal normalitást (is) jelent. De hát ebben az országban (marginális csoportoktól és személyektől - meg tőlem - eltekintve) nincs baloldal. És ettől nem függetlenül nincs normalitás sem.

Illetve talán mégis. Számomra ugyanis a normalitás jele, hogy egy fideszes, egy LMP-s és egy jobbikos beszélget egymással. Lehet, hogy fociról, lehet, hogy csajokról, de az is lehet, hogy az adórendszerről. Közvetlenül a rendszerváltás után, amikor még meghökkenést, majd riadalmat keltett, hogy az Országgyűlésben egymással hadakozó pártok képviselői nem egyszerűen politikai ellenfélként, hanem személyes ellenségként is kezelték egymást, vágyakozva emlegettük a "művelt Nyugatot", az "érett demokráciákat", ahol - Londontól Washingtonon át Jeruzsálemig - a világ legtermészetesebb dolga, hogy a parlamenten kívül együtt sörözik egy tory és egy munkáspárti, egy demokrata és egy republikánus, egy munkapárti és egy likudos képviselő. Egyébként nálunk is van együtt söröző, focizó, karéneklő fideszes és emeszpés - csak valahogy furcsán néznek (nézünk?) rájuk.

Az persze vitakérdés lehet, hogy sörözhetünk, beszélgethetünk - alakíthatunk-e ideiglenes, technikai koalíciót Orbán ellen - egy nácival? (Meg persze az is, hogy náci-e az a fiatalember, aki az egykori nácikra jellemző, elfogadhatatlan politikai nézeteket hirdet; meg hogy milyen gyakorlati veszélyt jelent ma egy náci párt Európa közepén - de ez egy másik téma.) Tóth Ákos cikke erre is fut ki: "az ember, ha tartja magát valamire, nácikkal nem parolázik".

Sunyi módon fut ki erre, mert az írás valójában arról a paranoiáról szól, hogy a fideszes és az lmp-s összeesküszik az MSZP ellen, s ebbe még egy Vonát is képesek bevonni. És még azt se mondom, hogy politikailag elképzelhetetlennek tartok egy ilyen összjátékot. De erre nem bizonyíték, hogy három - nagyon eltérő politikai nézetű - fiatalember beszélget egymással.

Sérti a gyerekek jogait és az egyenlő bánásmód követelményét, hogy az élettársi kapcsolatban együtt élő szülők - a családtámogatási törvény alapján - összességében kevesebb családi pótlékot kaphatnak, mint azok, akik összeházasodtak – állapította meg az állampolgári jogok országgyűlési biztosa. Szabó Máté jelentése arra is rámutat, hogy más állami támogatásoktól is elesnek azok a nagycsaládok, amelyekben a szülők együtt élnek, de nem kötöttek házasságot.
Az ombudsman szerint alkotmányos visszásság, hogy a törvény a támogatás megállapítása szempontjából nem tekinti családnak a valóságos családi formaként funkcionáló életközösségeket, mivel nem engedi a korábbi házastársi vagy élettársi kapcsolatból származó, közösen nevelt gyermekek együtt számítását. Az ilyen helyzetben lévők évente mintegy 50-100 ezer forintos támogatástól esnek el, és számos további támogatásra (tankönyvtámogatásra, kedvezményes térítési díjra) sem jogosultak.
Egyes szülők éppen az élettársi kapcsolatuk hivatalos bejelentésével kerültek a korábbinál is hátrányosabb helyzetbe, ugyanis így mindketten elestek a gyermeküket egyedül nevelő szülőnek járó, magasabb összegű családi pótléktól is - hívja fel a figyelmet az ombudsman.
Szabó Máté szerint a gyermekek jogainak védelme érdekében a családtámogatási joganyagot a jogalkotónak minden esetben a valós életviszonyokhoz kell közelítenie. A biztos ezzel összefüggésben arra is felhívta a figyelmet, hogy nő az élettársi kapcsolaton alapuló családok száma és szerepe. A biztos kiemelte, hogy az államnak nem az általa kívánatosnak tartott, hanem a valós családszerkezeti formákat kell támogatnia, és a gyermekneveléshez való állami hozzájárulás, a családtámogatási rendszer alapjainak kialakításakor a gyermekek jogait kell a középpontba állítania. Szabó Máté álláspontja szerint emiatt sem tekinthető érdemi tényezőnek a szülők közötti jogi kapcsolat, az állam házasságvédelmi kötelezettsége.
Az ombudsman jelentése részletesebben

Ludassy Mária glosszája a Galamuson