Egy bő tízéves bejegyzés abból az alkalomból, hogy ma is vagy két órát sétáltam a szigeten, és nagyon jól éreztem magam.

*

Séta - történetek 7. Margit-sziget

Jókora felháborodást váltottak ki Jakab Péter szavai a polgári széplelkeknek a jobboldali libertárius Seres Lászlótól a neomarxista TGM-ig terjedő teljes spektrumán. A Jobbik pártelnök-frakcióvezető miniszterelnökjelöltje lényegében azt mondta a parlamentben, hogy ha kell, saját kezűleg rak majd bilincset Orbánra, akit majd a börtönben esetleg jól meg is erőszakolnak. A bilincs ellen kevesebben tiltakoztak (vajon miért?), mint az ellen, ahogy az erőszakot Jakab nagyon nem píszí módon kifejezte: "Viktorból Viktória lesz". Homofób - hangzik a vád (noha J. P. nem mondta, hogy ez a dolog elítélendő vagy akár rossz lenne.). Ha a kötelező politikai korrektség (v.ö. szájzár) nem fékezné a kritikusokat, akkor akár rasszizmusnak is ítélhetnék a kijelentést, hiszen bármelyik falusi kocsmában egy ilyen fenyegetésnél azonnal elhangozna az is, hogy (szerintük) kik a potenciális erőszaktevők (nyilván akik megtöltik a börtönöket.

A dolgon még hosszan tudnék csámcsogni, de engem legkevésbé a fenyegetés maga érdekel. Sokkal inkább a környezet, a fogadtatás - meg persze, hogy miért is mond Jakab ilyeneket. Kampány van. Ellenzéki előválasztási, ami valójában már része a jövő évi parlamenti választások kampányának is. A Jobbik-vezér aligha az Országgyűlésben ülő gátlástalan, cinikus bűnöző(k)nek szánta szavait, ő a "karzatnak" játszik, a tévét bámuló munkanélkülieknek, a kisembereknek, a "plebsz"-nek. (Ez nem píszí tőlem.)

Úgy tűnik, "ezen az oldalon" - az enyémen - (mint anno maoista barátom a puhányság, a megalkuvás vádjával illetve figyelmeztetett: a barikádnak csak két oldala van) nagyon sokan, igen tekintélyes intellektusok (és persze seggfejek is) még mindig nem értették meg, hogy mit jelent az Orbán-rendszer elleni kétségbeesett, "jobbhíján" ellenzéki összefogás, illetve, hogy az mivel jár. Akkor hát a lecke még egyszer: ahhoz, hogy egyszer ebben az országban olyan rendszer lehessen, ami S.L.-nek, TGM-nek vagy bárki más tisztességes embernek tetszik, alapfeltétel Orbán elzavarása - ha lehet, választások útján (ha nem, akkor máshogy). Figyelembe véve a Fidesz támogatottságát (külön téma, hogy kik miért támogatják ilyen nagy számban, arányban) és a Fidesz által kialakított választási rendszert, közigazgatást és médiakörnyezetet, ez másképp nem lehetséges, mint minden - hangsúlyozom: MINDEN - Orbán-ellenes ember, társadalmi csoport választási szövetsége. Nem barátsága, szerelme, hanem szövetsége. A "minden"-ben pedig olyanok is szükségképpen ott vannak, akiket nem szeretek, akikkel majd az Orbán utáni világban meg kell küzdeni, már egy lehetséges, demokratikus szabályrendszer alapján.

Igen, Jakab Péterre is szükség van. Nélküle, az általa képviseltek nélkül nincs választási esély, legfeljebb annyi, hogy némileg növekedhet a becsületes(?), tiszta(?) ellenzéki(?) képviselők száma, akik a parlamentben helyet foglalva szükségképpen legitimálják Orbán következő éveit, netán évtizedeit. Akikhez Jakab beszél, akiket remélhetőleg el tud hívni a választási (nem csak az előválasztási!) urnákhoz, azok az emberek, akik a politikától, a politikusoktól undorodva egyébként nem szavaznak, vagy a közmunkát adó községi polgármester utasítása szerint voksolnak. És hogy fokozzam nagyon nem píszí (és nagyon nem liberális) fejtegetéseim felháborító voltát: ellen-fülkeforradalomra (fülke-ellenforradalomra?) készülünk, és nincs forradalom radikalizmusra hajlandó csőcselék - de legalábbis Mansfeld Péterek, sans-coulotte-ok nélkül.

Természetesen én se örülök, hogy ebben az országban óriási számban vannak olyanok, akikre csak ez a beszédmód hat, akik Wagner-operák helyett valóságsót néznek a TV2-n. De itt vannak, teljes jogú szavazópolgárok. Jakab feladata az ellenzéki összefogáson belül, hogy őket "szállítsa. Nem szép. De szükséges. Igen, a politika mocskos dolog.

A küldetéstudatról szóló mai Orbán-beszéd után azt hiszem, elérkeztünk az utolsó pillanathoz, hogy vagy megszabadulunk a mániákussá vált vezértől, vagy elkerülhetetlen egy újabb nemzeti tragédia.

Sokáig hittem abban, hogy Orbán - a szó legundorítóbb értelmében profi politikusként - csak játszik, a nemzetre, a kereszténységre hivatkozás csak politikai manipuláció - valójában semmiben nem hisz. Lényegében ma is ezt gondolom. Viszont a folyamatos hazudozás, manipuláció eredményeként beleégett egy szerep, amihez megfelelő eszmei és erkölcsi támogatást kapott a nemzetközi szélsőjobbtól. A szerep világnézetté, mostanra pedig hitté vált. Fanatikus hitté. Isten irgalmazzon Magyarországnak! - mondanám, ha nem lennék ateista. Így csak azt mondhatom: térjünk észhez, és tanuljunk a történelemből, mi következik abból, amikor a bűnözés és az őrület szövetséget köt.

Mindig - úgy értem, tinédzserkoromtól - tanár akartam lenni (vagy színész - egy még inkább exhibicionista foglalkozás). Ennek módosult - a szememben magasabb - megvalósulása volt a nevelőotthon (lásd e sorozat első darabját). Aztán, még huszonévesen, másképp alakult a pályám, de a rádiózás mellett több éven át óraadó tanár voltam (történelem és orosz) a Konziban.

Ugrás. 2001 őszén munka nélkül maradtam. A Moszkva téren összeakadtam (akkor már) egykori barátommal, aki történetesen a Tanítóképző Társadalomtudományi Tanszékének volt a vezetője. Ha állást nem is, de - szabadkozva - némi elfoglaltságot ajánlott: heti összesen négy óra (négy szemináriumi csoporttal) a 20. századi történelemről, 1000 Ft/óra díjazással. Ebből aztán 18 éves kaland lett. Előbb csak az óraszám nőtt, aztán némileg emeltek az óraadói díjon, mígnem főiskolai adjunktusként státuszba vettek - félállásban. Végül évekig nyugdíjas óraadó tanár voltam. Szerettem. Azt tanítottam, azt mondtam, amit akartam. A 18 év alatt senki nem érdeklődött a tantervem iránt, soha senki be nem ült az órámra, meghallgatni, hogy mételyezem-e az ifjúságot (vagy hogy szakmailag egyáltalán megfelelő-e, amit csinálok). Egyedül a hallgatók - vegyes - visszajelzése volt. Hozzá kellett szoknom, hogy többségük utálta a történelem nevű tantárgyat, amiről úgy tudták, hogy az összefüggéstelen események és megjegyezhetetlen dátumok halmaza - ennek megfelelően döbbenetes ismeret- és ami nagyobb baj: érdeklődéshiányt mutattak. A sikert az jelentette, hogy minden évfolyamban, minden csoportban voltak olyanok is, akiken láttam az érdeklődést - hozzájuk beszéltem. És akadtak olyanok is (kevesen), akik a félév végén odajöttek, hogy az én óráim hatására kedvelték meg a történelmet.

A 20. (majd 20-21.) századi történelemhez hosszabb-rövidebb ideig még két tantárgy csatlakozott. A 90-es évek közepén - újságírói előéletemre támaszkodva - rövid ideig volt egy Hír, vélemény, manipuláció - hogyan olvassunk újságot, nézzünk tévét? című speckollom. 2004-től pedig tanítottam a Magyarország az Európai Unióban c. tárgyat is - szintén erőteljes történelem-beütéssel.

Két éve megszűnt ez az "elfoglaltságom". Hogy most miért írok - miért most írok - erről, annak az az oka, hogy megkezdtem a felszámolást: kidobni az iszonyú mennyiségű papírt - tanmenetet, óravázlatot (persze többnyire megvannak a számítógépen). Az EU-s és médiaanyagokkal kezdtem. A jövő héten - előre tudom, némi szívsajgással - mennek majd a szemétbe a történelemanyagok. Felszámolás. Bizonyos értelemben önmagam felszámolása.

*

Életcserepek 1. - GYIVI

Életcserepek 2. - Barátok I.

Életcserepek 3. - Barátok II.

Életcserepek 4. - Rituálék

Életcserepek 5. - Barátok III.

Életcserepek 6. - Anyám

Életcserepek 7. - Apám

Életcserepek 8. - Politikaközelben I.

Életcserepek 9. - Politikaközelben II

Életcserepek 10. - Péter

Életcserepek 11. - Nagy Feró

Szükségünk van családi szertartásokra - olvasom a hvg-hu-n félórája megjelent cikk címét, és fura érzéseim támadnak.

"A családi szokások, rituálék összekovácsolnak, biztonságot adnak, reménységet ébresztenek, és az állandóság érzését keltve azt jelzik, ha a belső világunkban rend van, szokásaink stabil kereteket adnak az életünknek, akkor kint sem történhet velünk nagy baj.
Minden család sajátos módon éli meg a maga rítusait. A kultúra iránytűt ad ezek alakításához, de végeredményben a család maga választja ki és formálja meg azokat, amelyeket beépít a mindennapjaiba, és jelentős különbségek mutatkoznak abban a tekintetben is, hogy ezekkel kapcsolatban több vagy kevesebb pozitív érzést melengetnek.
A családi rituálék hiánya azonban bizonyosan kiegyensúlyozatlan kapcsolatokat jelez – minél diszfunkcionálisabb egy család, annál nehezebben alakít ki és tart meg rituálékat, ez pedig egyértelműen negatív hatással van a családtagok életminőségére."

Az én családomban jószerivel egyetlen rituálé volt: a vasárnapi családi ebéd (karácsonykor, szilveszterkor vacsora). Anyám ragaszkodott hozzájuk, nekem pedig gyermek- és ifjúkoromra emlékezve leginkább a feszélyezettség, illetve a kirobbanó veszekedések fűződnek hozzájuk.

Anyám halála után, bő két évtizede, öcsémékkel új rituálé alakult ki. Ennek egyik fele, hogy bizonyos alkalmi ételeket, amelyeket anyám a születésnapomra meg karácsonyra készített (aranygaluska, bejgli, töltött káposzta) én sütök-főzök.

A másik: egymás születésnapjainak oly módon való megünneplése, hogy magunk készítette ebéden látjuk vendégül az ünnepeltet. 

Ma - technikai okokból - összevontan ültük meg sógornőm és unokahúgom szülinapját. Természetszerüleg rajtam volt a sor, hogy prezentáljam az ebédet a szűk családnak, velünk együtt hét személynek. Sógornőm hetekkel ezelőtt közölte, hogy úgy gondolják (döntöttek) ebben a hőségben (és az én koromban) ne álljak én egész nap a konyhában, ne fáradjak, viszont neki sincs kedve sütni-főzni, úgyhogy menjünk egy nagyon jó étterembe. Próbáltam ellenkezni, de aztán hagytam magam meggyőzni, mondván, nekem ez így tényleg kényelmesebb, annak meg nagyon örülök, hogy ilyen gazdag öcsém van. Az ebéd kiválóan sikerült, a hely valóban nagyszerű, az ételek igazán finomak voltak, és két és fél órán át nagyon kellemesen éreztük magunkat családi körben. De ez egy ebéd volt. Nem a rituálé.

"Semmit se kérdeztem, nem néztem a szemébe, s nem kutattam a titkai után. De más okból sem. A nagy leszámolásokat én sohase szerettem, sem a végleges nyilatkozatokat.
– Ha akarod, még őszintébb leszek – mondta nekem egyszer egy hevesvérű társam a tanfolyamon. S én már akkor is ezt feleltem neki: – Szükségtelen. Olyan nagyon őszinték mi ne legyünk egymáshoz. – És ma is ezt vallom. Mert mi a vége? Minthogy egyik se tud a másik igazával mit csinálni, ki-ki a magáét hangoztatja tovább, s így haladnak párhuzamosan a semmi felé.
S ez még a kisebbik baj. Mert közben hamar el is hangzik a szó… S vannak szavak, amelyek végzetesek, tudjuk, s amellett még csak nem is igazak. Vagy nem egészen. Mert mihelyt kiszalad a száján, hogy nem szeret, vagy ilyesmi, hogy nem tud velem élni – minden eldőlt, mert visszavonhatja-e másnap? Vagyis formákon múlik az élet."

Szombaton Pride felvonulás. Orbán ma egy kérdéseiben hazug népszavazás meghirdetésével új szintre emelte a homofób kampányt. Azt várom, hogy szombaton fideszes-mihazánkos csőcselék fog rátámadni a menetre. Ebben a helyzetben persze tiszteséges embernek szolidaritásból ott a helye a Pride-on. (De mi van, ha félek?)

Máté gúnyos nevetése (vicsorgása) van előttem...

oktattam R.-t - avagy amikor a zsigeri rasszizmus szövi át a munkahelyi hierarchiát.

R. (a mentoráltam) harmadik hónapját tölti egy cégnél mint segédmunkás. Ma felháborodottan hívott fel a munkából, hogy a kiváló szakmunkás, aki mellé be volt osztva, s aki eddig nagyon rendes volt vele, ma egész nap szidta a büdös, f...szopó cigányokat, mert egy cigány - "a testvéred" - kocsijával belement a lányának az autójába (személyi sérülés nem történt). Egyáltalán nem mellesleg R.-nek nem ez volt az első ilyen "élménye" munkatársaival élete ezen első munkahelyén, és fontos, hogy a cég vezetője minden ilyen esetben kiállt R. mellett. "Én ezzel az emberrel többé nem megyek ki munkába" - mondja a telefonba. "Ne tűrd el a cigányozást, de nem te választod meg, hogy kivel kell dolgoznod" - válaszolom; ezen még inkább felháborodik és leteszi a telefont.

Este, immár nyugodtan, megint felhívott és elmondta, hogy visszafelé a telephelyre, az autóban megmondta az illetőnek, hogy ez nagyon rosszul esett neki. Ő azzal védekezett, hogy "csak viccelt".

Mondtam R.-nek, hogy az illető természetesen nem viccelt, és felvilágosítottam, hogy az emberi természetben benne van a gyűlölet, és speciel Magyarországon a legtöbben a cigányokat gyűlölik, emellett vannak, akik a zsidókat vagy a buzikat. Megdicsértem, amiért kiállt magáért, még inkább, hogy ezt higgadtan tette (nem vagyok benne biztos, hogy napközben is sikerült neki), de megismételtem, hogy nem válogathatja meg, hogy kivel dolgozik, ő ott a legutolsó segédmunkás; majd ha szakmát szerez, más lesz a helyzete. "Velem akkor mindent meg lehet tenni?" - jött megint indulatba. "Igen" - válaszoltam. "De csak addig, míg valamelyiknek szét nem verem a fejét." "És akkor elveszíted a munkádat. Gondold végig, hogy mi fontosabb!"

Hát így.

Akit érdekel, részletesen tájékozódhatott már, hogy micsoda undort, felhördülést és tiltakozást váltott ki a mainstream (nyugat-) európai politikában az Orbán-kormány abszurd, homofób törvénye. (Ha mégse, itt egy összefoglaló, benne természetesen a Fidesz reakciójával is.) Az Európai Parlament elítélő határozatait megszavazták a jobbközép Európai Néppárt (benne a német CDU-CSU) képviselői is.

Mi következik mindebből? Bár az ember jobban szereti, ha dicsérik, mintha szidják, azt hiszem, a political animal Orbán nem izgatja magát különösebben emiatt. Egyrészt tudja: egy dolog, mit mondanak nyilvános szónoklatokban a német politikusok, de más dolog, hogy az adókedvezményekkel és olcsó munkaerővel dédelgetett nagy német iparvállalatok kitartanak Magyarország mellett; ha történetesen egy autokrata a megválasztott vezetője, akkor is. Vagyis lehet, hogy az EU-t szükségképpen jellemző, hosszú, bonyolult eljárás után egy-két év múlva életbe léptetnek szankciókat Magyarország ellen, leállítják bizonyos pénzek kifizetését, de ez most nem érdekes. Egyrészt mert az Audi, a Mercedes és társai egy darabig mindenképpen biztosítani fogják a GDP növekedését, és ezzel a kormány által elosztható pénz mennyiségét, másrészt - minden sürgetés és fenyegetés ellenére - aligha lesz büntetés, ami még a választások előtt sújtaná Orbánékat. Márpedig Orbánt - aki mindig  a pillanatot akarta uralni - most csak a következő (esetleg már ősszel megtartandó) parlamenti választás érdekli. Szerintem a Fidesz választási kampányának központi eleme a nemzeti szuverenitás védelme lesz, és ebből a szempontból kifejezetten jól jönnek azok az európai támadások, amelyeket ugyan Orbánnak címeznek, de amelyeket a választók nagy része előtt Magyarország-elleni támadásnak lehet beállítani. Ahogy a nemzeti függetlenségünket, biztonságunkat veszélyeztetik a migránsok, a globalista tervek, az Európaii Egyesült Államok elképzelése, a sorosista szervezetek. (Putyin nem.)

Azt hiszem viszont, hogy sokkal fontosabbak Magyarország elszigetelődésének hosszú távú következményei. Jelenleg zajlanak az Európai Unió jövőjével kapcsolatos tárgyalások. Ezek kimenetelét meghatározhatja a politikai Európát egyre nyilvánvalóbban kettészelő törésvonal az EU nyugat-európai magországai, a hozzájuk csatlakozó skandinávok valamint baltiak, illetve (utóbbiak kivételével) az egykori "szocialista" országok között. Elkerülhetetlennek tartom a "kétkörös" vagy "kétsebességes" Európa régi elképzelésének a megvalósítását, vagyis hogy - valószínűleg az eurózónára alapozva - létrejön a tagállamok egy részének szorosabb integrációja (amit egyébként az EU alapító okmánya célként jelöl meg), és ehhez lazábban kapcsolódna a különállásukat, nemzeti szuverenitásukat különböző okokkal és ürügyekkel védelmező országcsoport. Utóbbiban Magyarország. Nem kell nagy képzelőerő annak feltételezésére, hogy ennek hosszú távú anyagi - és persze politikai - konzekvenciái lennének. Bebetonozódna az ország összeszerelő-üzem státusza, felzárkózás helyett mélyülne a leszakadás. 

...büdös román!" - visszhangzott München belvárosában az ősi magyar csatakiáltás. Valamint hogy "mocskos buzik" -mármint a müncheniek, akik szivárványszínű zászlókkal árasztották el a bajor fővárost, tiltakozásul a homofób magyar "pedofiltörvény" ellen, amelyet persze a müncheni magyar "futballszurkolók" üvöltözésével egyidőben - ahhoz csatlakozva - gond  nélkül aláírt a köztársasági elnöknek nevezett bábfigura.

Miért van az, hogy magyarul a futballszurkoló - legyünk igazságosak: e tömeg hallható és leginkább látható része - már azonos jelentésű a csőcselékkel? (Álkérdés.) Vajon nem elsősorban az MLSZ és a Rendőrség feladata lenne megtisztítani tőlük - nem a müncheni, hanem - a budapesti utcákat, stadionokat - a közéletet? (Álkérdés.)

Ja, egyébként tegnap volt egy futballmeccs is. A hősiesen és szimpatikusan küzdő magyar focistákat és elismerésre méltó teljesítményüket nagyon szeretném leválasztani a fentiekben említett csürhéről. Nem tehetek róla, hogy ha focira, a tegnapi meccsre gondolok, mégis elsősorban "azok" jutnak eszembe és nem Szalai Ádám vagy Fiola Attila.