Ha valaki megnézi a Partizán tegnap esti páros interjúját Karácsony Gergellyel és Márki-Zay Péterrel, képet kaphat a történtek (szavazatelőny ellenére visszalépés, MZP gyors felívelése) egyik legfőbb okára. Egy szociológus állt szemben egy marketingessel. A tépelődő, gondolkodó Karácsony, a határozott, kételyt nem ismerő political animal Márki-Zayjal.

Politikailag, világnézetileg - de alkatilag is - hozzám mindig közelebb állt Karácsony, de már az első fordulóban is MZP-re szavaztam. Az ok az, amit tegnap Karácsony kimondott: bármennyire fáj, rá kellett jönnie, hogy ma Magyarországon baloldalról nem lehet győzni. Azzal nyugtatta magát - és baloldali szavazóit, támogatóit -, hogy az összefogásban résztvevő hat párt által elfogadott közös program baloldalibb, mint MZP, és neki miniszterelnökként azt kell majd végrehajtania. Ezt MZP is elismerte.

A nagy kérdés persze az... Illetve több "nagy kérdés" van. Az egyik az, hogy az elmúlt napok huzavonái, szócsatái által részben felhergelt, részben elidegenített potenciális Karácsony-szavazók hogyan viselkednek a holnap kezdődő 2. fordulóban. Azt hiszem, nőttek Dobrev - eddig se rossz - esélyei az előválasztás megnyerésére, miközben továbbra is fennálnak azok az okok, amiért Karácsony is, MZP is lehetetlennek tartja, hogy megverje majd Orbánt (végül is ez a - politikai! - meggondolás vezette kettőjüket a kényszerű együttműködésre. A másik nagy kérdés, hogy - akár Dobrev, akár MZP lesz a közös ellenzéki miniszterelnök-jelölt - fennmarad-e jövő tavaszig a közös ellenzék.

Az egyre jelentéktelenebbé váló MSZP már második alkalommal "lízingelte" a párbeszédes Karácsonyt, akiről mindig is lehetett tudni, hogy finoman szólva is fenntartással viszonyul az MSZP-hez. Nagyobb - nem 2022-es - távlatból nézve az egész előválasztási folyamat pozitív hozadéka lehet az MSZP megszűnése, akár egy a választások után létrejövő MSZP-Párbeszéd-LMP pártegyesülés, akár a formális szétesés útján.

Karácsony jelölése nemcsak az MSZP számára jelentett kényszert, hanem magára KG-re nézve is. Az elmúlt napokban már csak a jelölő pártok - és a mögöttük állók - nyomására tartotta fenn a jelöltségét, sőt, játszotta el szerdán a hozzá nagyon nem illő "tökös gyerek" szerepét. A szabadeurópás Kerényi György fogalmazta meg szerdán, hogy azok, akik százmilliókat toltak be Karácsony kampányába, nem fogják engedni visszalépni. Hogy mégis visszalépett, annak következménye, hogy se az MSZP, se az LMP nem hajlandó (legalábbis a szombat reggeli állapot szerint) Karácsony mellé állni az MZP-t támogató új kampányában.

Pedig, tetszik vagy nem tetszik: MZP!

Ma is fantasztikus idő volt, és ma is sétáltam, természetesen egy jól "bejáratott" helyen a Vadasparkban. Amelyről - ugyancsak természetesen - anno (12 éve) írtam egy Séta-történetet. Lévén, hogy az a bejegyzés novemberben született, az erdő ma dúsabb, pompázatosabb volt. További aktualitás, hogy a vitorlázó-repülőtér már (évek óta?) nem üzemel, gondolom, előbb-utóbb majd pompás lakópark épül a helyén, és a szomszédos Hármashatár-hegyen sincsenek már sárkányrepülők. Szóval: 

Séta-történetek 2. - Vadaskert

Lábjegyzet: a 2009-es bejegyzés élén zárójelben megszólított "Dani" egy akkor még (úgy emlékszem) egyetemista blogger kolléga - ma tekintélyes újságíró -, akivel kiderítettük egymásról, hogy (néhány évtized eltéréssel) mindketten a Rákócziba jártunk gimnáziumba, és megígértem neki, hogy írok majd a Rákócziról is egy Séta - történetet. Szégyellem, de az ígéret teljesítetlen maradt.

Egy bő tízéves bejegyzés abból az alkalomból, hogy ma is vagy két órát sétáltam a szigeten, és nagyon jól éreztem magam.

*

Séta - történetek 7. Margit-sziget

Jókora felháborodást váltottak ki Jakab Péter szavai a polgári széplelkeknek a jobboldali libertárius Seres Lászlótól a neomarxista TGM-ig terjedő teljes spektrumán. A Jobbik pártelnök-frakcióvezető miniszterelnökjelöltje lényegében azt mondta a parlamentben, hogy ha kell, saját kezűleg rak majd bilincset Orbánra, akit majd a börtönben esetleg jól meg is erőszakolnak. A bilincs ellen kevesebben tiltakoztak (vajon miért?), mint az ellen, ahogy az erőszakot Jakab nagyon nem píszí módon kifejezte: "Viktorból Viktória lesz". Homofób - hangzik a vád (noha J. P. nem mondta, hogy ez a dolog elítélendő vagy akár rossz lenne.). Ha a kötelező politikai korrektség (v.ö. szájzár) nem fékezné a kritikusokat, akkor akár rasszizmusnak is ítélhetnék a kijelentést, hiszen bármelyik falusi kocsmában egy ilyen fenyegetésnél azonnal elhangozna az is, hogy (szerintük) kik a potenciális erőszaktevők (nyilván akik megtöltik a börtönöket.

A dolgon még hosszan tudnék csámcsogni, de engem legkevésbé a fenyegetés maga érdekel. Sokkal inkább a környezet, a fogadtatás - meg persze, hogy miért is mond Jakab ilyeneket. Kampány van. Ellenzéki előválasztási, ami valójában már része a jövő évi parlamenti választások kampányának is. A Jobbik-vezér aligha az Országgyűlésben ülő gátlástalan, cinikus bűnöző(k)nek szánta szavait, ő a "karzatnak" játszik, a tévét bámuló munkanélkülieknek, a kisembereknek, a "plebsz"-nek. (Ez nem píszí tőlem.)

Úgy tűnik, "ezen az oldalon" - az enyémen - (mint anno maoista barátom a puhányság, a megalkuvás vádjával illetve figyelmeztetett: a barikádnak csak két oldala van) nagyon sokan, igen tekintélyes intellektusok (és persze seggfejek is) még mindig nem értették meg, hogy mit jelent az Orbán-rendszer elleni kétségbeesett, "jobbhíján" ellenzéki összefogás, illetve, hogy az mivel jár. Akkor hát a lecke még egyszer: ahhoz, hogy egyszer ebben az országban olyan rendszer lehessen, ami S.L.-nek, TGM-nek vagy bárki más tisztességes embernek tetszik, alapfeltétel Orbán elzavarása - ha lehet, választások útján (ha nem, akkor máshogy). Figyelembe véve a Fidesz támogatottságát (külön téma, hogy kik miért támogatják ilyen nagy számban, arányban) és a Fidesz által kialakított választási rendszert, közigazgatást és médiakörnyezetet, ez másképp nem lehetséges, mint minden - hangsúlyozom: MINDEN - Orbán-ellenes ember, társadalmi csoport választási szövetsége. Nem barátsága, szerelme, hanem szövetsége. A "minden"-ben pedig olyanok is szükségképpen ott vannak, akiket nem szeretek, akikkel majd az Orbán utáni világban meg kell küzdeni, már egy lehetséges, demokratikus szabályrendszer alapján.

Igen, Jakab Péterre is szükség van. Nélküle, az általa képviseltek nélkül nincs választási esély, legfeljebb annyi, hogy némileg növekedhet a becsületes(?), tiszta(?) ellenzéki(?) képviselők száma, akik a parlamentben helyet foglalva szükségképpen legitimálják Orbán következő éveit, netán évtizedeit. Akikhez Jakab beszél, akiket remélhetőleg el tud hívni a választási (nem csak az előválasztási!) urnákhoz, azok az emberek, akik a politikától, a politikusoktól undorodva egyébként nem szavaznak, vagy a közmunkát adó községi polgármester utasítása szerint voksolnak. És hogy fokozzam nagyon nem píszí (és nagyon nem liberális) fejtegetéseim felháborító voltát: ellen-fülkeforradalomra (fülke-ellenforradalomra?) készülünk, és nincs forradalom radikalizmusra hajlandó csőcselék - de legalábbis Mansfeld Péterek, sans-coulotte-ok nélkül.

Természetesen én se örülök, hogy ebben az országban óriási számban vannak olyanok, akikre csak ez a beszédmód hat, akik Wagner-operák helyett valóságsót néznek a TV2-n. De itt vannak, teljes jogú szavazópolgárok. Jakab feladata az ellenzéki összefogáson belül, hogy őket "szállítsa. Nem szép. De szükséges. Igen, a politika mocskos dolog.

A küldetéstudatról szóló mai Orbán-beszéd után azt hiszem, elérkeztünk az utolsó pillanathoz, hogy vagy megszabadulunk a mániákussá vált vezértől, vagy elkerülhetetlen egy újabb nemzeti tragédia.

Sokáig hittem abban, hogy Orbán - a szó legundorítóbb értelmében profi politikusként - csak játszik, a nemzetre, a kereszténységre hivatkozás csak politikai manipuláció - valójában semmiben nem hisz. Lényegében ma is ezt gondolom. Viszont a folyamatos hazudozás, manipuláció eredményeként beleégett egy szerep, amihez megfelelő eszmei és erkölcsi támogatást kapott a nemzetközi szélsőjobbtól. A szerep világnézetté, mostanra pedig hitté vált. Fanatikus hitté. Isten irgalmazzon Magyarországnak! - mondanám, ha nem lennék ateista. Így csak azt mondhatom: térjünk észhez, és tanuljunk a történelemből, mi következik abból, amikor a bűnözés és az őrület szövetséget köt.

Mindig - úgy értem, tinédzserkoromtól - tanár akartam lenni (vagy színész - egy még inkább exhibicionista foglalkozás). Ennek módosult - a szememben magasabb - megvalósulása volt a nevelőotthon (lásd e sorozat első darabját). Aztán, még huszonévesen, másképp alakult a pályám, de a rádiózás mellett több éven át óraadó tanár voltam (történelem és orosz) a Konziban.

Ugrás. 2001 őszén munka nélkül maradtam. A Moszkva téren összeakadtam (akkor már) egykori barátommal, aki történetesen a Tanítóképző Társadalomtudományi Tanszékének volt a vezetője. Ha állást nem is, de - szabadkozva - némi elfoglaltságot ajánlott: heti összesen négy óra (négy szemináriumi csoporttal) a 20. századi történelemről, 1000 Ft/óra díjazással. Ebből aztán 18 éves kaland lett. Előbb csak az óraszám nőtt, aztán némileg emeltek az óraadói díjon, mígnem főiskolai adjunktusként státuszba vettek - félállásban. Végül évekig nyugdíjas óraadó tanár voltam. Szerettem. Azt tanítottam, azt mondtam, amit akartam. A 18 év alatt senki nem érdeklődött a tantervem iránt, soha senki be nem ült az órámra, meghallgatni, hogy mételyezem-e az ifjúságot (vagy hogy szakmailag egyáltalán megfelelő-e, amit csinálok). Egyedül a hallgatók - vegyes - visszajelzése volt. Hozzá kellett szoknom, hogy többségük utálta a történelem nevű tantárgyat, amiről úgy tudták, hogy az összefüggéstelen események és megjegyezhetetlen dátumok halmaza - ennek megfelelően döbbenetes ismeret- és ami nagyobb baj: érdeklődéshiányt mutattak. A sikert az jelentette, hogy minden évfolyamban, minden csoportban voltak olyanok is, akiken láttam az érdeklődést - hozzájuk beszéltem. És akadtak olyanok is (kevesen), akik a félév végén odajöttek, hogy az én óráim hatására kedvelték meg a történelmet.

A 20. (majd 20-21.) századi történelemhez hosszabb-rövidebb ideig még két tantárgy csatlakozott. A 90-es évek közepén - újságírói előéletemre támaszkodva - rövid ideig volt egy Hír, vélemény, manipuláció - hogyan olvassunk újságot, nézzünk tévét? című speckollom. 2004-től pedig tanítottam a Magyarország az Európai Unióban c. tárgyat is - szintén erőteljes történelem-beütéssel.

Két éve megszűnt ez az "elfoglaltságom". Hogy most miért írok - miért most írok - erről, annak az az oka, hogy megkezdtem a felszámolást: kidobni az iszonyú mennyiségű papírt - tanmenetet, óravázlatot (persze többnyire megvannak a számítógépen). Az EU-s és médiaanyagokkal kezdtem. A jövő héten - előre tudom, némi szívsajgással - mennek majd a szemétbe a történelemanyagok. Felszámolás. Bizonyos értelemben önmagam felszámolása.

*

Életcserepek 1. - GYIVI

Életcserepek 2. - Barátok I.

Életcserepek 3. - Barátok II.

Életcserepek 4. - Rituálék

Életcserepek 5. - Barátok III.

Életcserepek 6. - Anyám

Életcserepek 7. - Apám

Életcserepek 8. - Politikaközelben I.

Életcserepek 9. - Politikaközelben II

Életcserepek 10. - Péter

Életcserepek 11. - Nagy Feró

Szükségünk van családi szertartásokra - olvasom a hvg-hu-n félórája megjelent cikk címét, és fura érzéseim támadnak.

"A családi szokások, rituálék összekovácsolnak, biztonságot adnak, reménységet ébresztenek, és az állandóság érzését keltve azt jelzik, ha a belső világunkban rend van, szokásaink stabil kereteket adnak az életünknek, akkor kint sem történhet velünk nagy baj.
Minden család sajátos módon éli meg a maga rítusait. A kultúra iránytűt ad ezek alakításához, de végeredményben a család maga választja ki és formálja meg azokat, amelyeket beépít a mindennapjaiba, és jelentős különbségek mutatkoznak abban a tekintetben is, hogy ezekkel kapcsolatban több vagy kevesebb pozitív érzést melengetnek.
A családi rituálék hiánya azonban bizonyosan kiegyensúlyozatlan kapcsolatokat jelez – minél diszfunkcionálisabb egy család, annál nehezebben alakít ki és tart meg rituálékat, ez pedig egyértelműen negatív hatással van a családtagok életminőségére."

Az én családomban jószerivel egyetlen rituálé volt: a vasárnapi családi ebéd (karácsonykor, szilveszterkor vacsora). Anyám ragaszkodott hozzájuk, nekem pedig gyermek- és ifjúkoromra emlékezve leginkább a feszélyezettség, illetve a kirobbanó veszekedések fűződnek hozzájuk.

Anyám halála után, bő két évtizede, öcsémékkel új rituálé alakult ki. Ennek egyik fele, hogy bizonyos alkalmi ételeket, amelyeket anyám a születésnapomra meg karácsonyra készített (aranygaluska, bejgli, töltött káposzta) én sütök-főzök.

A másik: egymás születésnapjainak oly módon való megünneplése, hogy magunk készítette ebéden látjuk vendégül az ünnepeltet. 

Ma - technikai okokból - összevontan ültük meg sógornőm és unokahúgom szülinapját. Természetszerüleg rajtam volt a sor, hogy prezentáljam az ebédet a szűk családnak, velünk együtt hét személynek. Sógornőm hetekkel ezelőtt közölte, hogy úgy gondolják (döntöttek) ebben a hőségben (és az én koromban) ne álljak én egész nap a konyhában, ne fáradjak, viszont neki sincs kedve sütni-főzni, úgyhogy menjünk egy nagyon jó étterembe. Próbáltam ellenkezni, de aztán hagytam magam meggyőzni, mondván, nekem ez így tényleg kényelmesebb, annak meg nagyon örülök, hogy ilyen gazdag öcsém van. Az ebéd kiválóan sikerült, a hely valóban nagyszerű, az ételek igazán finomak voltak, és két és fél órán át nagyon kellemesen éreztük magunkat családi körben. De ez egy ebéd volt. Nem a rituálé.

"Semmit se kérdeztem, nem néztem a szemébe, s nem kutattam a titkai után. De más okból sem. A nagy leszámolásokat én sohase szerettem, sem a végleges nyilatkozatokat.
– Ha akarod, még őszintébb leszek – mondta nekem egyszer egy hevesvérű társam a tanfolyamon. S én már akkor is ezt feleltem neki: – Szükségtelen. Olyan nagyon őszinték mi ne legyünk egymáshoz. – És ma is ezt vallom. Mert mi a vége? Minthogy egyik se tud a másik igazával mit csinálni, ki-ki a magáét hangoztatja tovább, s így haladnak párhuzamosan a semmi felé.
S ez még a kisebbik baj. Mert közben hamar el is hangzik a szó… S vannak szavak, amelyek végzetesek, tudjuk, s amellett még csak nem is igazak. Vagy nem egészen. Mert mihelyt kiszalad a száján, hogy nem szeret, vagy ilyesmi, hogy nem tud velem élni – minden eldőlt, mert visszavonhatja-e másnap? Vagyis formákon múlik az élet."

Szombaton Pride felvonulás. Orbán ma egy kérdéseiben hazug népszavazás meghirdetésével új szintre emelte a homofób kampányt. Azt várom, hogy szombaton fideszes-mihazánkos csőcselék fog rátámadni a menetre. Ebben a helyzetben persze tiszteséges embernek szolidaritásból ott a helye a Pride-on. (De mi van, ha félek?)

Máté gúnyos nevetése (vicsorgása) van előttem...

oktattam R.-t - avagy amikor a zsigeri rasszizmus szövi át a munkahelyi hierarchiát.

R. (a mentoráltam) harmadik hónapját tölti egy cégnél mint segédmunkás. Ma felháborodottan hívott fel a munkából, hogy a kiváló szakmunkás, aki mellé be volt osztva, s aki eddig nagyon rendes volt vele, ma egész nap szidta a büdös, f...szopó cigányokat, mert egy cigány - "a testvéred" - kocsijával belement a lányának az autójába (személyi sérülés nem történt). Egyáltalán nem mellesleg R.-nek nem ez volt az első ilyen "élménye" munkatársaival élete ezen első munkahelyén, és fontos, hogy a cég vezetője minden ilyen esetben kiállt R. mellett. "Én ezzel az emberrel többé nem megyek ki munkába" - mondja a telefonba. "Ne tűrd el a cigányozást, de nem te választod meg, hogy kivel kell dolgoznod" - válaszolom; ezen még inkább felháborodik és leteszi a telefont.

Este, immár nyugodtan, megint felhívott és elmondta, hogy visszafelé a telephelyre, az autóban megmondta az illetőnek, hogy ez nagyon rosszul esett neki. Ő azzal védekezett, hogy "csak viccelt".

Mondtam R.-nek, hogy az illető természetesen nem viccelt, és felvilágosítottam, hogy az emberi természetben benne van a gyűlölet, és speciel Magyarországon a legtöbben a cigányokat gyűlölik, emellett vannak, akik a zsidókat vagy a buzikat. Megdicsértem, amiért kiállt magáért, még inkább, hogy ezt higgadtan tette (nem vagyok benne biztos, hogy napközben is sikerült neki), de megismételtem, hogy nem válogathatja meg, hogy kivel dolgozik, ő ott a legutolsó segédmunkás; majd ha szakmát szerez, más lesz a helyzete. "Velem akkor mindent meg lehet tenni?" - jött megint indulatba. "Igen" - válaszoltam. "De csak addig, míg valamelyiknek szét nem verem a fejét." "És akkor elveszíted a munkádat. Gondold végig, hogy mi fontosabb!"

Hát így.