"Mig megvilágosúl gyönyörû
képességünk, a rend,
mellyel az elme tudomásul veszi
a véges végtelent,
a termelési erõket odakint s az
ösztönöket idebent..."

Ez az ünnepi - vagy "ünnepi"? - bejegyzés József Attila versével fog befejeződni. Természetesen. Természetesen, még akkor is, ha A város peremén írása óta eltelt több mint nyolc évtized alatt szinte a felismerhetetlenségig megváltozott a világ, benne a munka, a gyárak, s a gyárakban dolgozók, viszonyuk egymáshoz és - bármilyen ósdinak tűnik is a valóságot ma is leíró szó - kizsákmányolóikhoz.

Lehetne - kéne - most írni arról, a munkások érdekérvényesítő harcának feltételeit alapvetően megváltoztató technikai fejlődésről, amely lényegében felszámolta a sokezres gyárakat, a munkásmozgalom legfőbb színtereit. Írni a részmunkaidővel, munkaerő-kölcsönzéssel, féléves szerződésekkel, minimálbérrel és zsebbe juttatott (vagy végül mégsem juttatott) és ezért nyugdíjat sosem "termelő" fizetéssel sakkban tartott dolgozókról. És persze a közmunkásokról, akik még minimálbért se kapnak, de a falvakban ezáltal tökéletesen kiszolgáltatottak a munkát "adományozó" vagy megvonó polgármesternek. Lehetne és kéne írni a rendszerváltással létrejött és baloldalinak nevezett kormányok által is híven szolgált neoliberális rendszerről, amelyet a mai cinikus kormányzat - antiliberális szlogenek közepette - csak tökéletesített azzal, hogy lényegében szétverte a Munka Törvénykönyvét, felszámolta a kötelező társadalmi érdekegyeztetés fórumait, gyakorlatilag lehetetlenné tette a sztrájkot - és pofátlan, állami szintű lopással, rablással mélyítette el a jövedelmi különbségeket. És még sok mindenről lehetne írni... 

Vagy tüzelni az apátiába süllyedt társadalmat, hogy "kaszára, kapára!"...

Vagy ünnepelni, azzal, hogy legalább tudatosítjuk magunkban, hol, hogyan élünk. És hogy ezen csak mi magunk tudunk változtatni. Talán.

p>

Mondják, a nevetségesség öl. Remélem, mert akkor az Orbán-rendszer lényegében halott (most már csak el kéne kaparni). Mindenesetre nagy élmény volt a Kétfarkú Kutyákkal békemenetelni. A kedvencem egyébként ez a tábla volt: "Aki fél, agresszív. Mi egész."

Lehet, hogy mégis normális országban élünk?

"Köszönjük, vidám forradalmat kívánunk", mondta a rendező kislány amikor egy ötszázast dobtam a gyűjtődobozba. (Soros nyilván lassan utal.) "ONE SOLUTION: REVOLUTION", hirdette egy hatalmas transzparens a tömegben. Az egyik zenész (mint azóta megtudtam: Gregory G Ras) a "legvidámabb forradalomról" beszélt - jól. Egyáltalán: nagyon jó buli volt, alapvetően techno-party, időnként hip-hop meg reggea beütéssel, már ami a zenei részt illeti. De ez csak időben volt domináns, a hangulat felmelegítésére szolgált, egyik jellemzőjeként a két hete tartó tüntetések növekvő professzionalizmusának. (Meg hát ezúttal zenei, kulturális szervezők dobták be magukat.) Engem már a tüntetés-buli első szónoka, valószínűleg az egyik szervező, meggyőzött, amikor rövid beszédét azzal fejezte be: "Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!" Végre elkezdődött a Fidesz által kisajátított szavak, fogalmak visszahódítása. És nem mellesleg: deklaráltan elkezdődött a város, az utcák, a közterek birtokbavétele.

... mármint az olvasás, amely fontos része az életemnek, de erről később.

Vasárnap természetesen én is ott voltam a CEU demonstráción. Visszaidézve az 1956. október 23-áról látott filmfelvételeket, azt kell mondanom, hogy most többen voltak, vagyis ez a magyar történelem egyik legnagyobb tüntetése volt. Többen voltunk - legalábbis kezdetben -, mint a Kossuth téri 70-80 ezer, hiszen sokan, főleg a kisgyerekesek, meg akiknek, hozzám hasonlóan, programjuk volt. A számoknál azonban vannak fontosabb vonatkozások. A legfontosabb a tizen- és huszonévesek színre lépése, politikai szocializációja. Már nem egyszeri single-issue megmozdulásról van szó, tömegekben tudatosodott/tudatosodik, hogy ez rendszerkérdés. Az Orbán-rendszerre végzetes lehet, hogy a most választókorba lépő fiatalok - meg az eddig közömbösen kívül maradók - felismerik: a számukra természetes szabadságuk van veszélyben, s a CEU vagy a civil szervezetek szándékolt megbénítása szemek a rájuk fonódó láncban. S hogy ez a lánc széttéphető, ha elzavarjuk ezeket a gengsztereket.

Hallod, látod Orbánt és gengszterbandájának tagjait, és tudod, hogy ez egy undorító, reménytelen ország. Aztán lemész Bagra, a cigánytelepre, látod ifjú önkéntestársaidat - egy másik Magyarország képviselőit. Vasárnap délután meg elmész tüntetni, sok ezer mosolygós, vidám fiatal,(meg persze veled együtt jónéhány idősebb is, de most hál' istennek mi vagyunk a kisebbség), bulihangulat - erődemonstráció az oktatás szabadságáért, egy szabad, normális országért. És ilyenkor elkezdesz újra reménykedni... 

84 éves korában ma meghalt Jevgenyij Jevtusenko orosz költő. Szovjet-orosz költő.  

A ma húszéveseknek valószínűleg semmit nem mond a név, de a hatvanas években hihetetlenül népszerű volt, tízezrek előtt, stadionokban olvasta fel a verseit. Húszéves volt, amikor meghalt Sztálin, s az ezt követő évek optimizmusa, az újrakezdés lendülete határozta meg pályáját és népszerűségét. Az "olvadás" korszakának lángoló, kommunista hitű költője és propagandistája lett. Majakovszkij örökösének tekintette magát, és annak tekintette őt a közönség, s a politika, amely használta is, de azonnal felemelte figyelmeztető ujját, ha az öntörvényű költő netán a hivatalostól eltérő nézetet fejtett ki. Nem szerették, amikor 1962-ben arra figyelmeztetett: hiába távolították el a mauzóleumból Sztálin holttestét, Sztálin örökösei még ott vannak. És maga Hruscsov pártfőtitkár-miniszterelnök tiltakozott, amikor 1961-ben Babij jar c. versében a nácik által elpusztított kijevi zsidókról írva a (továbbélő) orosz antiszemitizmust ítélte el. (Sosztakovics néhány hónappal később ebből írta XIII. szimfóniáját.) Hruscsov azt mondta: minek kell külön is beszélni a zsidókról, hiszen a háborúban oroszok, ukránok is meghaltak, sokkal nagyobb számban.

Aztán kiment a divatból a lángoló kommunista hit, a kommunistaság (egyik leghíresebb, fiatalkori verse: Tartsatok kommunistának) és vele Jevtusenko is. A Szovjetunió összeomlása, a rendszerváltás óta jórészt Amerikában élt és tanított, s már inkább prózát írt. Műveit több mint hetven nyelvre fordították le.

Mintegyország

Az utóbbi két-három évben befurakodott az orosz köznyelvbe, és azután szertemászott az egész országban az a kétes értelmű szó, hogy „mintegy”, amely mindent megkérdőjelez és ugyanakkor mintegy gúnyosan mintegy megnyugtatja mintegy a lelkiismeretünket.

A rend kedvéért.

Korábbi bejegyzés erről

Erről már volt bejegyzésem, de most megint aktuális lett a szavakról elmélkedni. Német nyelvterületen élő barátom (barátnőm – de ennek a szónak saját, félreérthető jelentése is van) indulatos levélben utasított rendre, amiért a „néger” szót mertem használni, megsértve ezzel a politikai korrektség szabályait. Hiába érveltem azzal, hogy a szónak a magyar nyelvben – eltérően az angoltól nincs semmilyen negatív konnotációja. Ugyanő -vagy egy évtizede - ragaszkodott ahhoz, hogy egy rádiós beszélgetésben ne csak a hallgatókat, hanem a hallgatónőket is üdvözölje, nem törődve azzal, hogy, eltérően a némettől, a magyarban a szavaknak nincs nemük.

Most, hogy Magyarországon hivatalos politika lett a politikai korrektség elutasítása, számomra kicsit kínos, hogy én is szembeszállok vele. Természetesen nem utasítom el azokban a szituációkban, amikor egy-egy szóval, névvel, jelzővel megbántanék valakit. De – hogy hazai pályán maradjak – a cigány helyett a roma, a kisebbségi szavakat is lehet úgy, olyan kontextusban használni, hogy az sértő, megalázó legyen. Azt pedig a bornírtság és a képmutatás – a hülyeség – tobzódásának tartom, amikor Amerikában a píszí jegyében átírják a Huckleberry Finnt.

(Mellesleg, említett barátom – majd’ negyvenévi ismeretség után – kikérte magának, hogy a nevén szólítom, pedig ő azt gyűlöli, szólítsam én is becenevén. Nehéz lesz, mert azt meg én nem szeretem.)

 *

Történetesen egy órával ezelőtt olvastam a József és testvéreiben:

„Elég különös sorsa van egy-egy szó értelmének, jelentésének, amikor különbözőképp törik meg a szellemben, ahogy a fény egységét bontja a felhő a szivárvány színeire. Ilyenkor elég, hogy e törések egyike szerencsétlen módon a kárhozatosság gyanújába kerüljön és átokká legyen, s a szó ezzel minden jelentésében rossz hírű lesz, és minden értelmében iszonyat, s már csak arra alkalmas, hogy iszonyúságokat jelöljön meg, és arra van ítélve, hogy minden lehetséges borzalom neve legyen - mintha, mivel a vörös átkos szín, a sivatag színe, a gyilkos csillag színe, átkozottá lenne az egész, bontatlan égi fény vidám ártatlansága.”

Aki beleolvasott már ebbe a blogba, sejtheti, hogy Orbán, illetve Juhász Péter közül melyiket választanám. A tegnapi füttyös akción azonban eltöprengtem. Nagyon egyetértek azzal, ha bárki bármilyen módon belefojtja (megpróbálja belefojtani) Orbánba a szót (ha már megfojtani nem lehet). Azzal sincs bajom - sőt -, hogy a nemzeti ünnepen ellentétes politikai vélemények hangzanak el. De legyünk tisztában azzal, hogy a Múzeum kerti ünnepségre nemcsak Orbán-fanok mennek el, hanem nagyon sok olyan ember, családdal, gyerekkel, aki "csak" a 48-as forradalmat akarja megünnepelni, egy számára fontos érzést akar átélni. Juhászék őket sértették meg (és fordították szembe nemcsak önmagukkal, hanem valószínűleg az egész demokratikus ellenzékkel).

*

A blogon már többször említett bagi cigánytelepi önkénteskedés mellett másfél éve van egy másik önkéntes munkám is, a Politikatörténeti Intézet levéltárában is dolgozom (fizetség nélkül) heti néhány órát. Ősz óta Gáll Ernőnek, a kolozsvári Korunk egykori főszerkesztőjének a levelezését "jegyzékelem" - és olvasom. Érdekes, izgalmas, időnként megrendítő olvasmány erdélyi és Erdélyből elszármazott - többségükben baloldali - értelmiségiek gondolataival találkozni. A mai "találatok" közül két mondat (Gáll egyik levelező- és eszmei partnerétől), ami valamiért megragadott. Egy, a 80-as évek romániai diktatúrája, majd a 90-es évek magyarországi viszonyai által neurotizált férfi írja 1994 júliusában: "Ma a lövészárkok az emberi lelkeken vágnak keresztül." Ugyanő Mikes Kelement idézi egy levelében önmaga múltjára visszatekintve: "Vagyok, aki voltam, leszek, aki vagyok."

A 20. századi modern irodalom egyik jellemzője a "mindentudó elbeszélő" trónfosztása. Thomas Mann viszont a maga ironikus önreflexiójával felvállalja a klasszikus regényíró mindentudását - vagyis a cselekményen kívüliségét, felettiségét -, s ezt visszatérően hangsúlyozza a Józsefben. Ennek egyik alapmotívuma, hogy József lényegében megismétli apja, Jákob sorsát - ahogyan Jákob maga az ősapáét, Ábrahámét (lásd még az egyik előző bejegyzést). Ehhez kapcsolódik a történés - az "önmagát elbeszélő történet" - és a történetet elbeszélő narrátor megkülönböztetése.

"Későbbi, kényesebb 'eset' a Józsefé, fiú-eset, könnyebb és mulatságosabb tán, mint az atyáé, de nehézkesebb, fájdalmasabb, érdekesebb is, és az atyai előélet egyszerű alapszínei és mintái alig ismerhetők föl abban az alakban, ahogy az övében visszatérnek. Például mi lesz ebben a Ráhel-gondolatból és előképből, a szelíd és klasszikus életalapképből - milyen fonák és életveszélyes arabeszk! Láthatjuk: mi itt a készülő, mi a már meglevő, mert lejátszódott, amikor a történet önmagát elbeszélte, és mi az, ami az idő és az egymásután ismét beiktatott törvénye szerint még nincs újból soron - hatalmas-borzongatón vonz ez bennünket; kíváncsiságunk iránta, ez a sajátságos kíváncsiság, amely tud már mindent, és nem annyira a tapasztalatnak, mint inkább a közlésnek szól, eleven bennünk, és újra meg újra megkísért a vakmerőség, hogy elébe vágjunk az uralkodó ünnepi órának. Így van ez, ha a kettős értelmű 'egykor' űzi varázslatát; ha a jövő múlt, minden rég lejátszódott, és csupán ismét le kell játszódnia a határozott jelenben!

Amit tehetnénk türelmetlenségünkben, hogy kissé lazítsunk a gyeplőn, az annyi, hogy a jelen legszűkebb fogalmát némileg kitágítjuk, és az egymásután nagyobb tömegét vonjuk össze egységgé és szabadon kezelt egyidejűséggé."