Undor, kiábrándultság, utálat, gyűlölet – és elegancia. Kb. a kétharmadánál tartok ennek az esszéregénynek, Márai 1944–48-as krónikájának, nagyon ambivalens érzések közepette. Márai Sándor klasszisokkal jobb esszéista, mint A gyertyák csonkig égnek című világsikerű giccs szépírója. Az 1972-ben (akkor még csak Torontóban) megjelent Föld, föld – akárcsak naplói – lebilincselő olvasmány. Csak éppen… csak éppen irritáló az az undor és utálat, ahogy nemcsak a jelzett évekről, az előbb a nácik, majd a szovjetek által megszállt Magyarország állapotáról, hanem (Olaszország kivételével) lényegében egész Nyugat-Európáról, sőt az egész 20. századról vélekedik. Kifejezetten gyűlölni „csak” a kommunistákat és a Szovjetuniót gyűlöli, bár ez a – mindenfajta megértési szándékot, empátiát kizáró – gyűlölet inkább elvi; amikor konkrét, számára ismerős kommunistáról, a házába beszállásolt orosz vagy csuvas katonáról van szó, képes megértésre, sőt szimpátiára. Ez a kettősség jellemzi a zsidókról írtakat is – csak éppen fordítva: a konzervatív, humanista polgár Márai természetesen elítéli az 1944-es zsidóüldözést, az antiszemitizmust, a könyv egy epizódjában megjelenített zsidót – egy bankhivatalnokból 1945-ben lett rendőrezredest – viszont ellenszenvvel (és írói remekléssel) ábrázolja. A bon mot jutott eszembe: antiszemita az, aki a kelleténél jobban utálja a zsidókat. Ő csak a keresztény magyar úriembertől elvárható módon.

Az eddig olvasott 240 oldalon mindössze két ember van, akiről szeretettel ír: Kosztolányiról és Ezra Poundról – s ezek talán a könyv legsodróbb fejezetei. Meg persze azok az oldalak, amikor az irodalomról elmélkedik…

Szabó Lőrinc: Kisértetek

Ez a világ és benne én,
tükrök itt, tükrök ott,
nézek s ezer arcom visszanéz
s fordul, ha fordulok.

Én vagyok, amit az ezer arc
szétbontott s összekuszált:
a tartalom az én, az egy
s a forma milliárd.

Még egy hétig, január 31-éig látható a Műcsarnokban két káprázatos kiállítás: egy Nicolas Schöffer (Schöffer Miklós) retrospektív, a másik pedig Vörösváry Ákos installációi, amelyben képző- fotó- és népművészeti alkotások képeznek asszociatív - időnként szakrális - egységet régi idők mindennapi használati tárgyaival. Ne hagyjátok ki!(Hozzájuk csatlakozva van még két kisebb kiállítás is - Malgot istváné és Csertő Lajosé -, de azokhoz már nem volt energiánk.)

Egyveleg következik, laza összefüggésekkel, a közös szál a kultúra (esetleg kultúrahiány) meg én.

Meghalt David Bowie. A hír első körön legfeljebb azért üthetett szíven, mert egyidősek vagyunk – most már csak voltunk –, de ő persze halhatatlan… Nem volt hozzá közöm, kimaradt a zenei műveltségemből, tudtam róla, sőt, azt is tudtam, hogy fantasztikus jelenség, de nem érdekelt. Mostanáig. Ugyanis szíven ütött, hogy Attila barátomnak milyen fontos volt (lehet, hogy igazából az ütött szíven, hogy nem tudtam erről); sorra idézi a dalait, azt, hogy melyik mit jelentett neki. A „number one” számára a Heroes (mint kiderült, ismerem a dalt, ahogy a „második helyezett” Let’s Dance-t meg a harmadik Space Oddityt is), fel is tette Facebook-oldalára az eredeti klipet, én még megnéztem az 1985-ös Live Aid koncerten készült felvételt, valamint hogy hogyan énekelte 2002-ben Berlinben – ez utóbbi (ez utóbbi Bowie) tetszett a legjobban. Most különösen sajnálom, hogy Attila abbahagyta a blogolást, elképzeltem, hogy milyen alapos és élvezetes módon hozta volna közelebb hozzám David Bowie világát, művészetét a Kulturkor blogon…

"...ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami." (Szerb Antal: Utas és holdvilág)

Az Olvasónaplóimban böngésztem, hogy számba vegyem, miket olvastam 2015-ben, és ott találtam. (Most pedig megyek, hogy szilveszteri/újévi rituáléként újraolvassam a Jónás könyvét - és hozzá random Babits-verseket.)

Persze, lehetne kulturáltabban, cizelláltabban, de arra ott vannak a számolatlanul ömlő évértékelések. Erre az évzáró bejegyzésre készülve én is hosszan tűnődtem, hogyan írjam meg azt szépen, amit gondolok, érzek 2015-ről, s amit a címben foglaltam össze. A közélet – a magyar társadalom és a világ dolgai – iránt gyógyíthatatlanul érdeklődő zoon politikonként éppúgy minden okom megvan arra, hogy rosszul érezzem magam, mint magánemberként, s a kettőt nem is mindig tudom szétválasztani, hiszen mindkettő én vagyok. Ez a világ egyre szörnyűbb, és Magyarország is egyre kilátástalanabb hely. Részletek a nyomtatott és elektronikus médiában, de egy dolgot mindenképpen ki kell emelnem, amelyben az imént említett két dolog összefonódott/-dik: a migráció. A gazdag és szegény világ közti szakadéktól, a kilátástalan nyomortól az ebből (is) táplálkozó és kíméletlen terrorban kulmináló vallási fanatizmuson át a klímaváltozás következményeiig számos globális és helyi tényező idézi elő azt a tömeges migrációt, amely az elmúlt egy évben új szintre emelkedve érte el Európát, s benne Magyarországot. Én is többször foglalkoztam vele a blogon, például itt. Az, hogy Orbán cinikus gazember, természetesen nem lepett meg, de rémületet keltő, hogy a magyar társadalom többségénél mennyire célba talált az idegenektől, a más emberektől való félelemre, a tudatlanságból fakadó vak gyűlöletre apelláló demagógia. Nemcsak internetes portálok névtelen kommentelői, hanem barátaim között is. (Bolgár barátom kérdezi keserű újévi üdvözletében: „Az egész világ megbolondult, vagy csak én/mi?”) Persze igazából nincs min csodálkozni, ha arra gondolok, hogyan vélekedik az átlag magyar a hajléktalanokról, a cigányokról, a fogyatékosokról, a szegényekről, hogyan bánik velük a magyar politika.

A fiú a hóban feküdt. Széttárt karjait le-fel mozgatva lassan söpörte a havat: hóangyalt formázott. Lehunyt szeme mögött egy barátságos, meleg szobában, feldíszített karácsonyfa körül család állt. Gyertyák égtek, csillagszórók sziporkáztak, a fa alatt szépen csomagolt ajándékok, a gyerekek már ugrottak volna letépni róluk a papírt, de még illedelmesen fogták szüleik kezét, s velük énekelték: Mennyből az angyal… A fiú dühödten kinyitotta a szemét, hogy ne lássa, ne hallja; megnyugtató volt a hó borította, csupasz faágak látványa, a kutyák ugatása. Hogy egyedül van. Hóangyal. Feküdni benne, mozdulatlanul, talán elszenderedni, örökre. A mennyből az angyal fikció, a hóangyal valóság. Ez az övé.

A karácsony keresztényeknek a születés ünnepe, nálunk elsősorban családi ünnep.

Első és nagyon sokáig utolsó családi karácsonyát hathónapos magzatként „ünnepelte”. Nem lett belőle angyal, megszületett. És amikor eszmélni kezdett, megértette, hogy megrabolták. Ezért ha jött a karácsony, menekülni kellett, menekülni mások boldogsága elől, önmaga elől. Csak minél távolabb a szeretet ünnepétől. Hova menekül egy hóangyal?

Aztán felnőtt, sok minden történt, lettek emberek, akiket szeretett, akik szerették, karácsonykor is volt kihez menni – néha kivel is… Csak családja nem volt – ezért hát karácsonya sem.

Ma – mint már évek óta – felkereste a „kísérteteit”, a hozzátartozóit, akik a családja lehettek volna. Fenyővel, hiszen karácsony van. Családi ünnep. Ő bőgött (de csak belül, másként most nem volt szabad), ők mosolyogtak. Mert tudják, hogy a karácsony a születés ünnepe, és neki megszületett valami. Vérben, fájdalomban – ahogy minden és mindenki születik – neki családja született. Este együtt, egymás kezét fogva állnak a fa alatt.

És ha újra fehér lesz az erdő, kimegy a fiával a hóba, és csinál neki hóangyalt. A kicsi majd kacag... És inkább hóembert akar.

(2009)

Valójában tényleg "vissza", mert véletlenül úgy jött ki, hogy évvégi hajrával az elmúlt tíz napban három kiállítást néztünk meg - történetileg fordított sorrendben: El Kazovszkijjal kezdtük (február közepéig látható a Várban, a Nemzeti Galériában), aztán jött a Nemzeti Galéria Modern idők címen újrarendezett állandó kiállítása a millenniumtól 1945-ig terjedő időszak magyar képzőművészetéről - elsősorban festészetéből -, ma pedig a Csontváry-kiállítást abszolváltuk, ugyancsak a Várban, de az egykori Honvéd Főparancsnokság épületében; aki még meg akarja nézni, annak sietnie kell, mert az év végén bezár, és karácsony is kiesik.

Ami tuti volt, az persze a Csontváry - mindig lenyűgöző látni, és ilyen gyűjteményes kiállítás nagyon régen nem volt. Ráadásul itt most kellő tere volt a legnagyobb képeknek is, és hétköznap dél lévén látogatótömegek se zavarták az elmélyülést például A taorminai görög színház romjai-nak fantasztikus színsávjaiban. És végre megértettem azt is, mit jelent, hogy "a napút festője" akart lenni. És laikus lévén nekem még a képeket - és a festőt - magyarázó kísérő szövegekkel se volt annyi bajom, mint az egyik legtekintélyesebb magyar művészettörténésznek, Perneczky Gézának. A cikk érdekes, de a kiállítást muszáj megnézni.

És Csepelyi Adrienn jegyzete a mai Népszabadságban:

"...Mi volna, ha kimondanátok: a szemetekben mi nem vagyunk emberek, csupán asszonyállatok?
Ne bújjatok a nemzetmentő ideológiátok mögé, a nemzet épp az olyanok miatt szorul megmentésre, mint ti, akik a felháborí­tóan alacsony juttatásokkal házi rabszolgát csináltok a kisgyerekes anyákból, s akik, ahelyett, hogy az üvegplafon betörésével lennétek elfoglalva, újabb réteget húztok a fejünk fölé. Miattatok, akik szerint az asszonyverés bocsánatos bűn – sőt nem is bűn, hanem magánügy, nevelési elv, a mindennapok része. S ti hergelitek a bevándorlók ellen a közvéleményt azzal, hogy ők mit tesznek majd az asszonyaitokkal? Miért, ti mit tesztek velük azon kívül, hogy kizárólag birtokos esetben vagytok képesek beszélni róluk?..."

A teljes szöveg