Rég írtam ide, furdalt is érte a lelkiismeret, de most anyák napja alkalom arra, hogy megismételjem egy hét és fél éve, a születési évfordulója alkalmából az "Életcserepek" sorozatban (szerettem) írtakat.

*

A kép valamikor az 1920-as évek közepén készült Egerben. A rajta látható emberek (anyám családja) közül már senki sem él. A kisebbik fiút tizenéves korában a tüdővész vitte el, s ezzel megúszta, a család fele Auschwitzban (vagy útközben) halt meg. Három lány élte túl 1944-45-öt, Budapesten...

A képet – és a fenti mondatokat – blogom egykori kedvenc sorozatában, a Szóudvarban már felhasználtam, a Fénykép című opuszban. Amúgy nem nagyon írtam róla. 104 éves lenne holnap, 17 éve halott.

Szinte teljesen vakon, már hónapok óta ágyhoz kötötten, egyre leépülő tudattal megváltás volt számára a halál. Gyáva, gyenge voltam ahhoz, hogy teljesítsem már betegen, de még ép ésszel, mintegy mellékesen rám bízott kívánságát, hogy tudniillik, ha eljön az ideje, váltsam meg a szenvedéstől. Nekem akkor – pótcselekvés? – az volt a fontos, hogy otthon halhatott meg, köztünk, nem egy személytelen kórház-gyárban. És az ő halálakor fogalmazódott meg bennem, hogy nem az a lényeges, hogy elment, hanem, hogy volt - hogy velünk volt.  A temetésre nemigen emlékszem, nem volt fontos, a sírjához nem járok, ha néha mégis, akkor öcsém segítségével találom meg. Viszont emlékezem rá, például amikor karácsonykor töltött káposztát és bejglit vagy a saját születésnapomra aranygaluskát készítek. Meg egy-egy utcán, ahol gyakran sétáltunk együtt... meg csak úgy. És időnként eszembe jut, mikor mivel bántottam meg, hogyan voltam kegyetlen vagy csak türelmetlen vele.

Az egri fakereskedő lánya orvos szeretett volna lenni, de a numerus clausus miatt nem lehetett, így kozmetikus lett. Amennyire tudom, értett a szakmájához, szerette is. Kolléganőit általában utálta, a tanulólányait általában kedvelte, ők is ragaszkodtak hozzá. Kicsit – talán nem is kicsit – szociopata volt, nem voltak barátnői. A gyerekein (hárman vagyunk) kívül leginkább tizenkét évvel fiatalabb húgához ragaszkodott, akire 44-ben is ő vigyázott. De erről keveset tudok, mint ahogy – most, ezt a bejegyzést írva rádöbbenek – róla magáról, múltjáról se sokat. Nem mesélt. Azt hiszem, a fiatalon átéltek, szülei elpusztítása után a túlélés, a gyerekszülés és –nevelés feltétele lehetett, hogy eltemesse magában a múltat. Ami persze lehetetlen.

Volt két félresikerült házassága, de furán ragaszkodott mindkét férjéhez. Az első az apám volt, hatéves voltam, amikor elváltak, tizenhat, amikor meghalt, és utána évtizedekig, amíg járni tudott, kicipelt minket a húgommal a temetőbe, a sírjához. Sose bocsátotta meg magának apám korai halálát, bár aligha ő tehetett róla.

Mi jut még eszembe? A kisgyerekkori vadgesztenyegyűjtő séták a Marczibányi téren és a fél évszázaddal későbbi, komótos séták, kis napozással a Vérhalom téren, meg az, amikor már csak az utca túloldalára ment át napozni, a kerítésnek támaszkodva és az utcaseprőnővel társalogva. És persze az, hogy volt operabérletünk (az Operaház III. emeleti oldalerkélyére, mert az anyagi helyzetünk ezt tette lehetővé), és hogy árulásként éltem meg, amikor – úgy tizenhárom éves lehettem – egyszercsak azt mondta, ő még fiatal ahhoz, hogy a fiával járjon operába…

És itt hordom gesztusaimban, hangsúlyaimban, hülye szokásaimban, reflexeimben.

Az anyám.

"Néha a letűnt időt hisszük boldogabbnak. Néha teljesebbnek az elkövetkezőt. Ám ezekből épp a sajátunk az, amely kirekeszt. Talán ezért igyekszünk jelenünk szakadozó rezzenéseiben nem figyelni a pillanatnak sem tökéletlen, sem befejezetlen voltára. Mert nem akarjuk elvetéltnek érezni a mindenkori jelen pillanatot. Hiszen az, hogy az elmúlt idő egyben befejezett pillanatok özöne, s hogy az elkövetkező tökéletesíthet önmagán, nem oldoz fel a jelenben élés elkerülhetetlensége alól. Ez a kényszerűség ugyanakkor el is állja a más időbe kívánkozás útját, hogy ne érezzük a lét szerencsétlenjeinek magunkat, amiért ez és nem más életünk ideje.

De mert az emberi örök jelen békétlen békéjét mégis mindegyre fenyegetheti a más korba kívánkozás, ezért már-már barbár örömmel örökítjük meg letűnt idők kínjait: háborút, vészt, tűzhalált, gyermekirtást – hátha ezektől a múltba vágyakozásnak szárnya szegül. És a jövő-elképzeltetés sem tesz másként, mikor csillaghullást jósol, embert fűszálnál többet, az út végére apokalipszist, addig pedig a már eddig is untig megért háborúskodást. Különös készsége a léleknek, hogy elfogadja a szellemnek ezeket az időt gyilkolón, embert jelenben tartó ügyködéseit. Így aztán, ha megpróbálunk kitekinteni a saját időnkből, minden irányból hallani véljük a lét jégpáncél-rianásait. Igaz, innen már csak egy lépés, hogy ki nem átallja, akár csodálhatja is korát. Ha másként nem, rettegve-örvendve, amiért most élhet, amikor embert éppen nem irtanak, és amikor még van kenyér. Ez az állapot aztán szülhet ragaszkodást is, sőt megbékéltethet elvetélt életviszonyok tökéletlenségeivel. De ha ily sikeresen bedugtad a füledet, és eltakartad a szemedet, hogy más időkre ne figyelhess, akkor már itt akarod tudni magad mellett szüleidet, gyermekeidet és mindazokat, akik körülvesznek. Innen a féltés, és innen a lehetetlen kívánság is, hogy mindenki addig éljen, amíg te élsz, amíg neked is, számodra is élhet."

A második oldalnál már abba akartam hagyni, annyira mesterkéltnek éreztem a nyelvét, stílusát. Most az 57-iknél tartok, van még hátra bő háromszáz. Valahogy beleszoktam, bevont nemcsak a történet, hanem a nyelv is - az értelmező szótárban és az interneten se található fura erdélyi tájszavakkal -, meg a lassú, ráérő mesélés. A nyelv is, az elbeszélésmód is kicsit Sütő Andrást idézi, a csaknem ötven éve olvasott Anyám könnyű álmot ígért című gyönyörű regényt.

105 éve kiáltották ki az első magyar munkásállamot. A proletárdiktatúrát. A tavalyi megemlékezésem

Tegnap kimentem Magyar Péter tüntetésére, elsősorban kíváncsiságból, érdekelt, hogy hányan lesznek, milyen a hangulat. Ambivalens érzéseim, gondolataim vannak.

Mint előző bejegyzésemben írtam, a Partizán-interjú óta rokonszenvvel követem Magyar Péter fellépését, de erős ideológiai fenntartásaim és kétségeim vannak. A tegnapi tömeg - s benne az egyes emberek arca, hangulata, derűje - lenyűgöző volt, ahogy imponált az egész rendezvény profizmusa. Az számomra már az elmúlt hetek napi Facebook-bejegyzései alapján kiderült, hogy Magyar profi politikus, illetve profi kommunikációs stábbal rendelkezik. Pontos üzeneteket fogalmaz, amelyekben egyébként semmi új nincs más ellenzéki pártok megszólalásaihoz képest, csak éppen tőle el lehet hinni, hogy képes lenne az ígéreteket, célokat tartalmazó programját megvalósítani. Ugyanis a fellépése erőt, határozottságot sugároz. Nem kiabál, nem jajong, nem maszatol, hanem sallangmentesen, egyszerűen kijelent.

Azt írtam, "tőle el lehet hinni", és az általa keltett érdeklődés- és reménycunami - amit a közvéleménykutatások is igazolnak - azt bizonyítja, hogy sokan hisznek - nemcsak neki, hanem - benne. Úgy tűnik, képes (utolsó?) reményt kelteni egy apátiába süllyedt társadalomban. Az az én bajom, hogy már nem vagyok hívő, s nem abban reménykedem - mert reménykedem! -, hogy M. P. valamiféle politikai messiás -, hanem abban, hogy kellő hitet, elszántságot képes kelteni ahhoz, hogy legalábbis megrendítse Orbán hatalmát. Sokak számára lehet meggyőző, hogy az ellenzéki pártokat is az Orbán-rendszer függelékének, részének nevezi, hogy a magyar társadalom többsége számára csalódást és kudarcot hozó egész "elmúlt harminc évvel" hirdet leszámolást. Ezzel függ össze a szkepszisem. Hajdani önmagamat meghaladva, már nem gondolom, hogy a múltat el lehet törölni, s ezért némileg bonyolultabbnak, nehezebben megvalósíthatónak tartom a Magyar által evidensen és helyesen megfogalmazott célokat. És eltérően a Magyarban őszinte, tiszta embert látó és benne ezért hívő, reménykedő követőktől, nem tudom, hogy M. P. mennyire őszinte, de azért bízom benne, mert azt látom, hogy profi. Majd meglátjuk. (Tegnap este szerintem máris elkövetett két hibát a Partizánban adott újabb interjúban, amikor hajlandó volt belemenni annak megvitatásába, hogy a meghirdetett "árokbetemetés", ideológiai, politikai táborokon felülemelkedés jelenti-e azt is, hogy adott esetben koalícióra lépne a Fidesszel (kitérő, maszatoló választ adott, amelynek sarokpontja az volt, hogy "Gyurcsánnyal soha"); illetve hagyta magát belesodorni konkrét szakpolitikai kérdések megvitatásába, noha hangsúlyozta, hogy ő nem szakpolitikus, és az egészségügy, az oktatás átalakítását vagy a gazdasági hangsúlyok kijelölését szakemberekkel, szakmai szervezetekkel kell megvitatni.

A tegnapi - minek nevezzem: tömeg? közönség? hívek? érdeklődők? -, szóval a tegnap az Andrássy úton Magyar Péter hívására összegyűlt több tízezer ember, ahogy elnéztem, idősebb volt, mint a múltkori influenszertüntetés ennél is nagyobb közönsége; körülöttem inkább 30-60 év volt a jellemző korátlag - vagyis eltérően a Hősök terét megtöltő fiataloktól, az a korosztály, amely inkább elmegy szavazni. Azt gondolom, hogy már a következő közvéleménykutatások a legerősebb ellenzéki tömörülésnek mutatják majd Magyar tömörülését.

A nevezetes Partizán-interjú óta rokonszenvezem Magyar Péterrel, drukkolok neki. Március 15-ei fel- és meghívásával kapcsolatban azonban ambivalens vagyok, még nem döntöttem el, hogy elmenjek-e. Több problémám is van. 

Baloldali (szélsőbaloldali?) ember vagyok. Magyar önmagát egyértelműen jobboldaliként határozza meg, és nekem ezzel semmi bajom, már 2022-ben, Márki-Zay ellenzéki miniszterelnök-jelöltségét is helyeseltem, mert úgy gondolom, hogy ma Magyarországon csak a mainstream "baloldali" pártoktól (MSZP, DK) elzárkózó tömegek megnyerésével lehet megbuktatni az Orbán-rendszert. Magyar azonban nemcsak a kétosztatú politikai tér lerombolásáról, hanem a "magyar embereket" mesterségesen elválasztó árkok felszámolásáról is beszél. "Aki magyar, velünk tart!" - hangzott az 1956. október 23-ai jelszó, amely már aznap este, a Rádió épületénél hamisnak bizonyult. "[K]özösen, felesleges ideológiáktól mentesen, pozitív célokért küzdve, képesek vagyunk Magyarországon a semmiből egy új, más világot építeni." - írja M. P., és ez nagyon szépen, szívmelengetően hangzik. Csakhogy: mi az, hogy "felesleges ideológiák"? Az ideológia világnézetet jelent, azt, ahogyan gondolkodom az engem körülvevő világról, annak megőrzéséről vagy meghaladásáról, az életemet, közéleti tevékenységemet, céljaimat meghatározó elveket jelent. Ideológia Magyar Péter "jobboldalisága", büszkén hangoztatott konzervatív családi öröksége meg az én (itt most nem részletezendő) baloldaliságom is. Ahogy ideológia a politikai jelszóként használt "magyar" is. Az (ideológiai) zavart fokozza a "a semmiből egy új, más világot építeni" jelszó. Igen, egyetértek, egy új és maitól nagyon eltérő világot kell(ene) építeni, csakhogy egyrészt nem biztos, hogy ugyanazt gondoljuk arról az új világról, másrészt tévedés, hogy a "semmiből" fogunk, a semmiből tudunk - remélhetőleg - építkezni. Nem. Egy adott - szétroncsolt - társadalom, súlyosan sérült mentalitás, valamint egy bizonyos célokra kialakított államszervezet a kiindulópont, ami nagyban meghatározza a jövő lehetőségeit. 

Igen, tudom, egy "forradalminak" szánt, lelkesítő politikai felhívás nem tartalmaz dilemmákat, szükségképpen leegyszerűsítve fogalmaz, de ettől még bennem megszólalhatnak ezek a kétségek. Amelyekhez e pillanatban az a kétség - pontosabban: nemtudás - társul, hogy vajon Magyar Péter egy elhivatott, az általa megfogalmazott célt (talán) megvalósítani képes, profi (vagy legalábbis profivá válni képes) politikus, megfelelő társakkal, szövetségesekkel, támogatókkal; a lózungokon túlmutató programmal, egy profi politikai szervezet lehetőségével - vagy csak egy lelkes, tisztességes amatőr one man show-járól van szó.

Várok, figyelek, gondolkodom - remélek is -, és majd március 15-én délelőtt eldöntöm, hogy délután kimegyek-e a sokat látott Andrássy (Sztálin, Magyar Ifjúság, Népköztársaság) útra.

Az itt olvasható szöveg harmadik ismétlése egy jó 15 éves bejegyzésnek, s kell-e mondanom, aktualitását a "kegyelem-botrány" kapcsán a magyar gyermekvédelem szomorú helyzetével kapcsolatban napvilágot látott értesülések, vélemények - és országos felháborodás adják. Amikor most rákerestem, kiderült, hogy sok évvel ezelőtti első ismétlésére is egy pedofilügy adott alkalmat.

*

Az itt olvasható (csekély változtatásokkal) a 2008. október 16-ai poszt megismétlése. Aktualitását az adja, hogy a budapesti Alföldi utcai gyermekotthon a most kirobbant, állítólagos pedofilügy színhelye, és én ott kezdtem „munkás” életemet. Az utca akkor Kállai Éva nevét viselte. (Nem ehhez a történethez tartozik, hanem az élethez, az élet furcsa véletleneihez: Kállai Éva lányával együtt voltunk Vlagyimirban, ő szegedi, én budapesti egyetemistaként, és a barátom lett.)  

Réges-régen, a történelem előtti időkben (1965-ben), érettségi után gyermekfelügyelőnek mentem a Fővárosi Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet szellemi fogyatékosoknak fenntartott átmeneti otthonába. (Tanár akartam lenni, és oda volt protekcióm.) Egyhónapos nyári munkáról volt szó (minden nyáron dolgoztam valamit), hiszen ősszel majd úgyis megyek egyetemre.

Az első nap szörnyű élmény volt, azt hittem, nem hogy egy hónapot, azt a napot se fogom kibírni. A „szellemi fogyatékos" nagyon tág kategória, de semmiképpen nem férnek bele az elmebetegek (skizofrénok, epilepsziások stb.), márpedig itt ilyenek is voltak a vízfejűek, imbecilis képezhetetlenek és a „hivatalos" skála túlsó végét képező, tulajdonképpen teljesen normális gyerekek mellett; utóbbiak nagyrészt a családi körülmények, az ingerszegény környezet vagy más okok miatt két-három évvel lemaradtak saját korosztályuktól, ami 10–12 éves korban feltűnő, de, mondjuk, harminc évesen már nem. Szóval széles volt a skála. „Átmeneti" volt az intézet, vagyis a – különböző okok miatt – állami gondozásba vett gyerekek ideiglenes elhelyezésére szolgált, de volt, aki már 13 éve „ment át". A gyerekek (fiúk, lányok) 6-18 év közöttiek voltak – én nem egész 19. Az intézet kissé túlzsúfolt volt: a kicsik 30 (emeletes)ágyas hálótermeiben esetenként ketten-hárman aludtak egy ágyban, és fogyatékosokról lévén szó, jó eséllyel közülük az egyik ágybavizelő volt. 20-30 gyerekre jutott egy nevelő (gyermekfelügyelő). Rendet csak az tudott tartani, aki nemcsak üvöltött, hanem ütött is – vagy legalábbis tudták róla, hogy szükség esetén üt. Szilfidebb, középkorú kollegina számára asztalos férje esztergált nevelőeszközt. Én persze azonnal megfogadtam, hogy soha, egy ujjal sem... ezt aztán nem tartottam be. Az intézet a város közepén volt, tágas, de mégiscsak zárt, unalmas udvarral, ezért a gyerekeket igyekeztünk kivinni, nekünk is jobb volt. A legkézenfekvőbb célpont a közeli Köztársaság tér volt. Kiérkezve klottgatyára vetkőztettük („a gyerek fogyóeszköz, de a ruha leltári tárgy"), majd szabadon engedtük őket. A második-harmadik nap a Hűvösvölgy volt a célpont (nagy ruháskosarakban vittük a kaját); a villamoson mellém sodródott egy kb. tízéves, szőke, kék szemű kisfiú – Attila –, megfogta a kezem, és azt kérdezte: „Bandi bácsi, szólíthatom apukának?" Szólíthatott. Ő lett az első kedvencem.  (Megjegyzés: soha, se előtte, se utána nem szólítottak Bandinak, csak ott.)

Aztán egy-két hónap múlva a kicsiktől átkerültem a nagyokhoz, mert kiderült, hogy értek a gyerekekhez. És mint az előző mondatból kiderült, ottragadtam. Nem vettek fel az egyetemre, és én megszerettem a munkát, a gyerekeket, a helyet, önmagam „Bandi bácsi" mivoltát – ami különösen érdekes volt, amikor 16-18 éves lány szólított így. Már tudtam, ez lesz az életem, az „iparengedély" miatt ugyan elvégzem majd az egyetemet, de ide jövök vissza. Közben egy új – jó politikai kapcsolatokkal rendelkező – igazgatónő (megint a véletlen: bő évtizeddel később az ő lánya kolléganőm lett a Rádióban) „konszolidálta" a viszonyokat, ősz végén már csak egy gyerek aludt egy ágyban.

A második kedvencem Pista lett, egy 16 éves, értelmes, pimasz srác. Egy alkalommal ön- és közveszélyes módon szemétkedett velem (a forgalmas Mező Imre - ma Fiumei - úton rohangált keresztbe, ide-oda), és én – míg vacsorára tereltem kb. 40 fős nyájamat – őt leküldtem abba az alagsori helyiségbe, ahol kollégáim szokták elintézni a renitens gyerekekkel „lovagias" ügyeiket. Pista rendben ott várt. – Üssön meg, nyugodtan, engem az apám drótkötéllel vert! – ezzel fogadott. Beláttam, ezzel nem konkurálhatok. Leültünk, egy jó órát beszélgettünk, „lelkiztünk", barátokként álltunk fel. Néhány héttel később felajánlotta, hogy beajánl Budapest egyik leghíresebb galerijébe, az Almássy téribe. Hárítottam.

Attilát aztán elvitték egy vidéki intézetbe; évekkel később egyszer találkoztam vele: tagbaszakadt péklegényként borult a nyakamba. Pistát alkoholista apja kivette az intézetből, dolgozzon, keressen pénzt; többé nem láttam (de lehet, hogy még egyszer-kétszer visszalátogatott, nem emlékszem).

Aztán fölvettek az egyetemre, én minden nyáron egy-egy hónapot nevelőotthonokban dolgoztam, és egyetem után ugyancsak nevelőotthonba mentem dolgozni.

Aztán fél év után elmenekültem a pályáról.

*

Kiegészítés: vannak frissebb emlékeim is a "gyermekvédelemről". Egy cigánytelepen működő egyesület (Bagázs) önkénteseként 2018-től mentoráltam az akkor a kalocsai, később a zalaegerszegi speciális gyermekotthonba került Ricsit (holnap lesz 21 éves, isten éltesse!). A technikai, civilizációs körülmények természetesen összehasonlíthatatlanok az 50-60 évvel ezelőttiekkel. De a szellem, a légkör, a gyerekek kiszolgáltatottsága...

„[E]gy ilyen intézmény vezetésébe csak annyi erkölcs kell, mint só a levesbe. Ha túl kevés, ha túl sok: ehetetlen. Az alapanyag a rutin, a szabály, a szakszerű és célirányos rend. Aki jól ír, az többnyire rosszul parancsol. A moralisták vagy elmamlaszkodják a hatalmat, vagy kárhozott dühvel kegyetlenkednek. Egy filozófus századparancsnok vagy mindent szabadjára hagy, vagy tizedel. Én elvállaltam a feladatot: rendet tartani száz alkalmazott és háromszáz beteg fölött; ehhez ravaszkodnom, politizálnom kell. Ha nem lépek be a pártba, még ma is osztályos orvos lennék. Kiváltottam a tagsági könyvecskét: igazgató vagyok. Cselekedni csak az tud, aki belül van. Neked az a bajod, hogy hittél Marxnak, összekeverted a kritikát meg a cselekvést, ezért is csuktak folyton le.”

"Nekem a társadalom az, ami van. Olyan, amilyen, nem kérhetek másikat helyette. Ha nem tehetek mindent benne, ez nem ok arra, hogy semmit se tegyek. Vigyázva sakkozom, nehogy egy figyelmetlen lépés hanyatt vágjon. Elismerem: mérsékelt reformok. De hozzáteszem: védhetők. Felvilágosult konzervatív bolondokháza: ez még elmegy. Paraszt őseim megszokták, hogy szeszélyes urak alatt boldoguljanak. Mit tehet a kicsi a nagy ellen? Csapja be. Bólogasson, és hízzon az árnyékában. Konzervatív szöveg, liberális gyakorlat; csináld, de ne mondd ki. Butábbnak akarok látszani, mint amilyen vagyok. Nekem az a jó, ha a frázisaimtól elalszanak.”

„Az számít, hogy mire való vagyok, s nem az, hogy nekem mi a jó. Szabadság? Paranoiások rögeszméje. Azt hiszik: ketten vannak: ők meg a világ. Én nem meggyőzni akarom a világot, a helyemet keresem benne. Szeretek játszani, és nem akarok kimaradni a csapatból. Egy kis függetlenség nekem sem árt, csak ne kerüljön túl sokba. Alamuszi vagyok, szeretek túljárni feljebbvalóim eszén. De a sikerhez hozzátartozik, hogy ne kételkedjenek a hűségemben. Tudok áldozatokat is hozni ezért. Hogy Istent meggyőzze a hűségéről, Ábrahám a fiát adta volna. Mit gondolhatott Istenről, amikor elindult azzal a fiúval kézen fogva? Ez az ő titka.”

Részletek egy elmegyógyintézet igazgatójának monológjából, Konrád Györgynek az 1970-es évek végén született, de legálisan csak 1989-ben megjelent regényéből. Annak idején, 1969-ben szenzáció volt Konrád első (kis)regénye, A látogató. Akkor, frissiben olvastam, nagyon tetszett, és nemrég újraolvasva se csalódtam. Második regényéről, az 1977-ben megjelent A városalapítóról az volt az emlékem. hogy úntam. Most az olvasókör miatt újra elővettem, de olvashatatlannak, idegesítőnek találtam a redundáns szóömlenyeket - itt kell bevallanom, hogy Juhász Ferencet se nekem írta verseit -, ötven oldal után feladtam, és elővettem A cinkost, amelyről R. azt mondta, hogy Konrád legjobb regénye. Túljutottam az 50. oldalon (a 450-ből), már tudom, hogy nem tartozik majd kedvenc könyveim közé, de - a helyenként modoros "stílbravúrok" ellenére - egyelőre érdekel, és várom, hogy beigazolódjék a borítószöveg ajánlása, mely szerint ez "történelmi kalandregény", "politikai pikareszk", "kíméletlenül pontos, rendkívüli empátiával megírt s a magyar történelem [1989-től számított] elmúlt öt évtizedének homályban tartott régióit átvilágító próza". A fentebbi rövid részlet mindenesetre sokat elárul - felidéz - a 70-es évek értelmiségi hangulatáról, politikai dilemmáiról.

"Ma lenne 46 éves" -írja Peti. Nem tudom 46 évesnek elképzelni. 30 volt, amikor - virtuálisan - megismerkedtünk. 36, amikor meghalt. Az elmúlt egy órában neki írt bejegyzések, levélváltások, chatfoszlányok közt tallóztam. "Faszkalap." "Szeretlek, te barom." Ilyesmik (is). Meg sok vers, köztük ez:

                        Kosztolányi Dezső : Vigyázz

Az ember (a blogger) általában akkor blogol, ha mondanivalója van. Régen több volt - blogból is; ami meg a mondanivalót illeti, annak jórésze, nálam a közéletiek nagyrészt átköltöztek a Facebookra.

Van, amikor a ember illendőségből posztol, mert tudja, hogy vannak - maradtak - olvasói, akik elvárják, de legalábbis várják, s ez kötelez, meg jól is esik. Szóval most igazából nincs mondanivalóm. Olvasónaplót se írok mindenről, amit olvasok - most éppen a Galilei Kör történetéről, vagyis száz-százhúsz év előtti lelkes, baloldali fiatalokról - Polányi Károlytól Rákosi Mátyásig. 

És még a blogolásról: sokan abbahagyták, akikkel másfél évtizede még rendszeresen olvastuk egymást, némelyek közülük közben személyes ismerősökké, barátokká váltak, és vannak, akik meghaltak - mindannyian nálam fiatalabbak... És van, aki hol van, hol eltűnik. Most éppen két-három napig nem néztem rá egy számomra fontos blogra - bloggerre -, s azt kell tapasztalnom, hogy időközben eltűntek a bejegyzései. Máskor is megesett már, különböző okokból, és az ember ilyenkor találgat, mi történt, jó vagy rossz, vagy csak éppen nem a nyilvánosság előtt akarja élni az életét. Az ő dolga, az ő döntése, de hiányzik.

Hiány... A Facebookon került elém ma egy vers, azonnal meg is osztottam, de ide is beteszem, különös tekintettel egy pár nap múlva esedékes születésnapra.