Ma van Szilágyi György (és anyám) születési évfordulója. Az 1976-os felvétel ma is megrendít...

Petőfi jutott eszembe (szövegösszefüggésből kiragadva):

Európa csendes, ujra csendes,
Elzúgtak forradalmai...
Szégyen reá! lecsendesűlt és
Szabadságát nem vívta ki.

Magára hagyták, egy magára
A gyáva népek a magyart…

Vagyis hogy az EU – élén a cudar, megalkuvó/fáradt Merkel asszonnyal – nem vívta ki a mi szabadságunkat Orbánnal szemben, illetve ezzel lényegében a saját szabadságát, eszméit is megtagadta.

Boncolgatva az állítást, mindenekelőtt azt érdemes tisztázni, hogy mi az EU. Az Unió – és őse, az 1957-ben hat ország által alakított Európai Gazdasági Közösség – egyszerre és egymást feltételezve politikai és gazdasági projekt. Az alapító dokumentumokban megfogalmazott – és az évtizedek során megvalósulóban lévő – cél, a tagállamok mind szorosabb integrációja egyrészt a globalizáció adott fejlődési stádiumának, másrészt Európa és a világ általános politikai helyzetének felelt és felel meg. Az 1950-es években az volt a meghatározó szempont, hogy németek és franciák gazdasági egymásrautaltságának megteremtésével biztosítsák két világháború után a földrész békéjét. Sikerült. Nagyot ugorva most az időben:

2004-ben más kelet-közép-európai országokkal együtt csatlakoztunk az EU-hoz – jobban mondva, másfél évtizedes kitartó könyörgésünk és erőfeszítéseink eredményeként felvettek minket. Ebben is összefonódott gazdaság és politika. Az orbáni propaganda mostanában arról szól, hogy az EU a multi cégeken keresztül több pénzt visz ki az országból, mint amennyit „visszakapunk” a különböző támogatási alapok révén, de ez persze – mint általában Orbán minden állítása – hazugság. Ezek a cégek már az EU-csatlakozást megelőző 15 évben berendezkedtek nálunk – hála az Antall-, majd a Horn-kormány privatizációs politikájának –, az elmúlt tíz évben pedig Orbán csábítgatja olcsó munkaerővel, hatalmas adókedvezményekkel és állami támogatással ezeket a „kizsákmányoló” cégeket. (Ezek a cégek persze tényleg kizsákmányolók, de hát kapitalizmus van. És ahol kapitalizmus van…) A kapitalista globalizáció kiterjesztése Kelet-Európára kétségtelenül gazdasági projekt. Is. Erősítheti Nyugat-Európa pozícióját a világversenyben. Ennél azonban sokkal fontosabb volt, hogy a térséget szilárdan lecövekeljék a Nyugat mellett – szemben Oroszországgal. És a „Nyugat”, s benne az EU valóban képvisel történelmileg kialakult eszméket, elveket – liberális eszméket, elveket, de kiderült, hogy ezeket nem lehet kikényszeríteni – sem itt, sem a Közel-Keleten. Úgy tűnik, ezeket tényleg kétszáz évig kell „öntözni”. Magyarország meg a többi – Bibó szavaival – nyomorúságos kelet-európai kisállam nem a gyakorlattá vált elvek miatt került be a globális kapitalizmusnak ebbe a szervezetébe. Kellettünk – ne legyen félreértés: nekünk is kellett az EU, egyszerűen nem volt más választásunk a rendszerváltás után! – ott vagyunk, és – „eltartott kisujjal” –  meg fognak tűrni minket, amíg nem sértjük nagyon a „nagyok”, a tényleges játékosok érdekeit.

Vagyis jó volna ismét tudomásul venni, hogy a mese nem elsősorban rólunk szól. Magyarország végül is perifériális tényező egy gazdasági és politikai világhatalmi játszmában.

A mostani költségvetési –helyreállításialapos– jogállamiságos játszmában Merkel és a többiek számára sokkal fontosabb szempont volt az EU működőképességének fenntartása, mint az, hogy mi van Magyarországon. A helyünket a világban méretünk, gazdasági erőnk és földrajzi helyzetünk határozza meg. Nem mi magunk döntöttünk erről sem 1945-ben, sem 1989–1990-ben.

Olvasom Térey János Balogh-ház, Kétmalom utca című memoárját. Nem vagyok tőle lenyűgözve (kb. a harmadánál tartok), de érdekes. Az alcím - Egy cívis vallomásai - rögtön Debrecenre mutat, s a város, illetve annak meghatározott, falusias körzete, egyenrangú főszereplője az emlékezésnek. Illetve - legalábbis az eddigiek alapján - ez nem is igazán emlékezés, hanem egymásba fonódó család-, hely- és kultúrtörténet, amelyek élvezetét jelentős mértékben rontja a könyv erénye: a tudományos alaposság, a számtalan precíz hivatkozás, lábjegyzet. Térey egy helyütt maga is bevallja - a 18 századi ősök, szépapák után nyomozva -, hogy képtelenség megjegyezni a neveket, amelyek ráadásul ismétlődnek, már csak a család két ága közti házasságok miatt is, meg mert a Tóth (ez volt Térey eredeti családneve) nagyon gyakori név volt századokkal ezelőtt is, Debrecenben is. Önti a neveket, a nemzedékeket, a rokonsági fokokat, miközben precíz beszámolókat kapunk például 18-19. századi esküvői menükről. A családi szálakat átszövik a helytörténeti érdekességek, a házak kinézetének változásától a tűzvészekig - természetesen korabeli emlékezések felidézésével; megismerkedünk helyi szokásokkal és szavakkal, kifejezésekkel. S csak ritkán bújik elő egy-egy félmondat erejéig a szépíró Térey. Fontosak és/vagy érdekesek ezek a részletek, de az az igazán érdekes, hogy ez az "emlékezés" valójában nyomozás: ki vagyok én? József Attilával válaszolva: "az őssejtig vagyok minden ős", de az ősök mellett Téreynél egyenrangú szerepet játszik a ház, az utca, a város. 

A "ki vagyok én" kérdésről eszembe jutott, hogy valaha (mint kiderült 2010. februárban) írtam erről. Arra is emlékeztem, hogy a címét Déry Tibortól kölcsönöztem: Kyvagiokén. Két fontos dologra viszont nem emlékeztem. Az egyik, hogy ez valójában egy olvasónapló volt Ulickaja regényéről. És nem emlékeztem a bejegyzés ajánlására: Máténak, születésnapjára. A bejegyzés alatt olvasható egy megrendítően szép komment. "Ismeretlen" írja a gép, meg egy számot, mert a régi kommentek szerzőinek a neve áldozatául esett a freeblog megszűnésének, a rás blog kényszerű költözésének. A kommentet természetesen Máté írta.

A munkásosztály helyzete Angliában című szociológiai művének „Nagy-Britannia munkásosztályához” címzett ajánlása: 

Munkások!

 …[M]inden lehetőségem megvolt arra, hogy ellenfeleteket, a középosztályt is megfigyeljem, igen hamar arra a következtetésre jutottam, hogy igazatok, tökéletesen igazatok van, ha nem vártok tőle semmiféle segítséget. Az ő érdekei homlokegyenest ellenkeznek a ti érdekeitekkel, noha mindig meg fogja kísérelni, hogy az ellenkezőjét állítsa és azt a hitet ébressze bennetek, hogy szívből együtt érez veletek sorsotokban. Tettei azonban meghazudtolják ezt. Remélem, untig elegendő anyagot gyűjtöttem annak a bizonyítására, hogy a középosztálynak, bármit mond is, valójában egyetlen célja az, hogy munkátokon meggazdagodjék, amíg munkátok termékét el tudja adni, de éhhalálra kárhoztasson benneteket, mihelyt nem húzhat többé hasznot ebből a közvetett emberhús-kereskedelemből. Mit tettek, hogy bebizonyítsák irántatok való állítólagos jószándékukat? Foglalkoztak-e valaha is komolyabban szenvedéseitekkel? Mit tettek azonkívül, hogy jóváhagyták féltucatnyi vizsgálóbizottság költségeit, s aztán félretették e bizottságok terjedelmes jelentéseit, hogy örökre ott szunnyadjanak a belügyminisztérium polcain egy halom makulatúra között? […] Természetesen semmit sem tettek; ezekről a dolgokról nem szívesen beszélnek. Egy külföldinek engedték át, hogy tájékoztassa a civilizált világot arról a lealázó helyzetről, amelyben élnetek kell. Remélem azonban, hogy ez a külföldi csak az ő számukra az.  […] Angliában — és, mellesleg szólva, Franciaországban is — soha, egyetlen munkás sem éreztette velem, hogy külföldi vagyok. A legnagyobb örömmel tapasztaltam, hogy mentesek vagytok a nemzeti korlátoltság és a nemzeti gőg veszedelmes átkától, amely végeredményben nem egyéb, mint önzés nagy méretekben; megfigyeltem, hogy mindenkivel rokonszenveztek, aki becsületesen az emberi haladásnak szenteli erejét, akár angol, akár nem, — hogy hódoltok mindannak, ami nemes és jó, akár hazátok földjén sarjadt ki, akár más országban; meggyőződtem róla, hogy többek vagytok, mint csupán angolok, egyetlen, elszigetelt nemzet tagjai; meggyőződtem róla, hogy emberek vagytok, az emberiség nagy és egyetemes családjának tagjai, akik felismerték, hogy érdekeik és az egész emberi nem érdekei azonosak. És mint ilyenek, mint az „egy és oszthatatlan" emberiség családjának tagjai, mint emberi lények e szó legjobb értelmében, mint ilyenek köszöntjük — én és sokan mások a kontinensen — mindenirányú előrehaladástokat, és gyors sikert kívánunk nektek.[…]

 1845. március 15.

Ez a dal és ez a történet már volt a blogomon, de abszolút idekívánkozik. 1986-ban nagy (nyugat-) németországi körutat tettünk Judittal, és ennek során néhány órára átugrottunk (a franciaországi) Strasbourgba. A városban mindenütt Bowie szólt: az Absolute Beginners c. film slágere. A filmet néhány nappal később megnéztük Frankfurtban, de a dalon kívül semmire nem emlékszem belőle. 

Strasbourgból emellett (persze a katedrálison és a gyönyörű városképen túl) az maradt meg, hogy az előző napokban látott észak-német városok fegyelmezettségéhez, rendjéhez és tisztaságához képest üdítően koszos és színes volt. Amikor a katedrális előtt egy padon ülve frissen vásárolt szendvicsünket majszoltuk (gyorsan kiszámítottuk, hogy az áráért az akkori Gundelben is megebédelhettünk volna), odalépett hozzánk a számtalan fekete bizsuárus egyike, egy fülig érő mosolyú, gyönyörű srác, és nem lehetett nem venni tőle egy karkötőt. Persze azért a katedrális és az óváros is szép volt, és megnéztük az akkor még nagyon távoli Európai Parlament épületét is. A város, az előző napok élményei (Nyugat-Berlin, Hamburg, Bréma, Köln) és a dal együtt a szabadságot vagy legalábbis a felszabadultságot jelentette.

Bowie-ról pedig minden, amit lehet és érdemes tudni Attila barátom hatrészes sorozatában a kulturkor blogon.

Furcsák a brüsszeli tudósítások, elemzések és "elemzések". Mintha mindenkit váratlanul ért volna a magyar és lengyel vétó. Mintha most mindenki fejét vakarva ücsörögne, és csak Orbán tudná mit akar. Mintha ebben csak Magyarország - Orbán - lenne fontos, a 40 milliós Lengyelország csak statiszta lenne a történetben. Képtelenség.

Sokan hihették/remélhették, hogy Orbán (és Kaczynski) csak blöfföl, de az EU vezető politikusai - és az őket körülvevő szakértői stábok - aligha erre tették összes tétjüket. Az EU működése az érdekegyeztetésen és a kompomisszumokon alapul. 1957-es - EGK-ként való - megalakulásától válságok hosszú során küzdötte át magát, sokszor minden határidőn túli kompromisszumokkal. Kérdés, hogy mi történik, ha az érdekek kibékíthetetlenül kerülnek szembe egymással, ha az érdekek - például a hatalom megtartásának, a lopás törvényesítésének érdeke - ideológiai (nemzeti érdek, szuverenitás) lepelbe burkolózik és értékké válik. Egymással ütköző értékek közt nehéz kompromisszumot találni. Az értékpreferenciák azt sugallnák, hogy Magyarországot - az orbáni Magyarországot! - úgy vágják ki az EU-ból, hogy taknyán-nyálán csússzon. De vannak érdekek, amelyek valószínűleg erősebbek. Nem, nem a német tőke magyarországi érdekeltsége. A német (és a többi multinacionális) cégek már akkor itt voltak, amikor még nem voltunk az EU tagjai, és maradnának - csak éppen minden nemzetközi szabályozás nélkül -, ha kikerülnénk az EU-ból. Magyarország önmagában nem tétel. Viszont a négyszer ekkora Lengyelország fontos európai középhatalom, politikailag, katonailag is szükség van rá. A feladat - az EU feladata - tehát Lengyelország leválasztása Magyarországról. Ez két okból se lehetetlen. Egyrészt azért nem, mert Lengyelország állandóan fenyegetve érzi magát nagy és örök barátunktól, Oroszországtól, ezért minden eszközt megragad a nyugati - NATO - védőernyő biztosítására. Másrészt - Kaczynski minden ideológiai őrületével együtt is - Lengyelország más, mint Magyarország. Például, ellentétben Orbánnal és bandájával - Kaczynski nem lop, Lengyelországban sokkal kevésbé jellemző a korrupció. Másrészt Lengyelországban van ellenzék és akcióképes civil társadalom. Orbán számára intő jel lehet, hogy az egy-két hónapja még abszolút egységesnek reklámozott V4-ek két másik országa, Csehország és Szlovákia csendben már kihátrált mögülünk. (Nem független ettől a történettől, hogy mindhárom másik V4-ország sokkal jobban hasznosította az EU felzárkózási támogatásait, mint Magyarország.)

Magyar szemmel - na jó, legyek szerényebb! az én véleményem szerint - hosszabb távon az lenne a jó, ha valamilyen megoldással azonnal megszüntetnék vagy drasztikusan csökkentenék az EU-pénzek folyósítását Magyarországnak. Ettől pillanatok alatt összeomlana a magyar gazdaság, a közszolgáltatások, és ebbe belebukna az Orbán-rendszer. És akkor új lapot lehetne nyitni. (Nem hiszem, hogy könnyen és főleg nem derűs-boldog mosollyal az ajkunkon.) Attól tartok, ez nem fog bekövetkezni, mert az EU nem így működik, de a közösség távlati érdeke talán mégis előhívja az Orbán-Magyarországgal szembeni keményebb fellépést. 

Az egyik lehetséges megoldás, hogy a COVID-járvány miatti helyreállítási alapot 25 ország kormányközi megállapodásával hozzák létre - a két vétózó ország kihagyásával (vagyis súlyos eurómilliárdokat bukunk). Az EU-ban éppen a mindenkit felölelő közös érdek hiányának eseteire hozták létre a "megerősített együttműködés" intézményét; így jött létre a schengeni övezet és az eurózóna. S ha egyelőre nem sikerül megállapodni a következő, hétéves közös költségvetésről, akkor legföljebb megy tovább - a támogatás is - a jelenleg futó költségvetés szerint. (Ez nem lenne nagy öröm, részint mert a brit kiválással már nem lesz meg az ehhez szükséges alap, részint mert csúsznának a jövő érdekében preferált nagyobb környezetvédelmi, innovációs és oktatási befektetések.)

Időről időre szokás megjósolni az EU végét, szétesését. És ez valóban sokszor "benne volt a kalapban". Ezt a lehetőséget erősítik az utóbbi évtized - különböző indíttatású és ideológiájú - globalizáció- és integrációellenes jelenségei, tendenciái, benne a kelet-közép-európai "új" EU-országok nyílt nacionalizmusa. Vagyis nincs százszázalékos garancia arra, hogy az EU ezt a válságot is túléli - legalábbis nem a jelenlegi formájában.

Az EU egyszerre gazdasági és politikai projekt. Az alapító dokumentumok a mind szorosabb integrációt jelölik meg célként, vagyis folyamatnak fogják fel - az "alapító atyák" folyamatként fogalmazták meg - az Európa projektet. Gazdaság és politika egyensúlya érvényesült az induláskor: Robert Schuman és Jean Monnet a francia-német kibékülést és ezzel Európa jövőbeli békéjét akarta a gazdasági integrációval biztosítani. Az 1973-as (elkésett) brit (és dán) csatlakozás is még ennek az egyensúlynak a jegyében valósult meg. Ezzel szemben a 80-as években a diktatúrák alól felszabaduló dél-európai országok (Görögország, Spanyolország, Portugália) felvételekor már a politika dominált. És még inkább így volt ez a kelet-európai ex-szocialista országok csatlakoztatásával. Ráadásul az utóbbi két körrel felborult az az állapot is, hogy az EGK-t gazdaságilag lényegében azonos szinte álló országok alkották. Az utóbbi évtizedben egyre többször merült fel a "többsebességes" vagy a "kétkörös" EU elképzelése. Vagyis az, hogy a nyugat-európai "magországok" továbblépnek az integrációval, s akik ezt nem akarják, a perifériára szorulnak - más szóval megerősödik alárendelt helyzetük. Rohadjunk meg a nemzeti öntudatunkban...

Ez a meglehetősen nyálas dal nekem 1967 tavaszához és Szőlősgyörökhöz kötődik. Sétálok a Lengyeltóti felé vezető országúton, és a többi között ezt dúdolom. Egyetem előtt - a Magyar Néphadseregtől egy baleset (bokaszalagszakadás) miatt leszerelve - egy félévet a Fővárosi Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet szőlősgyöröki nevelőotthonában dolgoztam gyermekfelügyelőként. Már többször írtam arról, hogy érettségi után (katonaság előtt) kezdtem ezt a pályát, és biztos voltam benne, hogy nekem ezt kell csinálni. Szőlősgyörök a második állomás volt ezen az úton - amit, amikor "véglegessé" vált, vagyis amikor már nem "idénymunkásként" csináltam, gyorsan, menekülésszerűen el is hagytam. De most nem erről akarok mesélni.

A nevelőotthon az egykori, hatalmas angol parkkal rendelkező Jankovich-kastélyban volt. (Most rákerestem az interneten, hirdetik, csaknem két évtizede üresen áll, romlik. A valaha létezett szocializmus "bűnlajstromához" tartozik, hogy a hajdani nemesi kastélyokba, kúriákba állami gondozott gyerekeket vagy gondozásra szoruló öregeket, tüdőbetegeket költöztetett. De ez sem témája ennek a bejegyzésnek.) A kastély egyik szárnyában voltak a nevelői lakások. Én három másik egyedülálló férfival egy emeleti lakáson osztoztam. Semmi emlékem arról, hogy ez okozott-e valami kényelmetlenséget, zavart, pedig biztos okozott. Emlékeim szerint jól kijöttünk egymással. A baráti társaságomat azonban nem ők jelentették, hanem két, egymással rokonságban álló, nálam másfél-két évtizeddel idősebb házaspár. Szabadidőm nagyrészét a két férfival való ultizással töltöttem. (Egyforintos alapon játszottunk, általában vesztettem, de ez is mellékszál. Az is, hogy egyikük, Sanyi, évtizeddel később idült alkoholista skizofrénként bukkant fel az életemben, és már nem emlékszem, hogy sikerült megszabadulnom tőle. Vannak dolgok, amiket az ember igyekszik eltemetni.) Néha akkor is ultiztunk, ha én vasárnapi ügyeletben voltam, a gondjaimra bízott gyerekek fociztak vagy a parkban csatangoltak, mókusokat nyúztak meg elevenen (tényleg volt egy gyerek, V. Gyuri, akiből később életfogytra ítélt bűnöző lett, aki ebben lelte élvezetét; valahol ma is megvan a nagymamájának a levele, amiben azt kéri, bármennyire is nehéz, szeressem - az akkor kb. 14 éves - Gyurikát, mert nehéz gyerekkora volt a szüleivel.... Hogy mennyi mellékszál van ebben a bejegyzésben!). Szóval ilyen vasárnap délelőttökön beültem Sanyiékhoz kártyázni, és ha az ablakon át észrevettük, hogy az igazgató közeledik, akkor a másik oldalon lévő ablakon kiugrottam.

És hogy elérjünk a dalhoz, ha nem ultiztam vasárnap, akkor sétálni mentem. A legközelebbi falu Lengyeltóti volt, hát oda és vissza. S közben az aktuális slágereket énekeltem.

Ha nem derült volna ki: szerettem Szőlősgyörököt, szerettem a srácokat (na jó, nem mindegyiket), kedveltem a kollégáimat (khm... nem mindegyiket). Fiatal voltam. És nem véletlen, hogy ezt a dalt dúdoltam...

Ma kiderült, hogy valószínűleg fogalmunk sincs a baj igazi mértékéről. Ijesztőek lehetnek a valódi számok - a járvány terjedéséről és az egészségügy állapotáról -, ha Orbán ennyire beszart.

Eközben, még az új - egyébként nyilván indokolt, de megkésett - korlátozásokra, tilalmakra vonatkozó konkrét kormányrendeletek kidolgozását, közzétételét megelőzően sürgősen benyújtották azokat az alkotmánymódosításokat, amelyek bebetonozzák a Fidesz által létrehozott, állami pénzek kimentését (értsd: ellopását) is szolgáló és egy párhuzamos intézményrendszert jelentő alapítványokat. Vagyis ezek az ellenzék esetleges választási győzelmét követően se lennének megváltoztathatók, hiszen - mai ismereteink szerint - nagyon valószínűtlen egy alkotmányozó többségük. Ugyancsak beírják az ún. alaptörvénybe a keresztény ember- és családmodell alapvetéseit. És ez még csak a kezdet.

Ostobák és gonoszok. Gonoszok és ostobák - és a régi görögök szerint, akit az istenek el akarnak veszejteni, annak elveszik az eszét. Orbánék maguk idézik elő azt a helyzetet, amiből majd nem menekülhetnek. A mai nap után világos kell legyen: ez a rendszer - nem a kormány, hanem a rendszer - leváltásához nem elégséges eszköz a választás...

Tegnap megint meghalt egy barátom. Nehéz írni róla. Tinédzser korom - de mondhatom, felnőtté, gondolkodó emberré válásom - (egyik) meghatározó alakja volt. Sokáig legközelebbi barátaim egyike. Már régen nem találkoztunk, és évtizedek óta nem beszélgettünk - legfeljebb nagyritkán csevegtünk. Vagyis barátként már rég elvesztettem; azt hiszem, valamikor (azt se tudom, mikor, miért) egyszerűen már nem voltam érdekes számára. Talán zavarta, hogy egykori önmagára emlékeztetem, akin túllépett - vagy átlépett. Attól még engem hozzáköt a közös múlt. Fáj a halála, még ha tudtam is, hogy régóta beteg. És persze magamat is siratom, hiszen a múltammal együtt lassan én is eltűnök. Fél évvel fiatalabb volt nálam...

Olvasok egy beszélgetést a Facebookon. Egy eddig naponta posztoló, tisztességes ember - akinek indítékaival maximálisan egyetértek, de érvelésével ritkán - bejelenti, hogy abbahagyja a politikai véleménynyilvánítást, mert nincs értelme; úgy látja, nem érti a világot. Más tisztességes emberek kommentelnek, és a beszélgetés nagyon hamar az ellenzéki pártok tehetetlenségére, árulására fut ki, és annak reménytelenségére, hogy bármi változzék ebben az országban a társadalom atomizáltsága, apátiája miatt - amihez persze hozzájárul "az ellenzék" tehetetlensége, árulása - és ezzel a kör bezárul.

A vita számos aspektusa közül most az ellenzékkel foglalkoznék. Azzal nem, hogy az egyes ellenzéki politikusok mennyire tehetségesek és/vagy tisztességesek. Hanem a csapdával, a kényszerhelyzettel. Hogy mi a fenének ott ülni a parlamentben, ha a javaslataikat, véleményüket úgyse hallgatja meg a kormánypárti többség? Nyilván(?) csak a bőséges és egyre zsírosabb fizetésért. Ha tisztességesek, ha valóban ellenzékiek lennének, akkor már rég kivonultak volna a parlamentből, lemondtak volna képviselői mandátumukról (és a velük járó "júdáspénzről"). Ezzel a véleménnyel szemben az egyik érv az szokott lenni, hogy a parlamenti lét mégiscsak biztosít valamennyi nyilvános megszólalási és ellenőrzési lehetőséget. Ez igaz, de van ennél fontosabb, materiálisabb is. Az tudniillik, hogy ma a politikai rendszer - amíg ki nem tör a társadalom önszerveződését jelző forradalom - a parlamenten, az azt alkotó pártokon alapul; ezeket a pártokat működtetni kell, ami pénzbe kerül. Nincsenek tömegpártok, fizető tagsággal, és nem látszik az a tőkés csoport sem, amely hajlandó lenne (merné) finanszírozni az Orbán-rendszerrel szembeszálló erőket. (Ja, persze, Soros!). Ma a pártok működésének legfőbb, szinte egyetlen anyagi alapja a parlamenti jelenlétért (vagy legalább 1 százalékos választási eredményért) járó állami juttatás. Ez, ha innen nézem, tulajdonképpen korrupció; ha onnan, akkor kényszerű kompromisszum egy majdani választási kampány lehetőségéért. Így együtt pedig erkölcsileg koptató, politikailag sokak számára hiteltelenítő csapda.