Egy grafikon arról, hogyan vált tíz év alatt elviselhetetlen hellyé Magyarország: 

Egyébként 1916. szeptember 5-én mutatták be Griffith Intolerance című filmjét, a filmtörténet egyik leghíresebb alkotását. 

A 24.hu-n Balavány György hosszú riportban ismertette a Kalocsai Speciális Gyermekotthonban szokásos rémségeket. (Amiket nem az egyébként nehezen kezelhető gyerekek követnek el.) Itt a cikk linkje. A dolog két okból is közelről érint. Az egyik, hogy Ricsi, a 17 éves cigány srác, akit mentorálok, 2018-ban egy félévet ott töltött - és hasonló "élményekről" számolt be (mondjuk "futóvadlövészet" akkor éppen nem volt). Érthető módon, amikor tavaly decemberben letelt az egy év aszódi javítója (összehasonlíthatatlanul különb hely!), esze ágában nem volt visszamenni Kalocsára, inkább megszökött tőlem, amikor vissza akartam kísérni... Most egy másik, hasonló Speciális Gyermekotthonban van. Utoljára tegnap volt verekedésért 24 órás elkülönítőben (magánzárka), ezúttal gumiszobában, sötétben. A dolog teljesen törvényes...

A másik ok: "munkás" életemet én is nevelőotthonban kezdtem, erről többször írtam a blogon is. Négy éve az életemről szóló sorozatot (ezt is abbahagytam) ezzel kezdtem; illetve ez ismétlése volt egy 12 évvel ezelőtti bejegyzésnek. Szóval: Életcserepek 1. - GYIVI

Megint érzem azt a tehetetlenséget, ami miatt 26 évesen otthagytam a pályát.

Lusta vagyok, különösen ha adminisztratív dolgokat kell intézni. Így aztán évek óta elhanyagoltam a blog oldaldobozait. Erre akkor döbbentem rá, amikor Attila barátom hónapokkal ezelőtt felelősségre vont, amiért fideszes médiumot reklámozok a linkek között. Az történt, hogy amikor fölvettem, még egy érdekes, ifjúkonzervatív lap volt. Aztán gleichschaltolták. Azt akkor nyomban töröltem. Azonban csak most szántam rá magamat, hogy a többi linket is felülvizsgáljam. Kiderült, évek óta megszűnt vagy csak szünetelők is vannak köztük, viszont hiányzik olyan, amit szívesen olvasok és ajánlok. Na, ezt rendbehoztam. A "Sorozatok" doboznál viszont tehetetlennek bizonyultam. Nem tudom egybeterelni a Séta - történetek darabjait, így azok külön-külön szerepelnek a baloldali sávban. Az Olvasónapló sorozatcím alatt, mintha ott lenne minden, de valamilyen szeszélyes rendben, keverve, és fogalmam sincs, hogy lehetne időrendbe - vagy pláne esetleg szerzők abc-rendjébe - rakni őket. Ugyanez vonatkozik a Szóudvarra is. Ez van, elnézést azoktól, akik e segédeszközök igénybevételével kívánnak elmélyedni a blogomban.

Tegnap valaki - akivel csak látásból ismerjük egymást, de persze tudtuk egymásról, hogy ki kicsoda - posztolt valamit a Facebookon, amivel nagyon nem értettem egyet. Jó szokásom szerint azonnal reagáltam. - És "jó" szokásom szerint szinte gondolkodás nélkül, miáltal sikerült tartalmilag valami vaskos baromságot írni a vitapartnerről. Ő persze könnyedén hárított. Majd megkeresett chaten, hogy beszélgessünk. Nem a hülyeségemről, hanem magáról a dologról.

Megint elment egy darab az ifjúságomból. A kurva életbe!

2006-ban egy, a Közel-Keletről szóló, háromrészes bejegyzéssel kezdtem blogger-pályafutásomat - akkor még A vajszínű árnyalat vendégbloggereként.  A keddi szörnyű bejrúti robbanás idézteti fel velem az akkor írtakat - meg a (velünk élő) történelmet.

*

Hogyan lett Libanon a palesztin-izraeli háború hadszíntere - erről lesz szó az alábbiakban. (Lásd még: A múlt kútja mint Rubik-kocka I.;  A múlt kútja mint Rubik-kocka II.)

A "Közel-Kelet Svájca" - a múlt század közepén újságírói közhely volt ez, ha Libanonról írtak. Az 1970-es évekig a térség leggazdagabb országa, az arab világ pénzügyi és kereskedelmi központja volt. Emellett azonban a "Svájc" jelző megillette az ország vallási-etnikai sokszínűségét tükröző demokratikus politikai rendszeréért is. Még 1926-ban (francia félgyarmati státuszban) dolgozták ki a népességi arányokat tükröző, s máig érvényes rendszert, miszerint az ország elnöke mindig maronita keresztény, a miniszterelnök szunnita muszlim, a parlament elnöke síita muszlim, és a parlamenti képviselet is pontosan előírt arányokban oszlik meg a hét keresztény és négy muszlim felekezet között. Gyönyörűen demokratikus rendszer, kis szépséghibája, hogy valójában az egyes vallási vagy etnikai csoportokat, s ezáltal a politikai életet évtizedek (évszázadok?) óta magánmilíciákkal rendelkező klánok, családok uralják. (+ Szíria, amely valójában saját részének tekinti, de minimum megpróbál - hol politikai, hol katonai erővel - protektorátust gyakorolni fölötte.)

Libanon részvevője volt az első, 1948-49-es arab-izraeli háborúnak, a következőkből azonban (az arab szolidaritás hangoztatásával) kimaradt. Sorsát azonban nem kerülhette el. Amikor 1970-ben Husszein jordániai király katonai erővel, néhány ezer halott árán kiverte országából ("fekete szeptember") Arafat Palesztinai Felszabadítási Szervezetét, amely a hatalmát fenyegette, a palesztinok Libanonba tették át politikai és katonai székhelyüket. A kb. 300 ezer palesztin, köztük több tízezer fegyveres jelenléte felborította a már amúgyis ingatag politikai egyensúlyt. Másfél évtizedes polgárháború tört ki, amelynek számtalan kusza frontvonalán csak a Magyar Televízió akkor híressé vált riportere, Chrudinák Alajos igazodott el. A többi között keresztény falangista milíciák harcoltak a síiták és a drúzok ellen, követelve az általuk pártfogolt palesztinok távozását az országból, a palesztinok Libanonból lőtték Izraelt, Szíria katonákat küldött Libanonba a "rend helyreállítására" stb. Több korábbi katonai akció után 1982-ben Izrael - Ariel Saron hadügyminiszter közvetlen irányításával - átfogó támadást intézett Libanon ellen, hogy felszámolja az ottani palesztin katonai támaszpontokat. A legpiszkosabb munkát azonban libanoni szövetségeseikkel végeztették el: a falangista milicisták többezer palesztint öltek meg a Szabra és Satila menekülttáborokban. Hja, már akkor is nehezen voltak megkülönböztethetők a palesztin civilek, illetve harcosok/terroristák. Izrael ezt követően "biztonsági zónaként" egészen 2000-ig megszállva tartotta Dél-Libanont.

Az 1979-es Camp David-i egyiptomi-izraeli békeszerződéssel megindult folyamat fokozatosan politikai hátországától fosztotta meg a csak Izrael elpusztításában "gondolkodó" legradikálisabb palesztinokat; a libanoni polgárháború és az izraeli invázió pedig katonailag roppantotta meg őket. 1979-ben azonban (sok minden egyéb között) még valami történt: az iráni iszlám forradalom. A 80-as években iráni támogatással új, engesztelhetetlenül Izrael-ellenes, síita mozgalom bontakozik ki Libanonban: a Hezbollah.

(Mindezek után mellesleg az is érthető, hogy miközben Libanon lakosság kb. 3,5 millió, 10-14 millióra teszik a világ más országaiban élő libanoniak számát.)

Valaki javasolta, ezért hoztam ki a könyvtárból. Korábban csak a Sakknovellát olvastam, a wiki szerint ez a leghíresebb - egyben az utolsó - műve. Azzal először egyébként tévéjáték formájában találkoztam valamikor a 60-as években, ha jól emlékszem, Pálos György főszereplésével. (Miután ezt leírtam, ellenőriztem magam a Google-lal: ez volt az első magyar tévéfilm, 1959-ben mutatták be, és tényleg Pálos György, akinek fantasztikus baritonja volt.)

Szóval A tegnap világa. Memoár, 1940-ben, brazíliai emigrációban, másfél évvel az öngyilkossága előtt kezdte írni. Szeretet- és gyönyörteljes leírás, néha szinte szerelmi vallomás egy széthullott világról és fájdalmas jajkiáltás a széthullásról.

Gazdag bécsi, zsidó polgárcsaládba született, és ennek a meghatározásnak minden eleme fontos. A könyv első fejezete "A biztonság világa" címet viseli, és magával ragadó leírása a zsidó életnek és az első világháború előtti Bécsnek, a kávéházi és kulturális életnek - tényleg egyfajta szerelmi vallomás. A következő fejezetekben aztán szó van a korabeli egyetemi életről (az oktatás pocsék volt, de az óralátogatást mellőző diákok naprakészek voltak Rilkéből, Hofmannstahlból, Freudból, akiknek a nevét tanáraik talán nem is ismerték) vagy éppen a szexuális életről. Gyönyörűek az íróbarátok - többek közt Rilke, a belga Verhaeren, a francia Romain Rolland - meg a szobrász Rodin szeretetteli portréi. Az ízig-vérig humanista, européer - a könyv alcíme: "Egy európai emlékezései" - Zweig a "nagy háború" alatt részese a háborúellenes értelmiségiek nemzetközi összefogás-kísérletének; Zürich kavargásában, ahova egyébként színdarabjának bemutatójára utazik, Lenin is feltűnik. Érzékeli - és érzékelteti azonban ., hogy mennyire elszigeteltek maradtak a pacifista hangok a háborús "hazafias" közéletben.

Aztán jön a háborús vereség és nyomában a káosz, a nyomor, a politikai szélsőségek színrelépése. Mindez nemcsak Zweig (és Európa) életében, hanem a könyv hangnemében is törést jelent: egyre inkább uralkodóvá válik a veszteségérzés, a kétségbeesés, a fájdalom. Ez alól talán csak a 20-as évek berlini színes kulturális kavargásának a csodálata jelent kivételt. De aztán tudjuk, mi következett... Az emlékezés a második világháború - már angliai emigrációban, hontalanként - átélt - kitörésével fejeződik be. A háború döbbenet, de a külvilág eseménye, a hontalanság személyes tragédia.

Hát mégse járja, hogy ezen a blogon ne írjak az indexről, hogy úgy tűnjék, nincs véleményem a dologról. A helyzet az, hogy a Facebookon osztottam,/osztom az észt. A (lényegében) teljes szerkesztőség felállása után, péntek délelőtt tettem közzé azt az Arany-idézetet, amely elsőként jutott az eszembe a dologról:

"A szőlős gazda is, az egyszeri,
Magánkivűl s őrjöngve kacagott fel,
Látván, hogy szőlejét a jég veri,
Dorongot ő is hirtelen kapott fel,
Paskolni kezdé, hullván könnyei:
'No hát, no!' így kiált; 'én uram isten!
Csak rajta! hadd lám: mire megyünk ketten!'" 

Írni a lehetetlenről, a pokolról, aminek szemtanúja voltam. Bő két évtizeden át küzdött Vonnegut azzal a belső kényszerrel, hogy megírja azt, amit fiatal katonaként és hadifogolyként átélt: Drezda 1945. februári bombázását, felégetését, amelynek 130 ezer áldozata volt. Az angolszász légierő terrorbombázása nagyobb pusztítást végzett, mint félévvel később a Hirosimára ledobott atombomba.

Hirosimáról már gyerekkoromban rengeteget hallottam, olvastam - Drezdáról semmit. Rotterdam, Varsó, Coventry német terrorbombázásáról - s persze Guernicáról - sokat tudtam, Drezdáéról, Hamburgéról csak évtizedekkel később olvastam. A 70-es években jártam Drezdában, láttam a romos Frauenkirchét; igen, háborús mementó, gondoltam. De hogy valójában minek a mementója, azt nem tudtam.

Vonnegut könyvében az a döbbenetes, ahogy fekete humorban és a szó szoros értelmében vett mesében - elmesélésben - keveredik a fantázia, az álom és a háború realitása. Mert az emlékezőnek csak így válik kimondhatóvá.

Régi adósságot törlesztettem.

A jövő héten a Fidesz országgyűlési határozattal kötelezi Orbánt, hogy vétózza meg a következő hétéves költségvetést, valamint a - segély- és hitelkeretből álló - európai helyreállítási alapot, ha nem ejtik a Magyarország ellen folyó jogállamisági eljárást, illetve ha bármilyen politikai feltételhez kötnék a pénzek folyósítását. (Erről itt olvashatsz.) Ugyanakkor több vezető európai politikus, legutóbb az Európai Tanács elnöke és a német kancellár is szükségesnek mondta a pénzkifizetés bizonyos feltételekhez kötését, a költéseknek a korábbinál szigorúbb ellenőrzését, például az Európai Ügyészség felügyelete alá helyezését, amelyhez, ugye, Magyarország (Orbán) éppen ennek elkerülése végett nem hajlandó csatlakozni. Patthelyzet vagy blöff?

Az Európai Unió alapokmány és jelenlegi eljárási rendje szerint Orbán valóban megakadályozhatja a költségvetés elfogadását. Ezzel azonban azt kockáztatná, hogy leállna a különböző támogatások kifizetése. A helyreállítási alap elvben akár leválasztható is lenne a hétéves költségvetésről, vagyis a gyors pénz reményében Orbán megteheti, hogy az előbbit megszavazza, az utóbbit, a távolabbi pénzt blokkolja, amíg a többiek nem engednek neki (meg a lengyeleknek, cseheknek). A kérdés csak az, hogy Merkel, Macron, Michel és a többiek meddig hagyják magukat zsarolni egy kis közép-európai ország diktátorától. 

Szerintem nem sokáig. Orbán pókerpartija felgyorsíthatja azt az elkerülhetetlen folyamatot, amit egyesek az Európai Unió szétesésének tartanak, mások viszont "többkörös" vagy "többsebességes" uniónak neveznek. Vagyis a jelenleg is létező "megerősített együttműködés" elvére és gyakorlatára támaszkodva, lényegében az eurózónára alapozva létrejöhet egy szorosabb együttműködés - ami öltheti egy Új Európai Unió, egy Európai Konföderáció formáját, kiüresítve a jelenlegi huszonhetek szervezetét. Ez a kör elfogadná saját költségvetését, újból meghatározná az együttműködés alapelveit, minden bizonnyal megerősítve a jogállami kritériumokat is. A többiek, a szegényebb peremországok pedig majd eldöntik, hogy akarnak-e csatlakozni. Ha nem, hát be kell majd érniük némi alamizsnával és a "körön kívüliek" másodrendű szerepével.

Magyarország viszont reménykedhet a Türk Tanács támogatásában. (Ezt viccnek szántam.)