Ez az ország mindjobban hasonlít egy elmegyógyintézetre. A mai hülye - jobban mondva hülyítő - Manninger Jenő, Keszthely fideszes országgyűlési képviselője. Aki követte pályafutását, tudhatja, hogy mindig egy g...i volt. Most az ellen tiltakozik, hogy migránsokat telepítsenek a városába. Hogy valójában miről van szó - és miről nincs -, az megtudható a Migration Aid közleményéből.

"Biztosan ti is játszottátok gyerekkorban azt a játékot, hogy leültök egymás mellé sorban, az elsőnek a sorban ki kell találnia egy mondatot, a szomszédja fülébe súgja, aki az ő szomszédjába… és az utolsónak a sorban hangosan ki kell mondania, ő mit értett a neki súgott szövegből. Aztán elmondja az első ember, hogy ehhez képest ő mit talált ki és indul a nagy nevetés. Egy ilyesmi játékot játszott az elmúlt két napban az a több ezer magyar állampolgár, akik elkövetik azt a hibát, hogy kizárólag kormánypárti sajtóorgánumokból, blogokról tájékozódnak..."  Folytatás itt.

Ha az előző bejegyzés címe a gyomrom állapotáról szólt, ma ezt írhatnám: elhányom magam Balogtól, aki immár Semjénnel vetekedően undorító figurává nőtte ki magát. (Érdekes vetülete a történelmi katolikus-református ellentétnek - vigyázat, vicceltem.)

Mint emlékezetes, két hete Balog Tusnádfürdőn arról elmélkedett, hogy a magyar kormány számára se eldöntött kérdés, hogy erőforrásnak vagy tehertételnek tekintse-e a határon túli, magyarul beszélő cigányokat. A kijelentés undorító, embertelen volta meglehetős felháborodást váltott ki azok körében, akiknek még jelent valamit az a fogalom, hogy "ember". Balog nyilván nem tartozik ebbe a körbe, hiszen minisztériumát is valamely fideszes yuppie által a HR-ből lefordított és magyarul szörnyen hangzó terminus jelzi.

Szóval ez a figura két hét után, tegnap alkalmat talált - az alkalom a roma holokausztról való megemlékezés -, hogy visszatérjen korábbi szavaira. Az MTI szerint ezt mondta: a döntést, amelyet Magyarországon a magyarországi romákról meghoztunk, meg kell hozni az elszakított nemzetrészek tekintetében is, és akkor erőforrás lehet az, ami ma még nem az. Balog emlékeztetett, a magyarországi cigányságra erőforrásként tekint a kormány.

Egy mondatban valószínűleg nem lehet többet és undorítóbban hazudni.

(Mint várható volt, nem tudom tartani a mindennapi megszólalást; más dolgom van, elfelejtem.)

Mint az közismert - mármint annak, aki figyelemmel követi a blogot - TGM-rajongó vagyok. Nem mintha mindig minden szavával egyetértenék, de alapvetően az ő (jelenlegi) világnézete, politikai alapállása áll hozzám a legközelebb a közélet mai szereplői közül. Pluszban a hihetetlen műveltsége - és esze. Így hát nem volt abban semmi különös, hogy amikor ma nem volt túl sok kedvem felkelni és nekirugaszkodni e hőség sújtotta napnak, ágyban olvasással halasztva az elkerülhetetlent, s restancia-ledolgozásként az Élet és Irodalom múlt heti száma volt soron, "belebotlottam" TGM bő másfél kolumnás (hírlapi oldalas) írásába, címe: "Filozófia zsarnokság idején". A téma bármennyire csábító is, a terjedelem riasztó, de hát a kötelesség az kötelesség. Elég hamar abbahagyom az olvasást, mert kiderül, hogy az ókori görög filozófiával foglalkozó Steiger Kornél Epiktétosz-fordítását ünnepli. Továbbá - bónuszként - megint porig alázza a hozzám hasonló átlagos És-olvasót, megcsillogtatva félelmetes olvasottságát, sorolja azon szerzőket, akiknek még a nevét se hallottam, s hozzáteszi: de hiszen őket mindenki ismeri... Na, jó, ez nekem nem kell, döntök, de szokás szerint beleolvasok a közepébe, és ... és aztán kénytelen vagyok visszamenni az elejére és tisztességgel átrágni magam az íráson. Amely egyébként érdekesnek, helyenként lebilincselőnek bizonyul. Nagyon leegyszerűsítem a dolgot. Arról van szó - és tényleg nagyon hiányos a filozófiai műveltségem, s a görög filozófia külön nem érdekelt -, hogy a sztoikus filozófia a "hogyan legyünk boldogok?" kérdésre keresve választ, elkülönítette egymástól azokat a dolgokat, amikre befolyással lehetünk, azoktól, amik akaratunkon, cselekvési lehetőségeinken kívül esnek - és elsősorban ilyen a politika. Nem kérdés, hogy jó-e, erkölcsös-e egy adott hatalom, kormányzat, mert mivel kívül esik a cselekvési, befolyásolási lehetőségeinken, nincs értelme a kérdésnek. Nincs politika és nincs közösség. Magánembernek - görögül: idiotész - kell lennünk! Csak azzal szabad foglalkoznunk, amire hathatunk, ami rajtunk múlik, és főleg: a bensőnkből kell megteremteni a világunkat, ez a nyugalom, a harmónia, a boldogság kulcsa. A filozófiatörténeti fejtegetések után TGM persze kiköt a mában, és e sztoikus filozófia mai, terapeutikus megnyilvánulásaként említi a női magazinokat, az életvezetési tanácsadó könyveket, rádió- és tévéműsorokat, írók gasztrokönyveit - és blogjait.

Az esszé utolsó bekezdése: "Ebből - a sztoikus tapasztalat nyomán - visszakövetkeztethetünk arra társadalomra, amelyben ez a terapeutikus kultusz megszületik és újjászületik, s amelyben a szabadság és a közösség egymás ellentéte, s amelyben a ráció és a szubjektum idegenként tud egymásról, s az egyik nem hisz, nem hihet a másikban.

Csak görögül - még fordításban is - sokkal jobban hangzik."

Három hete voltam Berlinben...

Családi ebéd, sütöttem, főztem. Jót. Nemcsak öcsémék mondták, nekem is ízlett. Úgy tudják, szeretek főzni, a feleségem is úgy tudja (ő nem szeret és nem is tud főzni). Tévednek, a dolog kicsit bonyolultabb. (Tegnap figyelmeztetett egy barátom, hogy gyakran használom ezt a szófordulatot.) Szóval, a dolog úgy áll, hogy szeretek enni, és szeretek jót enni. Másrészt gyerekkorom óta sokat segítettem anyámnak a konyhában (konyhán?). Gyerekkorom óta őrzök bizonyos ízeket, és vannak ételek, amiknek az elkészítése rítussá, anyámra való emlékezéssé is vált. A családi ebéd rítusát is otthonról hoztam, ahogy azt is, hogy ajándék lehet egy tepsi zserbó vagy két rúd karácsonyi bejgli vagy egy születésnapi ebéd.

Nem azért főzök, mert szeretek főzni - bár a főzés bizonyos fokig szórakozás, talán azért is, mert nem kell mindennap főznöm. De a főzés munka, időrabló és néha fárasztó tevékenység, különösen ha hozzáveszem a bevásárlást és a mosogatást is. De ha egyszer munka, akkor azt komolyan kell venni, beleadni tehetséget, képzelőerőt és persze precizitást is. A külső szemlélő (például a feleségem) azt látja, hogy belemerülök a dologba, fontos számomra, hogyan sikerült az adott fogás. Tehát nyilván passzió az egész. L....t! Viszont tényleg örülök, ha öcsémék vagy valamelyik barátom - lehetőleg családostul - eljön hozzánk, és én egy jó ebéddel vagy vacsorával ajándékozhatom meg őket. Plusz a beszélgetés.

Ma délután ezt hallgattam:

Rég nem tettem, noha hajlamos vagyok a nosztalgiára, de az Illés, úgy látszik, olyan mélyrétegeket érint - konkrétan az ifjúkori illúzióim, mint kiderült: ostobaságom, amibe nem volt kedvem belesüllyedni. Most úgy került elő, hogy egy kedves ismerősöm azt írta e-mailben: "Nem akarok Orbanisztánban meghalni." Mire válaszul felötlött és azonnal elküldtem neki az "Élünk és meghalunk, hát kívánj szép álmokat" refrénű Illés-dalt (ennek az összeállításnak a 9. darabja).

Egyetemistaként lehetőleg minden vizsgaidőszakot azzal kezdtem, hogy elmentem egy Illés-bulira. "Rongyosra" hallgattuk lemezeiket, az első szerelem dala is Szörényi-Bródy volt, igaz, Koncz Zsuzsa énekelte. De hát ő odatartozott. A 70-es, 80-as években sokat jelentettek nekem a Bródy-szövegek, az ember ugyanazt érezhette, mint, mondjuk Hofinál: belülről vagyok ellenzéki. Ezt most nem magyarázom tovább...

*

Idevágó korábbi bejegyzések:  A játék szent;   Szóudvar 1.: Egyenrangú;    

(Ez valójában egy tegnapi - júl. 26-ai - bejegyzés, de a rendszer valamitől visszatette vázlatba, és most mai dátummal jelenik meg.)

Egy ideje gondban vagyok a blogommal, felmerült bennem, hogy abbahagyom, hiszen gyakorlatilag már mindenki felhagyott a blogolással, akiket egy évtizeddel ezelőtt követtem, akikkel együtt kezdtem, akikkel ösztönöztük is egymást. Elég ritkán írok, abbahagytam sorozatokat, lelassultam, ellustultam, van hogy azzal beszélem le magamat egy témáról, hogy miért éppen ezt írjam meg, amikor még azt se írtam meg. Ezzel szemben áll viszont konzervatív ragaszkodásom ahhoz, ami van, ami már az enyém - meg kétségtelen exhibicionizmusom. Szóval (egyelőre) nem hagyom abba, hanem mostantól - lehet hogy csak egy pár napig, talán csak holnapig, de lehet hogy tényleg hosszabb távon - kényszerítem magam, hogy mindennap írjak valami rövidet, aktuálisat. (Ami sokszor csak azért lesz aktuális, mert éppen az jut az eszembe.) Ez lesz a "Napi", amelynek alább következik az első darabja.

*

Csak a rend kedvéért jelentem: befejeztem a Világló részleteket (lásd korábbi bejegyzések a könyvről); egy 1956-tal foglalkozó, megrendítően józan miniesszével fejeződik be, amit egy utolsó mondattal befűz az életébe. Ahogy végig az 1200 oldalon szétválaszthatatlanul fonódik egybe magán-, család-, ország- és világtörténelem, könnyed történetmesélés és súlyos filozófiai eszmefuttatás.

Egy barátom a Nádas-könyv után hetekig nem tudott irodalomhoz nyúlni, aztán Harry Pottert olvasott. Én holnap az Egy családregény vége újraolvasásával folytatom.  

Kb. 200 oldalam van még hátra az 1200-ból; közben megszakítások munka vagy utazás miatt, utazás (Berlin) alkalmából Heinrich Mann Ronda tanár ur-a, kötelező hetilapolvasás, ez is rengeteg idő (na meg az internet). De most újra belemerültem, és egy pár perce olvasott részlet annak illusztrálására, hogy miért nehéz - de egyben izgalmas, bámulatos, letehetetlen (még ha, mint fentebb kiderült, időnként le is tettem) könyv a Világló részletek.

"Több írásos jel utal arra, hogy organikus történelmi előmenetelében apánknak Gerő lehetett a mentora. Gerő bármilyen tisztségben vagy hivatalban működött, közlekedési miniszterként, később pénzügyminiszterként, belügyminiszterként, minduntalan kiépített magának egy jórészt fiatalabb emberekből álló szakértői gárdát, és szakismeret híján ezekre támaszkodott...

Négy nap a múltidézés és a színesség, sokféleség jegyében. A régi zsidó negyed: a Hackesche Höfe és környéke. A cseh falu, Rixdorf: a 18. században II. Frigyes Vilmos porosz király és brandenburgi választófejedelem adta ezt a területet a Csehországból menekülő protestánsoknak. Félévszázaddal korábban I. Frigyes Vilmos - brandenburgi választófejedelemként - a francia hugenottákat fogadta be. A cseh falutól (tényleg falu az a néhány utca a nagyvárosi negyed közepén) egy sarokra törökök. Merthogy ez Neu-Köllnben van, amely a szomszédos Kreuzberggel együtt törökök, arabok vidéke.  A "Thai park": pár éve vette birtokba a berlini thai közösség ezt a kb. 2-3 Hűvösvölgyi Nagyrét nagyságú területet, ahova vasárnap délelőttönként családostul kivonulnak és főznek. Nem csak - nem elsősorban - maguknak, hanem eladásra a százával (ezrével?) özönlő berlinieknek és turistáknak. A thaiok közt most vasárnap két szigetként dél-koreai és brazil zászló alatt - gondolom (csak távolról láttam) - dél-koreaiak és brazilok főztek. A szélen, a játszótéren természetes összhangban a legváltozatosabb színű kölykök. Este "Balk folk" délszláv zene és táncház egy eredetileg az Alte Feuerwache (Régi Tűzőrség") épületében lévő friedrichshaini kultúrházban.

"Berlin, 1937" kiállítás egy náci "békeév" mindennapjairól a Märkische Museumban; holokauszt- köztük cigányholokauszt-emlékek és emlékművek - a kétezer éves német-zsidó együttélést bemutató nagyszerű Zsidó Múzeumba most nem mentünk be, néhány éve már láttuk. És persze a Fal emlékhelyei. A vásári látványossággá vált Checkpoint Charlie most inkább taszított - 1986-ban, amikor először jártunk Nyugat-Berlinben, még egészen mást jelentett és másként hatott, viszont a Bernauer Strasse vonalában kb. kétszáz méter hosszan kialakított emlékhely valóban megrendítő.

És ami még feltűnt: a rengeteg vegyes etnikumú pár. Embereknek ugyanaz a természetesen sokszínű kavalkádja, mint Párizsban, Londonban, Rómában...  Európában.