Éva Schüttler Tamásné:
a 19.-20. század fordulóján és a 20. század elején ha körbenézünk, hogy milyen művészeti, társadal... (2025.01.09. 18:34)Olvasónapló: Doktor Faustus (2)
rás:
@Éva Schüttler Tamásné: Köszönöm. Természetesen a Lottét is olvastam. (2025.01.03. 17:53)Olvasónapló - Thomas Mann
Éva Schüttler Tamásné:
rás:jó olvasást! A Doktor Faustus az utolsó regénye Th. Mannak és egyes vélemények szerint a legjo... (2025.01.03. 09:33)Olvasónapló - Thomas Mann
rás:
@Dupla: Köszönöm, lényegében mindegyik állításoddal egyetértek. Mondjuk, egyetlen dologban tamásko... (2024.12.21. 18:27)A magyar baloldal esete Magyar Péterrel
Dupla:
Úgy gondolom, hogy a pártok és politikai mozgalmak kapcsán egyre kevésbé van értelme a hagyományos... (2024.12.21. 16:18)A magyar baloldal esete Magyar Péterrel
Két napja írtam egy tréfásnak szánt bejegyzést... miről is, a koromról és az azzal tagadhatatlanul együttjáró szellemi hanyatlásról. Ami akkor válik tragikussá, ha te magad már észre se veszed, csak mások. Nos (azt remélem,) itt még nem tartok.
A bejegyzésre aggódó, jóindulatú tanácsokkal bővelkedő kommenteket kaptam.
Nos, hogy tisztázzuk: 77. életévemben járok, és már lassabban mozgok, mint, mondjuk, 20-30 éve, nehezebben teljesítem - de teljesítem! - a lakásomhoz vezető 98 lépcsőt. hajdani jó névmemóriám a múlté, néha, egy-egy pillanatra egészen egyszerű szavak nem jutnak eszembe.
Reggelenként, felkelés után félautomata üzemmódban működök vagy két órán át, amíg a torna, a zuhany és a nyugodtan elfogyasztott bőséges reggeli (és egy tucat gyógyszer és vitaminkomplex) után meg nem iszom a kávémat. Nos, a félautomatának két lába - plusz két keze - van, mégis megbotlik: tegnapelőtt először tényleg a fogkrémes tubus felé nyúltam a borotvakrém helyett. De még időben visszakoztam. Ebből született a bejegyzés.
Amúgy pedig tájékoztatásul: napi több órát töltök print és online újságok olvasásával, úszom vagy sétálok, színházba, koncertre járok, barátokkal találkozom, hetente egyszer lejárok a cigánytelepre, hogy négy 20-28 éves srácnak segítsek befejezni a valaha abbahagyott általános iskolát, emellett pedig az elmúlt hetekben politikai közösségemben (Szikra) előadásokat tartottam a 20. századi történelemről.
Amikor egy kommentet el akarok küldeni, azt írja ki, hogy nem lehet kapcsolódni a reCaptcha szolgáltatáshoz. (Amiről most már részletes tájékoztatóval rendelkezem, de ettől még ugyanott vagyok.)
Valami baj van a rendszerrel... Azzal is, de most a blog.hu rendszerére gondolok. # látjátok feleim szümtükkel írt egy aggódó kommentet - köszönöm szépen - az előző bejegyzéshez, de nem tudok rá válaszolni, mert a gép állandóan ezt írja ki: "Nem lehet csatlakozni a reCAPTCHA szolgáltatáshoz. Ellenőrizze a hálózati kapcsolatot, majd próbálja újra." Fogalmam sincs, mit jelent ez, mi van, és mit kéne tennem, hogy helyretolódjék a kizökkent világ.
Egyébként jól vagyok, csak valahogy nincs ingerem blogolni.
A Valentin nap (meg a Halloween) mindig kihozza belőlem a konzervatív nacionalistát. Utálom ezt a nyíltan kereskedelmi jellegű amerikai importot.
Szóval, ma Bálint nap van! Nálam egy Balassi Bálint-verssel:
[TIZENKETTŐDIK] DECIMA SECUNDA EJUSDEM GENERIS
az nótája Lucretia énekének
1 Széllyel tündökleni nem látd-é ez földet gyönyörű virágokkal? Mezők illatoznak jó szagú rózsákkal, sokszínű violákkal, Berkek, hegyek, völgyek mindenütt zöngenek sokféle madárszókkal.
2 Új rózsakoszorós kegyesek és szüzek ifiakkal táncolnak, Jószavú gyermekek vígan énekelnek, mindenek vígan laknak, Mind menny, föld és vizek, látd-é, úgy tetszenek, mintha megújulnának.
3 Sőt még Cupido is mostan feltörlötte homlokán szőke haját, Gyönge szárnyacskáján té-tova, mint angyal röpül, víg kedvet mutat, Szerelmes táncokban kinek-kinek adván kezére szép mátkáját.
4 Azért ne bánkódjál, én jó vitéz társom, ürülj minden gondoktól, Eléggé hordoztuk héában az sok bút, légyen már tőlünk távol, Mostan igyunk, lakjunk, vigadjunk, táncoljunk, távozzunk bánatunktól!
5 Nemde valakiért aggasztaljuk volt mi inkább ifjú éltünket, Kiből, azt sem tudjuk, hol és mely órában kiszólítnak bennünket? Kivel mit gondoljunk? Ha Isten jó urunk, ő mindennel jól tehet.
6 Aggasztaló bánat, búszerző szerelem távol légyen mitőlünk, Jó borokkal töltött aranyas pohárok járjanak miközöttünk, Mert ez napot Isten örvendetességre serkengeti fel nékünk!
7 Marullus poéta azt deákul írta, ím, én penig magyarul, Jó lovam mellett való füven létemben fordítám meg deákbúl, Mikor vígan laknám vitéz szolgáimmal, távozván bánatimtúl.
Az imént olvastam egy hírt: Dollármilliárdokat fizet Kanada az őslakosoknak a kulturális népirtás miatt. A cél jóvá tenni azt „a kollektív kárt, a nyelv, a kultúra és a hagyományok elvesztését”, amelyet az okozott, hogy az őslakosokat a katolikus egyház vezette bentlakásos iskolákba kényszerítették évtizedeken át.
Rögtön beugrott Joseph Boyden kanadai író több mint egy évtizede általam fordított szép regénye, a Három nap az út. A történet egyik szereplője gyerekként épp egy ilyen iskolában szenvedett. (Aztán háborús gyilkológép lett belőle.) Kíváncsi lettem, mit írtam annak idején a könyvről a blogomon, és erre bukkantam:
Dolgozni kezde, írt, Ugy írt, amint sugalta lelke, Hozzája méltón, szabadon. Egy szerkesztőhöz vitte művét, Átolvasá az, és így válaszolt: "Nagy ember ön, uram, S a mellett nagy bolond! Nagy ember ön, mert ez dicső remekmű, Ennél különbet még Rousseau sem írt; És nagy bolond ön, mert azt képzeli, Hogy ezt a munkát ki lehet nyomatni. Sosem hallotta ön hirét A cenzurának?... hogyha nem, Hát megmondom, mi az? Az a pokol cséplője, mely alá Kévéinket kell tartanunk, s ez Az igazságot, a magot Kicsépeli belőle, aztán Az üres szalmát visszadobja, S ezen rágódik a közönség. Ha ön nem hisz szavamnak, ám Próbálja meg, s én minden szem magért, Amely kévéjében marad, Egy ón golyót nyelek le. Ha azt akarja ön, hogy e Cséplő alá ne jusson, Ne gabonát, de maszlagot Termesszen, mely kábít, bolondít, Ezt mindenestül, Kitálalhatja ön, Sőt érte még meg is dijazzák."
Bódultan tért az ifju vissza, mintha Falnak ment volna egyenest fejével. Asztalhoz űlt, és föltevé magában, Hogy szép lágyan, szelíden ír S olyan simán, hogy a cenzor keze Elsiklik rajta, mint a bársonyon. Midőn müvét bevégezé, Azt vette észre, hogy még szabadabb, Még keserűbb, mint először vala. S így tizszer, százszor ujra s ujra írt, Aztán eltépte, belátván, hogy a Kerékvágásba csak nem jön bele. És meggyőződék végre is, Hogy ami kinyomathatik, Abból nem fog tanulni senki, És amiből lehet tanulni, Az nem jut napvilágra.
"Irtóztató!" kiálta föl, "Nincs mód tehát, hogy meghallják szavam? Lelkem tüzét, mely a világot Gyujtotta volna föl, Magamba kell hát fojtanom, Hogy önmagát eméssze el? És élnem is kell... mibül élek? Vagy megtagadjam elvemet? Azt a szentséges elvet? Odaszegődjem a gazokhoz, Az emberiség ámitóihoz? Nem, istenemre, nem! Inkább szeméten éhen veszek el, Inkább ugy végzem éltemet, Amint elkezdtem azt, Lopok, szolgálok, koldulok, Mint egy betűt írjak, mi nem Lelkem forrásából fakadt, Mint gondolatim legkisebbikére Hamis pecsétet üssek! - Isten hozzátok, gondolatjaim, ti Befalazott rabok, Legyen fejem börtön s koporsó A számotokra... oh de nem, Ti nem halhattok ott el; Eljő a nap, mert el kell jőnie, Midőn kinyíl e börtön ajtaja, S ti bejárjátok a kerek világot, S fényt és meleget visztek magatokkal, Miként a nyári nap sugárai!"
És így az ifju Nyugonni hagyta gondolatjait, S hogy a kenyérből ki ne fogyjon, Másoknak gondolatjait Másolgatá.
(Ez a bejegyzés 14 éve, 2008. novemberben született. Abból az alkalomból vettem elő, hogy ma teljesítettem évi rendes Tonio Krögeremet - kvázi megfürödtem benne. Az akkori Hadelich-felvétel ma már elérhetetlen a YouTube-on, egy jó tíz évvel későbbit találtam.)
A hegedűs „Tonio Kröger"-t valójában Augustin Hadelichnek hívják. A Liszt Ferenc Kamarazenekar tegnap esti gyönyörű koncertjének szólistájaként egy Haydn-hegedűversenyt játszott - csudaszépen. Megjelent a dobogón egy dús, barna hajú, kissé füstös képű srác - 24 éves -, és nemcsak szépen hegedült, hanem kisugárzása, izgalmas személyisége volt. A műsorfüzetben olvastam, hogy német szülők Olaszországban született és felnőtt gyermeke. Ettől ugrott be azonnal Thomas Mann kisregényének hőse. Tonio Kröger az északi apa és agyanúsandéli anya gyermeke, a művész, aki reménytelenül vágyik arra, hogy ő is szőke, kékszemű legyen, olyan mindennapi polgár, mint a többiek. Hétköznapiság és művészet véget nem érő csatája.
(A 28 éves Thomas Mann műve számomra a világirodalom egyik csúcsa; nem tudom hányszor olvastam már, és mindig találok benne valami újat - aznapi énemhez szólót - vagy valami megindítóan ismerőset, otthonosat*.)
Művészet valamilyen feszültségből születik; a kettős származás is lehet ennek egyik formája. Thomas Mannál gyönyörűen megfigyelhető a németek - és általában az északiak - ambivalens vonzódása a Dél és konkrétan Itália iránt. ADél a szenvedélyt, a művészetet, az érzéki és szellemi izgalmat jelenti, de egyszersmind a zavarosságot, a dekadenciát, a pusztulást is (Halál Velencében,Mario és a varázsló). A szerelem és a művészet olyan kivételes momentuma az életnek, amely egyszerre jelenthet csábító gyönyört és pusztulást. Akárcsak a bűn. Ezért hát a fegyelmezett,rendespolgár számára bűn vagy titkolnivaló szégyen, ha szeret, vagy ha verset ír.
„Megutálta és meggyűlölte az érzékiséget, szomjúhozva vágyott a tisztaság, a tisztes nyugalom után, holott közben a művészet levegőjét lehelte, az örök tavasz lanyha és édes, illatterhes levegőjét, ahol a nemzés titkos kéjében serken és fortyog és csírázik minden. Így csak azt érte el, hogy rikító ellentétek sodrában, fagyos szellemiség és emésztő érzéki tűz közt talajtalanul ide-oda hányódva, a lelkiismeret gyötrelmétől lankadt életet élt, elvetemült, kicsapongó és rendetlen életet, amelytől ő, Tonio Kröger, a lelke mélyén undorodott. Micsoda tévút! - gondolta olykor. Hogyan történhetett, hogy belebonyolódtam ezekbe az excentrikus kalandokba. Elvégre nem ekhós szekéren járó cigánynépből származom..."
Nietzschenél is megvan a Dél csábítása - ott ezt az antik görögség képviseli -, de nála a fegyelmet, mindenfajta törvényt, még az erkölcsi parancsokat is elsöprő, elszabadult szenvedély egyértelműen pozitív, az igazi emberi kiteljesedés. És hogy még tovább kontárkodjak a német szellem és irodalom történetében: Goethe számára az Itáliával való megismerkedés a klasszikusformákkalvaló találkozás esztétikai - tehát fegyelmező(?) - élményét jelentette.
Csak megjegyzem: nem tudok olyat, hogy egy olasz vonzódott volna atüchtignémetekhez.
Amikor tegnap este újra beleolvastam, tudatosult bennem a Tonio Kröger még egy, számomra fontos, eleme: az (észak)német polgári fegyelmezettség, hétköznapiság és az olasz szenvedélyesség, érzékenység között a szláv elem közvetítése. (A szlávok, oroszok mint vonzó péla egyébként másutt is felbukkan a fiatal Thomas Mann-nál, például azEgy apolitikus ember elmélkedéseiben.)Tonio Lizavetával, a (Münchenben élő) orosz festőnővel osztja meg kétségeit:
„Az irodalom általában nem hivatás, hanem átok, ha tudni akarja. Mikor kezdi érezni az ember ezt az átkot? Korán, rettentően korán. Abban az időben, amikor úgy illene, hogy még békében és egyetértésben éljen Istennel és a világgal. Azzal kezdi, hogy megbélyegzettnek, másokkal, a közönségesekkel, a rendesekkel rejtélyes ellentétben állónak érzi magát, az irónia, a hitetlenség, az ellenzékiség, a megismerés, az érzés örvénye, mely a művészt embertársaitól elválasztja, egyre mélyebben és mélyebben tátong, a végén egyedül marad, és azután nincs többé mód a megértésre."
Lizaveta válasza:„Maga, Tonio Kröger, a polgár, aki tévútra jutott."
És a kisregény végén a Tonio Krögerből művészt teremtő feszültség megfogalmazása:
„Be jó lenne újrakezdeni, felnőni... jóravaló, vidám és egyszerű, szabályszerű és rendes emberré, aki egyetértésben van Istennel és a világgal, akit szeretnek az ártalmatlanok és boldogok;... a megismerés átkától és a teremtés kínjától mentesen élni, érezni, létezni boldog közönségességben. Újrakezdeni? De hát nem érne semmit. Ugyanúgy lenne megint minden - minden úgy történne ismét, ahogy történt. Mert vannak, akik szükségszerűen tévútra jutnak, mivel számukra egyáltalán nincs is igaz ösvény."
És zárásul, persze, Augustin Hadelich: ezen a felvételen Paganinit játszik:
*Most például egy barátság elemzését az első oldalakon:„Aki jobban szeret, az alul marad, és szenvedni kénytelen - ezt az egyszerű, kemény tanulságot az ő tizennégy éves lelke már megkapta az élettől; és olyan természet volt, hogy az ilyen tapasztalatokat jól megjegyezte, mintegy bensőleg felírta magának, és bizonyos fokig öröme telt bennük, noha persze ő maga nem igazodott hozzájuk, és gyakorlati hasznot sem húzott belőlük."
Nem tudok szebb, jobb - és főleg: optimistább - elrugaszkodási pontot találni ennél az októberi frankfurti könyvvásáron készült fotónál:
Szükség is van valami szilárd pontra, ha el akarok rugaszkodni attól a valóságtól, ami körbevesz, ami meghatározta 2022-t is. "Az igazat mondd, ne csak a valódit!" - kért/figyelmeztetett József Attila. Ez a kép nekem a zajos és sötét valón túli igazról beszél. A harmóniáról, ami világok találkozásából - meg az irodalomból - adódik. Két ember néz figyelmesen egymásra: egy öreg, pesti, magyar, zsidó író meg egy nála két nemzedékkel fiatalabb, frankfurti, fekete, német - nyilván német, mert feltehetőleg Nádas valamelyik regényének német kiadását dedikáltatja, és ahhoz hogy Nádast olvasson, anyanyelvként kell beszélnie németül. (És akkor az igazból a valódiba visszadöccenve eszembe jut a romlottságba, korruptságba belebutult Schmidt Mária hírhedt kifakadása, miszerint nincs már Németország...) Az öreg írón konzervatív, hosszú szövetkabát, az ifjú olvasón a huszonévesek "egyenviselete", de a külsőségek ellenére ez a két ember összetartozik. És ettől a kép, a jelenet - a történés - reményt ad. Szükségem is van rá.
Ha a "valódinál" maradunk, rohadt egy évet búcsúztatunk, és kevés reményünk van, hogy 2023 jobb lesz. Nem próbálok átfogó értékelést adni, depressziós hangulathoz épp elég például a pár perce félbe hagyott Élet és Irodalom mélyrealista cikkeinek az olvasása. Arról írok, ami személyessé vált. Április 3., a választási vereség. Személyes, mert a Széll Kálmán téren gyűjtöttem aláírásokat, telefonon buzdítottam szavazásra - és reménykedtem. Aztán csalódtam. Aztán tudomásul vettem, hogy hátralévő éveimet jó eséllyel Orbán rendszerében élem le. Ez a realitás. Az ezen túllépő "igazat" abban találtam meg, hogy csatlakoztam egy baloldali - az én normáim szerint kommunista - mozgalomhoz, a Szikrához. Fiatalok - jórészt a fenti Nádas-olvasó korosztálya -, akik 20-30 éves távlatban gondolkodnak, politizálnak. Mondtam, hogy nekem nincs már ennyi időm erre a dologra, de szívesen segítek a felkészülésben. És persze voltam diák-tanár tüntetésen...
A mindennapi politizálásom része, hogy hetedik éve vagyok önkéntese a bagi cigánytelepen működő Bagázs Egyesületnek. Ennek részeként négy és fél évig mentoráltam egy most húszéves srácot. Ezt októberben befejeztem. Nem éppen a siker jegyében, de bízva abban, hogy ez a négy és fél év nem múlik el nyomtalanul, és képes lesz önállóan talpon maradni (talpra állni). Egyébként azóta is találkoztunk, időnként felhív, megkérdezi, hogy vagyok és pénzt kér, amit vagy adok, vagy nem. Karácsonykor megajándékoztuk egymást. Tavasszal viszont egy hasonló korú bagi srácot kezdtem segíteni, hogy elvégezze az általános iskolát. Rövidesen hozta egy haverját meg két bátyját; ha minden igaz, februárra meglesz a 7., júniusban pedig a 8. is. Ez szép, ez jó, vasárnaponként örömmel utazom Bagra (hétközben dolgoznak), de a valósághoz hozzátartozik a tényleges tudásuk súlyos fogyatékossága. Nem vigasztal, hogy szakmai becslések szerint a magyar lakosság kb. 25 százaléka funkcionális analfabéta.
Az ukrajnai háború. Szörnyűség, elképzelhetetlen volt tavaly ilyenkor. Ahogy elképzelhetetlen volt a 90-es években a Jugoszlávia felbomlását kísérő háborúsorozat: Vukovár, majd Szarajevó - és a Koszovóból érkező híreket olvasva, még nincs vége... Az orosz-ukrán háború - helyesebben mondva: Oroszország ukrajnai inváziója számomra személyes ügy is. Számos bejegyzésem árulkodik ruszofiliámról, és az oroszokhoz, az orosz kultúrához, fél évszázaddal ezelőtti oroszországi (szovjetunióbeli) élményeimhez, szovjet (többségükben orosz) barátaimhoz fűződő viszonyomon nem változtat Putyin őrült háborúja. A 90-es évek elején lett viszonyom Ukrajnához is - munkán és barátokon keresztül; erről hosszabban egy 2014. januári - a "Majdan" napjaiban született - posztom szólt. Amikor Ukrajnából megindult a menekültek áradata, és Magyarországon hetekig lényegében csak a civil szervezetek és a jóérzésű emberek - rengetegen! - nyújtottak segítséget számukra, néhány alkalommal (míg be nem zárták) én is önkénteskedtem egy ideiglenes menekültszálláson. Ide olyanok kerültek, akiknek módjuk volt arra, hogy 2-3 napon belül továbbmenjenek Nyugatra, így hát nem szembesültem szenvedéssel, igazi tragédiával - holott nyilván tragédia volt számukra pillanatok alatt felszámolni addigi életüket, menekülni.
Mi volt még? Betegségek. van, amiből felgyógyultunk (Covid), van, ami életkorunk kísérőjeként velünk marad. És persze voltak szép koncertek, nagyszerű színházi előadások, találkozások, beszélgetések barátokkal.
Boldog új évet mindazoknak, akik végigolvasták ezt a bejegyzést (és azoknak is, akik nem, de ők nem értesülnek erről).
Vannak pillanatok, amikor egy olyan megátalkodott materialistát is, mint amilyen én vagyok, eltölt a spiritualitás, a földöntúli szépség érzése. Ez a gospel, amit egy ritkán és régen látott barátom küldött karácsonyi üdvözletként, ilyen - a dal másfél percénél hosszabb - pillanatot szerzett.
A szöveg magyarul:
Mondd, hol van az út, Amelyet sajátomnak hívhatok, Amelyet elhagytam, Amelyet elvesztettem oly régen? Ezekben az években vándoroltam. Ó, mikor tudom meg, Van egy irány, van egy út, Mely hazavezet?
Szél után, eső után, Amikor vége a sötétnek, Ahogy felébredek egy álomból A nap aranyában, A levegőn keresztül szól a hívás Messziről; Van egy hang, amit hallok, Ez hazavezet.
Kelj fel, kövess engem, Gyere el! A hívás Szeretettel a szívedben Mint az egyetlen dal; Nincs ilyen szépség Mint ahova tartozol. Kelj fel, kövess engem, hazavezetlek.
Utolsó kommentek