Ez a világ megérett a pusztulásra - sokszor mondtam ezt az elmúlt években, s csak kisrészt vicces hangsúllyal. Silvio Berlusconi olasz politikus, milliárdos vállalkozó, médiatulajdonos és sportvezető halála, pontosabban az örök vadászmezőkre költözését övező felhajtás, helyenként hódolat, újra kihozta belőlem.

Berlusconi végső soron kalandor volt. Regényekben (Monte Christo grófja), filmeken (Belmondo) rajongani szoktunk a kalandorokért. Az azonban, hogy a közélet, a politika vált kalandorok terepévé - pl. Trump, Orbán - már korántsem tölt el lelkesedéssel, szimpátiával. Szociológiai, politológiai, tömeglélektani tanulmányok tárgya (lehet), hogy miért alakult így. Hogyan vesztette el a politikai, társadalmi, értelmiségi elit világszerte a tekintélyét; hogyan vált a politika szitokszóvá. Válságok sora, a gátlástalan gazdagodás és a társadalmak szétszakadása és a pártok, kormányok tehetetlensége nyitott utat a politikai kalandoroknak, akik bármit megígérnek. Ehhez persze kell a média által formált tömegember is, aki bármit elhisz, amit gátlástalan, jó svádájú - meg hataloméhes - gazemberektől hall az általuk uralt médiából.

Több nekrológban olvastam, hogy Berlusconit azért szerették az olaszok, mert magukra ismertek benne. Magyar politikai elemzők pedig gyakran mondják, hogy Orbán pontosan érzi, mit szeret hallani a magyar társadalom nagy része, a falvak, kisvárosok népe. Biztos így van (ha ilyen sokan mondják).

Az egyetlen bíztató a dologban, hogy a politikus Berlusconi végül is megbukott...

Amióta tart az ukrajnai háború gyakran eszembe jutott; meg kéne keresni, utánanézni, hogy egyáltalán él-e még. Ma végre megtettem, s az interneten - Facebook, Wikipédia - kutatva megtudtam, több mint két éve halott. Igazságtalan dolog, 16 évvel fiatalabb volt nálam. Nyugodj békében, Dmitro Ponamarcsuk!

Kilenc éve neki dedikáltam - s részben róla is szólt - az akkor aktuális ukrajnai események kapcsán írt hosszú bejegyzésemet. Íme: Ukrajna

Itt volt kamaszkori legjobb barátom, J egykori felesége, P. Ők vagy 35-40 éve elváltak, J több mint tíz éve halott. J-vel a 60-as évek végén megszakadt a barátságunk, P hosszú ideig külföldön élt, nem volt kapcsolatunk. Valamikor a 90-es években jött haza, véletlenül futottunk össze, már nem emlékszem pontosan, talán egy koncerten. S ha J-vel nem is, vele felújult a baráti kapcsolat. Felidézte - amit akkorra már elfeledtem -, hogy amikor J bevonult katonának, rám bízta, hogy vigyázzak a barátnőjére. 

Sok okból nem találkoztunk már évek óta, csak e-mailek révén tudtunk egymásról. Ma végre itt volt, és az általam készített finom vacsora mellé meglepetéssel is szolgáltam. A múltidézés - régi lakások emlegetése - során vagy ötven évvel visszamenőleg lebuktattam a volt, akkor még férjeként funkcionáló férjét. J egyik lakásáról a felhőtlen ifjúkor vége jutott eszembe, azé az ifjúkoré, amikor számomra természetes volt, hogy a barátaimhoz előzetes bejelentés nélkül (még nem volt mobil telefon), bármikor felugorhattam. Ez történt akkor is, valamely napsütötte délelőttön. Becsöngettem J-hez, aki résnyire nyitott ajtót, és közölte, hogy most nem tud beengedni. Mondom, az idők szomorú változásának példájaként idéztem fel a dolgot, s emlékeimben az akkori J egyedülálló volt, hiszen mi másért gondolhattam, hogy bármikor beállíthatok hozzá, és mi másért maradt meg keserű emlékként, hogy akkor nem engedett be. P nevetve közölte, hogy akkor már házasok voltak...

Tegnap szkepticizmusában is visszafogott jegyzetet írtam a Győzelem Napjáról. Mára más oldalakról kapott megerősítést a világállapottal kapcsolatos borúlátásom. Két hír hétfőről:

Zelenszkij ukrán elnök elrendelte, hogy ezentúl Ukrajnában nem a győzelem napja, hanem Európa-nap lesz május 9.

A berlini legfelsőbb közigazgatási bíróság döntése értelmében tilos orosz zászlókat és szimbólumokat használni a május 9-i világháborús megemlékezésen. Az indoklás szerint jelen helyzetben ezeket a jelképeket az Ukrajna elleni háború melletti kiállásként lehetne értelmezni.

Nem tudom... Lehet, hogy én vagyok hülye, de nem tudom elfogadni a történelem napi politikai szempontok szerinti átírását. Az 1941-es vagy 1945-ös Szovjetunió semmivel nem volt szívderítőbb hely a mai Oroszországnál, Sztálin nem volt nagyobb demokrata, mint Putyin. Churchill meg Roosevelt pontosan tudta, hogy kivel szövetkezik. Másfelől a hitleri Németország (meg a horthysta Magyarország) elleni közös (ismétlem: közös) harcban elesett 20 millió szovjet katona válogatás nélkül volt orosz, ukrán, belorusz, üzbég, örmény stb. Közös volt a győzelem is. Ezt nem feledtetheti el a putyini Oroszország Ukrajna elleni háborúja. (Meg az abban való amerikai részvétel.)

„s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol -
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?”  (József Attila, 1937)

Új ordas eszmék? Új méreg? Ugyan már! Jó a régi, a hagyományos: a nacionalizmusra, a félelemre és gyűlöletre, a gazdaságtól az ágyon át a gondolatokig mindent ellenőrzése alatt tartó államra, a vezérkultuszra alapozott régi: a fasizmus, ami újra velünk van.

Május 8. (9.) nem egyszerűen az európai háború végét, a náci Németország legyőzését, hanem a fasizmus feletti győzelmet jelentette. Ezért lett a Győzelem Napja. Nehéz ma erre emlékezni, szembenézni azzal, hogy talán átmeneti volt a győzelem. Meg azzal, hogy a hajdani antifasiszta szövetség, a Győzelem egyik részese, ma háborút visel, és rendszerében, ideológiájában az ordas eszmék köszönnek vissza.

És nehéz emlékezni, győzelemről beszélni egy olyan országban, amelyben a hivatalos politika és propaganda ma egyre inkább a bűnhöz, a pusztuláshoz vezető időket idézi.

 „Az új világ gyermekei… az erőszakon kívül csak a hazugságban hisznek.” (Thomas Mann, 1938)

8 és 10évvel ezelőtti bejegyzés a témában:

2015. májusi bécsi beszamoló

Fasizálódó Magyarország?

A munka, a dolgozók, a szolidaritás ünnepe. Meg ami eszünkbe jut róla: tanárok és diákok, gumigyári munkások, kirúgott szakszervezetisek. Történelem, művészet. Kizsákmányolás, lázadás, felszabadulás. Hiány. Csönd, némaság, tehetetlenség...

Korábban voltam bőbeszédűbb is.

Normális dolog-e, hogy – legalábbis Magyarországon – csak Orbán Viktor és politikailag marginális baloldali személyek és csoportok követelnek tárgyalásokat és békét Ukrajnában? (A goebbelsi Rogán-propagandával most nem is foglalkoznék, az, ha kell, holnaptól úgyis mással fog bombázni.) De hogy a magyar mainstream baloldali és liberális oldalon tekintélyes, mértékadó személyiségek, orgánumok is Putyin-bérencnek, „orosznyaloncnak” bélyegzik azokat, akik tárgyalásokat, fegyverszünetet sürgetnek?

Szóval. Ukrán és orosz oldalon egyaránt százezres nagyságrendű az áldozatok száma. S a lakosság (valamint a gazdaság) nagyságrendi különbsége miatt egy elhúzódó háború Ukrajna ki- és elvérzésével fenyeget. Márpedig ez a háború – a jelenlegi kilátások mellett – elhúzódik. Akár évekig.

Az USA vezette Nyugat minden segítséget megígér – és részben meg is ad – Ukrajna ellenállásához. Illetve Oroszország meggyengítéséhez és lehetséges(?) elszigeteléséhez, de – legalábbis szándéka szerint – elkerülve egy világméretű nukleáris összecsapást. Ez utóbbi, kardinális, szempontba viszont akár az is belefér, hogy érdemi válasz nélkül kéne hagyniuk, ha Putyin egy kisebb (mármint nukleárisfegyver-értelemben kisebb) atomrakétát küldene valamely ukrán városra, katonai összpontosításra. „Nem fogunk meghalni Danzigért!” – harsogták a brit lapok szalagcímei 1939 augusztusában…

A félreértések elkerülése végett szögezzük le: Oroszország a nemzetközi jogot sértő, nyílt, brutális, megengedhetetlen agressziót követett el – és folytat – Ukrajna ellen. Ezt a háborút átélt történelmük alapján érthetően közvetlen fenyegetésként, veszélyként élik meg a balti államok és Lengyelország. Vita tárgya, hogy az orosz agressziónak mennyiben volt előzménye, kiprovokálója a NATO kelet-európai terjeszkedése, beleértve Ukrajna belengetett NATO-tagságát. Az is vita tárgya lehet, hogy mennyire jogosak, elismerendők Oroszország – egy atomhatalom – geopolitikai érdekei. Az azonban vitán felül áll – hiszen amerikai nyilatkozatok is megerősítik –, hogy az orosz-ukrán háború véres felszíne alatt már egy NATO-orosz összecsapás zajlik. Amivel természetesen nem azt akarom mondani, hogy az USA robbantotta ki a háborút, hanem azt, hogy 2022. február 24. alkalmat adott Oroszország – politikai, katonai és gazdasági értelemben vett – stratégiai meggyengítésére. Ami másrészről hasonlóan súlyos ösztönzés arra, hogy Oroszország bármi áron megpróbálja végigvinni a küzdelmet.

Patthelyzet és kényszerpálya, amiről, úgy tűnik, nehéz, majdnem lehetetlen, letérni. Illetve…

A történelem nyomós érveket szolgáltat arról, hogy háborúkat gazdasági érdekekből indítanak.  Most is vannak, akik az orosz agresszió okának azt látják, hogy Ukrajna Krím-környéki és donbaszi gáz- és olajlelőhelyeinek kiaknázására a Shell és az Exxon nyert el koncessziót az ukrán államtól. És persze vannak, akik – okkal – a fegyvergyártók bizniszéről beszélnek. Szerintem azonban egyértelműbb gazdasági érdekek szólnak a mielőbbi béke (mármint fegyverszünet, mert igazi béke sokáig nem lesz) mellett: az Oroszországban és Ukrajnában a háborúig, a politika által kikényszerített részleges kivonulásig működő német, francia, amerikai, japán stb. nagy cégek érdekei. Ezek, sajnos, nagyobb súllyal esnek latba, mint az emberi szenvedés.

A minden tiszteletet megérdemlő Volodimir Zelenszkij minden négyzetméternyi megszállt ukrán föld felszabadításáról beszél. Ez nem csak katonailag tűnik enyhén szólva is valószínűtlennek. Biztos vagyok benne, hogy a színfalak mögött már folyik annak a kidolgozása – és ha kell, Ukrajnára kényszerítésének előkészítése –, hogyan és milyen fegyverszünet hozandó, hozható létre az oroszokkal. Az azonban, hogy ez mikor lesz aktuális, attól is függ, hogy az amerikai, illetve orosz politikai és katonai vezetés hogyan ítéli meg saját céljai érvényesítésének perspektíváit. Kerül, amibe kerül. Mármint orosz és ukrán emberéletben.

Hát akkor megint borzolom egy kicsit (erre) érzékenyebb olvasóim idegeit.

Április 4. van, amit évtizedeken át a felszabadulás évfordulójaként ünnepeltünk. Merthogy az volt: felszabadulás – nemcsak a náci megszállás, hanem a vérben (fehérterror) született és 900 ezer halott vérébe fulladt Horthy-rendszer, az „úri Magyarország” alól.

Igen, tudok az ellenséges országot a maguk szempontjából nem „felszabadító”, hanem elfoglaló szovjet katonák „zabrálásáról”, nők tömeges megerőszakolásáról, a „malenykij robotról”. Meg arról is persze – abban már benne éltem –, hogy mit jelentett (hol többé, hol kevésbé) a szovjet birodalomba zárva lenni. És mégis: a pince-óvóhelyekből feljőve, 1945-öt a magyar társadalom nagyobb része reményként élte, élhette meg: egy új élet kezdeteként, egy demokratikus társadalmi és politikai rendszer esélyeként. Két-három év alatt a demokrácia esélye kimúlt, jött az – új, hidegháborús nemzetközi viszonyokba illeszkedő – Rákosi-diktatúra, aztán a kádári „legvidámabb barakk”.

Most meg tartunk, ahol tartunk… Nincs okunk ünnepelni.

***

Korábban e témában: Egy évszázad hordaléka - április 4.

 „A múltat végképp eltörölni
Rabszolga-had indulj velünk!
A Föld fog sarkából kidőlni,
Semmik vagyunk, s minden leszünk!”

A múltat sikerült eltörölni – az emlékét is. Ma van a az 1919-es Tanácsköztársaság kikiáltásának évfordulója, de ez a baloldalon kutyát sem érdekel (jobboldali portálokat nem néztem). Vannak, akik szégyellik, vannak, akik elfelejtették, vannak, akik semmit se tudnak róla. Márpedig a magyar baloldal történetéről, hagyományáról – történelmi folytonosságáról – leválaszthatatlan az első magyar munkásállam. A proletárdiktatúra.

Igen, a Tanácsköztársaság diktatúra volt, nem hazudta magát demokráciának. Azt mondta – egy messianisztikus álom igézetében –, hogy megvalósítja azok uralmát, akik eddig elnyomottak voltak, kidönti sarkaiból a Földet, eltörli a múltat. Ha kell, akkor erőszakkal. Munkásoknak adja a gyárat, parasztoknak a földet, nyomortelepek lakóinak a belvárosi úri lakásokat. Erről elég keveset tudhat egy, az iskoláit az elmúlt harminc évben végző magyar ember – mindenképpen kevesebbet, mint, mondjuk, egy francia középiskolás az 1871-es Párizsi Kommünről vagy egy német Marxról vagy éppen Rosa Luxemburgról. A múltat sokféleképpen lehet eltörölni. Például úgy, hogy magát magyarnak és baloldalinak tartó fórum, szervezet „elfelejt” megemlékezni az évfordulóról.

A Tanácsköztársaságról, a proletárdiktatúráról sok mindent lehetne – kéne – elmondani, tudni. Azt például, hogy része volt az 1917-23-as európai forradalmi hullámnak; hogy folytatása volt a Kossuthra, Ady Endrére és Marxra egyaránt hivatkozó őszirózsás forradalomnak; hogy válasz volt az addig elképzelhetetlen emberveszteségeket és szenvedést okozó világháborúra; hogy akkor jórészt 30-as éveikben járó vezetői milyen naiv hittel vágtak bele a világmegváltásba. (Ajánlott irodalom a forradalomban részvevő Sinkó Ervin Optimisták című, művészileg gyenge, de fantasztikusan érdekes regénye.) Idézni lehetne akár a – méltatlanul – a mai magyar szélsőjobboldal hivatkozási pontjának tekintett Prohászka Ottokár püspököt, aki az első hetekben társadalmi igazságtételként üdvözölte a forradalmat és a tanácshatalommal való együttműködésre utasította egyházmegyéje papjait; vagy Szabó Dezsőt, aki minden ellenforradalmi írás betiltását követelte. Merthogy az élet bonyolult… Hány huszonéves magyar fiatal tudja, hogy a Tanácsköztársaság volt az egyetlen, amely fegyverrel szállt szembe az országot megszálló idegen hadseregekkel (amelyeknek aztán Horthy a hatalmát köszönhette)?

Lehet és kell beszélni a forradalom (valódi és vélt) ellenségeivel szemben meghirdetett és gyakorolt vörös terrorról. Nem elfeledkezve arról, hogy ezt egy olyan négy év – a „nagy háború” – előzte meg, amikor Európában milliók számára vált napi tapasztalattá, kitörölhetetlen élménnyé, hogy – szemben a Biblia tanításával – ölni nem bűn, hanem hazafias, sőt keresztényi kötelesség.

És természetesen ezekkel együtt kell beszélni a diktatúra hibáiról, bűneiről, tévedéseiről, ostobaságairól.  

Beszélni kell, emlékezni kell, tanulni kell – amíg még képesek vagyunk rá.