Egy több mint két éve megszakadt sorozatomat folytatom most; az ok, hogy meghalt Judit néni, egykori legkedvesebb tanárom. 90 éves volt. Irodalmat tanított az Áldás utcai Általános Iskolában (persze nyelvtant is, de azt nem szerettem, nem is szokott eszembe jutni). Ő volt a valaha volt legkedvesebb tanárom, és én is a kedvence voltam. Nem lehetett sok kedvence, mert néhány év után kiemelték, és elvitték egy középiskola igazgatójának. Tényleg szerettem, a személyét is, azt is, amit és ahogy tanított. Ehhez képest, amikor gimnáziumba kerültem, talán kétszer mentem vissza az "Áldásba", meglátogatni, aztán csaknem félévszázadon át csak - gyakran - gondoltam rá, bizonyság erre ez a blog is. Hét éve, az általános elvégzésének 50. évfordulóján tartott - első - osztálytalálkozónkon találkoztunk ismét. Tudtam, hogy ott lesz - egyetlen tanárként -, és vittem neki egy szál rózsát. Azóta viszont évente két-három alkalommal meglátogattam, jókat beszélgettünk, utoljára bő egy hónapja, igaz, csak telefonon. Egyedül élt, és már nem nagyon tudott kimenni az utcára, de szellemileg friss volt. A mai magyar irodalom már nem igazán érdekelte, nem is ismerte, de a közélet, a politika foglalkoztatta, izgatta, aggasztotta. Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelyik számára ez utóbbi magától értetődő volt.
Tizenhat évesen került Auschwitzba, és - az ő fogalmazása - Mengele mentette meg az életét. Anyjával, nagyanyjával együtt vitték, akiket a megérkezés után egy német tiszt oldalra küldött a sorból, mint utóbb kiderült, a gázkamrába. Ő természetesen követni akarta az anyját, de ahogy egyet lépett, a tiszt a csizmás lábával visszarúgta, még alkalmasnak látszott a munkára. Mengele volt a szelektáló tiszt.
Talán sosem hordott rövid ujjú blúzt, de én iskolásként láttam a karján a tetovált számot, de nem foglalkoztatott a dolog. Valamit érthettem, de a zsidóság akkoriban számomra is a kollektív - családi, társadalmi - elfojtás tárgya, tabutéma volt. Hogy mégis tudtam, értettem valamit - hiszen nem voltam hülye -, az mutatja, hogy amikor Radnótit tanultuk, szokásától eltérően nem ő olvasott fel egy verset (talán a Hetedik eclogát?), hanem egy tanulóra - rám - bízta. Miközben olvastam, észleltem, hogy félig elfordulva könnyezik.
*A század a 20., és a cím utalás Déry Tibor Napok hordaléka c. egykori jegyzetsorozatára
*
A sorozat korábbi darabjai:
Jótékonyság, szolidaritás (Haiti ürügyén)
Bajusz, katonaság meg sok minden más
Utolsó kommentek