Egy több mint két éve megszakadt sorozatomat folytatom most; az ok, hogy meghalt Judit néni, egykori legkedvesebb tanárom. 90 éves volt. Irodalmat tanított az Áldás utcai Általános Iskolában (persze nyelvtant is, de azt nem szerettem, nem is szokott eszembe jutni). Ő volt a valaha volt legkedvesebb tanárom, és én is a kedvence voltam. Nem lehetett sok kedvence, mert néhány év után kiemelték, és elvitték egy középiskola igazgatójának. Tényleg szerettem, a személyét is, azt is, amit és ahogy tanított. Ehhez képest, amikor gimnáziumba kerültem, talán kétszer mentem vissza az "Áldásba", meglátogatni, aztán csaknem félévszázadon át csak - gyakran - gondoltam rá, bizonyság erre ez a blog is. Hét éve, az általános elvégzésének 50. évfordulóján tartott - első - osztálytalálkozónkon találkoztunk ismét. Tudtam, hogy ott lesz - egyetlen tanárként -, és vittem neki egy szál rózsát. Azóta viszont évente két-három alkalommal meglátogattam, jókat beszélgettünk, utoljára bő egy hónapja, igaz, csak telefonon. Egyedül élt, és már nem nagyon tudott kimenni az utcára, de szellemileg friss volt. A mai magyar irodalom már nem igazán érdekelte, nem is ismerte, de a közélet, a politika foglalkoztatta, izgatta, aggasztotta. Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelyik számára ez utóbbi magától értetődő volt.

Tizenhat évesen került Auschwitzba, és  - az ő fogalmazása - Mengele mentette meg az életét. Anyjával, nagyanyjával együtt vitték, akiket a megérkezés után egy német tiszt oldalra küldött a sorból, mint utóbb kiderült, a gázkamrába. Ő természetesen követni akarta az anyját, de ahogy egyet lépett, a tiszt a csizmás lábával visszarúgta, még alkalmasnak látszott a munkára. Mengele volt a szelektáló tiszt.

Talán sosem hordott rövid ujjú blúzt, de én iskolásként láttam a karján a tetovált számot, de nem foglalkoztatott a dolog. Valamit érthettem, de a zsidóság akkoriban számomra is a kollektív - családi, társadalmi - elfojtás tárgya, tabutéma volt. Hogy mégis tudtam, értettem valamit - hiszen nem voltam hülye -, az mutatja, hogy amikor Radnótit tanultuk, szokásától eltérően nem ő olvasott fel egy verset (talán a Hetedik eclogát?), hanem egy tanulóra - rám - bízta. Miközben olvastam, észleltem, hogy félig elfordulva könnyezik.

*A század a 20., és a cím utalás Déry Tibor Napok hordaléka c. egykori jegyzetsorozatára

*

A sorozat korábbi darabjai:

Marihuána, Madrid, Attila

Gyuri, aki Jorge

November 7., Szása

Grisa, Leningrád

Osztaskovo, Internacionálé

Cseh Tamás

Jótékonyság, szolidaritás (Haiti ürügyén)

Az én Kubáim

Apám

Április 4.

Bajusz, katonaság meg sok minden más

Bányász elvtárs

Jancsi (1947–2012)

Vo Nguyen Giap

Az orosz

Sport és nézője

Autostoppal Lengyelországban

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szerző: rás  2018.12.07. 22:11 2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://ras2.blog.hu/api/trackback/id/tr1514455338

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

egy nagyi 2018.12.08. 00:35:05

rás:ilyenek az emlékek, időnként, mint ahogy a halak a vízben, szinte sötét zónaként vannak a tudatunkban, fölbuknak a víz felszínére egy kis oxigénért.
Azt képzeld el, hogy nálunk mindennapos téma a vészkorszak, a férjem családja erősen végig szenvedte, engem oly mélyen megindított az ő állandó beszéd témájuk a családon belül. Tudom, hogy a fiatalok körében volt vagy talán még most is van zsidó reneszánsz, de az nem ugyanaz, mint nap, mint nap hallani, amit a szülők mesélnek és csak úgy tudják valahogy megélni a hétköznapjaikat, ha ki ventilálják magukból.
A mi gimnazista osztályfőnöknőnknek az édesapja rabbi volt, a tanárnőt 8 évesen bújtatták, az édesanyja megmenekült.
A tanárnő is meghalt már, leveleztünk vele. Szerettük.
süti beállítások módosítása