Oroszország brutális agressziót követett el Ukrajna ellen, amit csak elítélni lehet. Ezt az evidenciát azért írtam le, hogy a most következőket nehogy valaki úgy értse, hogy mentegetni akarom Putyin háborúját. Megérteni próbálom.

Csütörtök hajnalig meg voltam győződve arról, hogy csak diplomáciai pókerjátszma, ami Ukrajna körül zajlik, elképzelhetetlennek tartottam az átfogó orosz inváziót. Mint kiderült, nem voltam egyedül, tekintélyes Oroszország-szakértők is így gondolták. Ezt a súlyos tévedést Sz. Bíró Zoltán történész például azzal magyarázta, hogy ami bekövetkezett, az nem racionális, „a józan ész kiköltözött a Kremlből”, és többen is az orosz elnök mentális állapotát kezdték firtatni. Ha egy egyszemélyi vezetésre épülő rendszerben a parancsokat kiadó első ember nem normális, annak beláthatatlan következményei lehetnek.

Putyint egyre többen hasonlítják Hitlerhez meg Sztálinhoz, és e két diktátort szokás őrültnek vagy legalábbis paranoiásnak minősíteni. Szörnyűséges bűnöket követtek el, ezek véghez vitelében bizonyára szerepe volt egyéni karakterjegyeiknek. De sem a második világháború megindításában, sem a szovjet diktatúra, a Gulag-világ kiépítésében nem ez volt a döntő.

Németország nem egyszerűen háborús vesztes volt 1918 után, hanem egy súlyosan megalázott nemzet, megnyomorított állam. J. M. Keynes, a későbbi híres közgazdász 1919-ben külügyi tisztviselőként, az angol küldöttség szakértőjeként vett részt a versailles-i békekonferencián, mielőtt azonban aláírták volna a németekkel a békeszerződést, lemondott, mert úgy látta, hogy ezek a békefeltételek egy újabb világháború magvát vetik el. A 30-as évekre már a franciák és angolok is belátták a helyzet méltánytalanságát, ezért nézték el Hitlernek a Rajna-vidék remilitarizálását, az Anschlusst, majd ezért adták oda neki a versailles-i béke értelmében Csehszlovákiához került – amúgy döntően németek lakta – Szudéta-vidéket. Aztán lett nagy meglepetés…

Sztálin egy polgárháború és külföldi intervenció sújtotta, végletekig elnyomorodott ország élére került 1922-ben. Akkoriban vált világossá, hogy a remélt világforradalom elmarad, és Sztálin meghirdette a „szocializmus egy országban” koncepcióját. A nemzetközileg elszigetelt Szovjetuniót ostromlott erődnek tekintette. (Egy ostromlott erődben természetesen megengedhetetlen bármiféle ellenvélemény, csak központi akarat létezhet. Ennek tragikus implikációi nem tartoznak e bejegyzés témájához.) Nem véletlen, hogy Szovjet-Oroszország az első – és sokáig egyetlen – nemzetközi megállapodást Németországgal kötötte 1922 áprilisában (rapallói egyezmény).

Egy „kis” ugrás a történelemben. 1939. augusztus 23-án – a franciákkal és angolokkal folytatott hosszadalmas és eredménytelen tárgyalásokat megszakítva – Moszkvában váratlanul aláírják a Molotov-Ribbentrop paktumot. Ennek titkos záradéka elhatárolja a német és szovjet érdekszférát az egy héttel később kezdődő háborúban. A Szovjetunió elfoglalja Lengyelország keleti területeit (majd a három balti államot, aztán Besszarábiát, a mai Moldovát is). Többségében olyan területekről van szó, amelyek valaha a cári Orosz Birodalomhoz tartoztak. Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia az első világháború után került az akkor újjáalakuló Lengyelországhoz. 1939 nyarán Sztálin számára nem valami „történelmi igazságtételről” volt szó, amikor igényt tartott ezekre a területekre, hanem pufferzónáról, felvonulási területről a németekkel lehetséges (várható) majdani háborúhoz.

Tim Marshall angol történész 2019-ben megjelent, A földrajz fogságában című könyvében arról ír, hogy Oroszország számára a Lengyelországból kiinduló Észak- és Kelet-európai síkság alapvető stratégiai problémát jelent, mert egészen Moszkváig nyitottá teszi a terepet bármiféle katonai támadás előtt (lásd Napóleont és Hitlert). Ezt a szovjet igényt ismerte el a zsigerileg és politikailag egyaránt engesztelhetetlenül kommunista- és szovjetellenes, de cinikusan reálpolitikus Churchill brit miniszterelnök, amikor 1944 őszén Moszkvában, majd végleg 1945. februárban Jaltában beleegyezett abba, hogy Lengyelországot 200 kilométerrel „eltolják” nyugatra, vagyis a Szovjetunió megtarthatta a Molotov-Ribbentrop paktummal meg- vagy visszaszerzett területeket, Lengyelországot pedig az addig Németországhoz tartozó területekkel kárpótolták. (Ez utóbbira is lehetett a messzi múltba nyúló történelmi magyarázatot találni, de ez akkor is mellékes volt.)

Hidegháborús évtizedek, kelet-nyugati – döntően szovjet-amerikai – szembenállás egy lehetséges atomháború árnyékában (és féken tartó erejével), NATO és Varsói Szerződés, amerikai katonák és atomrakéták Nyugat-Európában, szovjet katonák és atomrakéták Kelet- és Közép-Európában. Aztán 1989-90-ben szétesik a szovjet birodalom, 1991 végére maga a Szovjetunió is, és a többi között létrejön a független Ukrajna is.

Putyin abszolút komolyan, a szó szoros értelmében nevezte geopolitikai katasztrófának a Szovjetunió szétesését. Amikor 1997-től a korábban szovjet szatellitállamok sorra NATO-taggá váltak, amikor amerikai katonák, repülőgépek és légvédelmi bázisok létesültek Lengyelországban, Litvániában és Romániában, Oroszország védelme szempontjából kulcsfontosságúvá vált Ukrajna és Belarusz (meg a Kaukázus is). Az oroszok szemszögéből elviselhetetlen a Nyugathoz (Amerikához, a NATO-hoz és a NATO nyúlványának tekintett EU-hoz) kapcsolódó Ukrajnának még a gondolata is. Márpedig ez a gondolat akkor is létezik, ha számos okból jelenleg nincs napirenden Ukrajna EU- vagy NATO-tagsága. Innen nézve igenis racionális (még ha elfogadhatatlan is), hogy ennek megakadályozására Putyin minden eszközt bevet. Remélhetőleg a józan ész határain belül. A fentiek alapján nincs kétségem, hogy az országát sújtó nemzetközi szankciókkal együtt is el fogja érni Ukrajna ellenőrzését, vagy egy nemzetközileg garantált semlegességi és katonailag erősen korlátozott státusszal vagy megszállással és bábkormánnyal.

Bízom benne, hogy az atomháború nincs az alternatívák között.

A Facebook ma nyolcéves emlékként dobta fel ezt a rajzot. Vannak néhányan, akiknek ismerős, és akik pszichológus nélkül is értelmezni tudják. Belőlem speciel gyönyörű (meg gyötrő) emlékeket hív elő.

Nyolc évvel ezelőtt írtam: Ukrajna, Európa és a Putyin-projekt

Liriko-historikus áttekintés hat héttel korábbról

Sokévi szünet után jelentkezett egy régi (ma már blogtalan) blogger vitapartnerem, és szememre vetette, hogy nagyon megritkultak a közéleti témájú bejegyzéseim. Hát legyen! (Let it be!)

Johnnymoore megrögzött fideszes - jobban mondva Orbán-hívő - így egy tavaly októberi bejegyzésemhez három napja írt kommentjét követően természetesen vitába bonyolódtunk. Ennek egyik eleme a "gyermekvédelmi" népszavazás, amit én "már kérdéseiben is hazugnak" minősítettem, szerinte viszont "mindenképpen fel kell ráncigálni a kérdést a társadalom felszínére, ugyanis ha szép csendben a háttérben dől el, akkor könnyen a nyugati típusú országok sorsára juthatunk, ahol sajnos már olyan közösségek élnek, akik képtelenek az elemi reprodukcióra... már fel sem ismerik a helyzetüket". Ha jól értem a gondolatmenetét - és az orbáni propagandát -, a hol lopakodó, hol erőszakos LMBTQ propaganda, és ennek nyomán a transzszexualitás az oka a nyugat-európai társadalmak elöregedésének, az őshonos népesség csökkenésének, az alacsony születésszámnak. Ezzel csak (nem csak!) az a probléma, hogy Magyarországon az 1980-as évektől csökken a népesség, és hát akkori LMBTQ-propagandáról beszélni, ugye... Továbbá: nem tudok olyan komolyan vehető tudományos vizsgálatról, amely azt bizonyítaná, hogy összefüggés van az LMBTQ-emberek egyenjogúsítási, egyenlő méltóságot követelő mozgalma és a népszaporulat csökkenése között. Szociológiai közhely viszont hogy például a nők társadalmi egyenjogúsítása - iskolázottságuk növekedése, munkavállalásuk stb. -, az, hogy már nem szülőgépnek tekintik őket, ők maguk pedig nem feltétlenül csak a "családi tűzhely őrzését" tekintik életcélnak, valóban egyik oka a gyerekszám - a "reprodukció" - csökkenéséhez. Ez a különbség a Nyugat (benne mondjuk, Németország, Magyarország stb.), illetve Afganisztán között. És hát visszatérve az áprilisi népszavazás kérdéseihez - és johnnymoore ezt igazoló nemzetközi kitekintéséhez -, komolyan felvethető, hogy a nemátalakító műtétek miatt csökken a társadalmi reprodukció Magyarországon - vagy bárhol a világon? A népszavazási kérdések abszurditását a magyar médiában is számtalan írás mutatta be, ezekre én most nem térek ki, a mindennapi tapasztalat, a tudomány és a hit amúgy is eltérő szférák, így aki még mindig valóságosnak gondolja a kérdések által sugallt "problémát", azt úgyse tudnám meggyőzni. Én a magam részéről érvénytelenül fogok szavazni: beikszelem mindkét rubrikát, és a lapra rá fogom írni, hogy "Gazemberek!"

Ami az országgyűlési választásokat illeti, nagyon érdekes elemzést olvastam a 444-en a közvélemény-kutatások és a rájuk alapozott választási előrejelzések megbízhatatlanságáról.

Ukrajna: a szinte kizárólag az angolszász médiából tájékozódó magyar újságírók - tisztelet a kivételnek - csont nélkül átveszik az angolszász sajtó - pontosabban az amerikai politikusok - háborús hisztériakeltését, amelynek abbahagyását Zelenszkij ukrán elnök is többször kérte. Egy aggódó jóbarátommal hetek óta állandó vitában vagyok, mert azt állítom, hogy nem lesz háború. Legalábbis nem lesz szerintem átfogó orosz invázió Ukrajna ellen - legfeljebb a Donbaszt csatolják formálisan is Oroszországhoz -, és semmiképpen nem lesz katonai konfrontáció Oroszország és valamely nyugati hatalom között. Nem mintha nem gondolnám azt, hogy Putyin, ha tehetné, visszafoglalná az egykori cári birodalom (és a Szovjetunió) területeit. De nem őrült, és pontosan beméri (természetesen nemcsak ő személyesen, hanem az orosz külügyi és katonai apparátus), hogy meddig mehet el, mik az érdekei. És ugyanígy a nyugatiak is - köztük pl. az amerikaiak, a franciák, a németek külön-külön - a saját érdekeiknek és lehetőségeiknek megfelelően cselekednek. Erről is láttam egy higgadt elemzést. És éppen olvasom Tim Marshall angol történész A földrajz fogságában című, nagyon érdekes könyvét arról, hogy a geográfia miként befolyásolja vagy határozza meg egy nép, egy ország történelmét és mai politikáját. Az első fejezet éppen Oroszországról szól. Központi tétele, hogy a nagy észak- és kelet-európai síkság nyitottá és ezzel sebezhetővé teszi Oroszországot, ezért se engedheti meg stratégiailag, hogy Ukrajna része legyen a nyugati szövetségi rendszernek (NATO, EU). A jelenlegi nagy katonai felvonulással, teszem hozzá - ami egy póker parti központi eleme - Putyin éppen erre akar garanciát kicsikarni. 

És végül: állampolgárként és egykori pedagógusként szolidaritásomat fejezem ki a tanárok polgári engedetlenségi mozgalmával, amelynek szerepe lehet, akár a választások kimenetelében is, de ami még fontosabb: az atomizálódott és apátiába süllyedt magyar társadalom öntudatosodásában.

William Blake: TIGRIS

Tigris, tigris, csóvafény
Éjszakáknak erdején,
Mily kéz adta teneked
Szörnyü és szép termeted?

Mily mélyben, ég-tájakon
Izzott a szemed vakon?
Volt tüzét felkapni vész?
Volt-e megragadni kéz?

Szived izmait mi csel
És mi váll csavarta fel?
És mikor vert, volt erő,
Kéz-láb, dacra vakmerő?

Volt pöröly? és lánc-e, több?
Mily kohón forrt a velőd?
Volt üllő? volt vad kapocs,
Gyilkos présével dacos?

Hogy a csillagfény kigyult
S az ég nedves könnye hullt,
Rád mosolygott Alkotód?
Ki bárányt is alkotott?

Tigris, tigris, csóvafény
Éjszakáknak erdején,
Mily kéz adta teneked
Szörnyü és szép termeted?

              (Kosztolányi Dezső ford.)

Remélem, nem feledkeztem volna meg a születésnapjáról. Négy nap múlva lenne 44 éves - 36 maradt. De nem erről akarok írni, hanem arról, hogy a világ kerek, a dolgok egymásba érnek, meg arról, hogy csodálatos volt újraolvasni Máté kommentjét (alig több mint két héttel a születésnapjára írt bejegyzésem után - nyilván Kisgenyával voltak valahol. Ha nagyon akarnám, talán utána is nézhetnék, de nem akarom, nincs jelentősége).

Tizenkét évvel ezelőtt is Ulickaját olvastam, mint most. Akkor a Daniel Stein, tolmácsot, most az Imágót. Hihetetlenül érdekes kaleidoszkóp az egykori Szovjetunióról, egykori szovjet emberekről, főleg olyanokról, akik - a kultúra , az irodalom, a zene jóvoltából - nem váltak homo sovieticusszá. Körülbelül a felénél tartok az Imágónak, és hirtelen szükségét éreztem annak, hogy "fellapozzam", mit írtam valamikor a másik regényéről. (Egyébként mást is olvastam Ulickajától.) Három bejegyzés is szólt a Daniel Steinről (is), s ennek kapcsán az identitásról, arról, hogy ki is vagyok tulajdonképpen, és miért ez, miért ilyen vagyok. Az Imágó kaleidoszkópja meg a hogyant mutatja meg.

Szóval akkor Ulickaja és az identitás kérdése foglalkoztatott - vagyis Máté. A bejegyzés - a tizenkét évvel ezelőtti születésnapi köszöntő - címét Karinthy Ferenctől kölcsönöztem: Kyvagiokén, és Máté a kommentjében (a megszűnt Freeblogról konvertálva "Ismeretlenként") az általa éppen akkoriban olvasott Karinthy-Naplóból vett idézettel nyitott. De nem ettől hatódtam meg...

A 2010. februári bejegyzés és komment

Jól tudom, mindenki rákényszerül, hogy uralkodjék, vagy hogy kiszolgálják. Mindenkinek szüksége van rabszolgákra, akár a friss levegőre. Parancsolni annyi, mint lélegzeni, nincs igazam?...

...Bizonyosan észrevette, hogy a mi öreg Európánk végre helyesen bölcselkedik. Már nem mondjuk, mint a régi, együgyű időkben: "Nekem ez a véleményem. Halljuk az ellenvetéseket." Most már egészen tisztán látunk. A párbeszédet egyszerű közleménnyel helyettesítjük. "Ez az igazság - szögezzük le. - Vitázhat, ha úgy tetszik, de minket ez nem érdekel. Pár év, s a rendőrség úgyis a miénk, az aztán majd megmutatja, hogy nekem van igazam."

...[É]n mindig azt akartam, hogy mosolyogva szolgáljanak nekem. Ha a szobalány bús képet vágott, elrontotta az egész napomat. Joga van hozzá, az igaz, hogy ne legyen jókedvű. De én azt gondoltam, neki is jobb, ha nevetve és nem sírva végzi a munkáját. Tulajdonképp nekem volt így jobb...

Közöttünk maradjon a szó: a szolgaság, lehetőleg a mosolygós szolgaság, teljességgel elkerülhetetlen. De ezt nem szabad elismernünk. Hogyha pedig valaki nem tud meglenni rabszolgák nélkül, még mindig jobb, ugyebár, ha szabad embereknek hívja őket. Elsősorban magáért az elvért, meg azután azért is, hogy ne nagyon szomorítsa őket. Ennyi kárpótlással, ugye, mégiscsak tartozunk nekik.

(Szávai Nándor ford.)

Két perccel ezelőtt elmenekültem egy élő youtube-adástól, mert beleolvastam az oldalt futó kommentekbe. (Jó. Olyan nagyon nyilván maga az interjú se érdekelt.) Ez adta meg a lökést ahhoz, hogy a nyilvánosság elé tárjam baloldaliként - a baloldali egyenlőségeszmény híveként - nehezen vállalható gondolataimat.

Nem hallgatom a "drága Bolgár úr" műsorát, már akkor se hallgattam, amikor a történelem előtti időkben a Kossuth Rádióban hangzott el. Egykori kollégámat kiváló (bár néha túltengő) újságírónak és okos embernek tartom. Viszont mérhetetlenül idegesítenek a betelefonálók. (Persze igazságtalan egy kalap alá venni őket.) A  műsortípus azt sugallja (nem hiszem, hogy szerkesztői őszintén ezt is feltételezik), hogy minden vélemény egyenlő értékű. Vagyis egy húgyagyúnak éppoly értékes a véleménye az atomenergiáról, az iskolaügyről, az EU-ról vagy a covidjárványról, mint az adott kérdés többdiplomás szakértőinek. Hát nem. Lehet mondani, hogy majd az okos hallgató szelektál, megítéli a véleményeket - de nem csak okos hallgatók vannak. Az ún. "közösségi média" tovább rontott a helyzeten: a Facebook platformmá és egyben hivatkozási alappá vált a legvadabb rémhírek, tévtanok, összeesküvéselméletek számára. (Plusz trollok vagy egyszerű, hétköznapi exhibicionisták szövegei.)

Mindez, amit fentebb írtam, persze tovább vezet, egészen a 20. század nagy, demokratikus vívmányáig, az általános választójogig. Ha nem tartom azonos értékűnek a véleményeket, akkor nem ismerhetem el, hogy egyenlő értéke van a szavazásban megnyilvánuló politikai véleménynyilvánításnak.

Az első világháború előtt a felnőtt magyar lakosság kb. 6 százalékának volt választójoga. Nem szavazhattak a nők, és a férfiak közül is csak azok, akiknek meghatározott, az egzisztenciális önállóságot biztosító tulajdona (földbirtoka, háza, vállalkozása) volt. A vagyont kiválthatta az - akkoriban meglehetősen ritka - egyetemi diploma. (A nők választójogtól való távoltartásának oka is az volt, hogy "szabály szerint" nem voltak egzisztenciálisan önállóak, a férjüktől függtek, és ezen a helyzeten majd csak a világháború változtat, amikor a frontra vonuló férfiak helyett tömegesen állnak munkába a nők - ez indítja be Európa-szerte a szüfrazsett nozgalmakat.) Antidemokratikus választási rendszer volt (amit persze csak súlyosbított a nyílt szavazás). De megvolt a logikája, ami nemcsak konzervatív, arisztokratikus volt, hanem meritokratikus is.

Nyilván nem azt gondolom, hogy ezt a rendszert, a tulajdon meghatározó voltát kellene visszaállítani. Igazából nem tudom, mi a megoldás, de a társadalmi egyenlőségről vallott, rendíthetetlenül baloldali felfogásom mellett is indokolatlannak tartom az általános, egyenlő választójogot. Talán az iskolázottság lehetne egyfajta  mércéje a választójognak, de persze a funkcionális analfabéták országában ez se garancia semmire. Egy másik, kevésbé formális, de éppen ezért bizonytalanabb kritérium a társadalmi tevékenység lehetne: a munkahelyi vagy lakókörzeti ügyekben, politikai, egyházi vagy civil szervezetekben való részvétel - vagyis legyen valami alapja annak, hogy az állampolgár a szavazatával véleményt mondjon (mondhasson) az államügyekről.

Nem mondok mást, mint hogy legyen értéke annak, ha valaki megszólal a nyilvánosság, a köz előtt, meg annak, hogy dönthet a köz ügyeiről.