Saint nyaralási útinaplója hívta elő az emlékeket sok évtized távolából, őt olvasva határoztam el ezt a bejegyzést. Tegnap aztán láttam a nagyon öreg (84 éves) Fidel Castrót a tévében, butaságokat beszélt – de beszélt, még.
Castróról, Kubáról egyszer már megírtam a politikai véleményemet, még A vajszínű árnyalaton vendégeskedve, a beszédes Cuba si, yanqi no! címmel, ezt most nem ismétlem meg, az a hivatalos politikai álláspontom. Itt most szubjektív élmények jönnek.
*
Először is arról, hogy én 12 éves voltam, amikor győzött a kubai forradalom, egy csoport szakállas, puskás, huszon- és harmincvalahány éves fiatalember megdöntött egy diktatúrát. Hatéves korom óta már naponta olvastam újságot, hallgattam a rádióhíreket. Azzal a képpel (újságban; tévénk majd félév múlva lesz) kezdődik az év, hogy Che Guevara egy tank tetején bevonul Santiago de Cubába. Romantikus, lelkesítő élmény – mondhatom, generációs élmény –, és ebből a szempontból mindegy, hogy történelmileg, politikailag mennyire igaz – később mennyire lesz igaz – a kialakuló mítosz. Forradalom volt (nem a szavazófülkében), hősökkel, harccal (bizonyára áldozatokkal is, de akkor ez nem érdekelt, „hulljon az ellen!”), és aztán a nagy, erős Amerikával dacolva. Megtanultuk a Július 26-a indulót – „Fegyverbe, fel, kubai harcosok! Jól tudjuk, a mi ügyünk győzni fog…” –, magyarul leginkább Varga András operaénekes baritonján (sajnos nem találtam az interneten).
*
1980-ban két hónapot töltöttem Kubában, főleg Havannában; hivatalosan (csere)munkára, valójában nyelvtanulással egybekötött üdülésre utaztam. Az érkezésem előtt pár nappal tört ki a „menekültválság”. Úgy kezdődött, hogy néhány kubai beszaladt Peru havannai nagykövetségére és menedékjogot kért. A kubai kormány követelte a kiadatásukat, és amikor ezt Peru megtagadta, a hatóságok bejelentették, hogy megszüntetik a követség őrzését. A hírre a következő két napban körülbelül tízezren árasztották el a nagykövetség – havannai szokás szerint – szép nagy parkkal rendelkező területét. Hosszas alkudozás kezdődött, aminek egy pontján az Egyesült Államok közölte: hajlandó befogadni a kubaiakat. Washingtonban nyilván arra számítottak, hogy ezt Castro elutasítja, de meglepő dolog történt: a kubai vezető közölte, hogy aki akar, elmehet Kubából, és erre a célra megnyitották a Floridához legközelebbi Mariel kikötőjét. A következő hetekben kétszázezren hagyták el Kubát, míg csak az amerikaiak ki nem könyörögték, hogy Castro zárja le a határt, mert már nem bírják. Kubában állítólag kisöpörték a börtönöket, az elmegyógyintézeteket, ezek lakóiból is „menekült” lett – meg persze sok-sok ügynökből. A kubai vezetés egyrészt ösztönözte az ország „megtisztulását-megtisztítását”, másrészt viszont eszelős kampány kezdődött a gusanók – a „férgek” – ellen, akik ellenségei a forradalomnak, akik elhagyják „Latin-Amerika első szabad földjét”. Havannában esténként minden háztömbnél – persze az utcán – a Forradalomvédelmi Bizottságok (ez az egész lakosságot átfogó részint népfrontjellegű, részint belügyi, polgári védelmi intézmény) szervezésében gyűléseztek, tüntettek. A megmozdulások az aznapi Granma- (a pártlap) vezércikk felolvasásával kezdődött és önfeledt szambázással ért véget. Közben mindenki kiabálta, amit kellett. Vidáman, könnyedén – kubai módra.
*
Havannában a Nacional Hotelben laktam; az 50-es években még az amerikaiak számára építették, úgy is nézett ki még mindig, ez volt a legelegánsabb a városban. Egykori lakói közül a kubaiak büszkén emlékeztek Frank Sinatrára, valamint a gengszterekre, akiket a személyzet idősebb tagjai még láttak (vö. „még látta Lenint”). Tényleg luxusszálloda volt, medencével, csodás, régi Otis lifttel, pazar büféreggelivel, sarki hidegre légkondicionált bárral (daiquirí, ó, istenem!), előkelő modorú pincérekkel. Meg hatalmas csótányokkal, de ezt inkább csak hírből tudom, mert az én szobámban valamiért nem voltak.
Bőség, luxus egy olyan országban, ahol ugyan nem éheztek, de szigorú jegyrendszer volt, fejadagokkal; különleges ünnep volt, ha a húsjegyre sertést lehetett kapni és nem lilára fagyasztott magyar csirkét. A néhány élelmiszerboltban legfeljebb száraztésztát, konzervet árultak. Kubában az ember vagy szegény volt, vagy luxusban élt – én a kubai rádió vendége voltam, tehát luxusban éltem. Havannában egy hely volt, ahol a két „fogyasztói” világ találkozhatott: a Coppelia. Ez egy hatalmas kerthelyiséggel rendelkező fagylaltozó volt, esténként idejártunk. A hihetetlenül édesszájú kubaiak mézet is csorgattak a hatalmas kehely fagyikra.
Az átlag kubai – a fentiekből is következően – meglehetősen egészségtelenül táplálkozott. Ennek következtében mítosznak bizonyult a kubai nők szépségére vonatkozó számtalan elbeszélés: gyorsan elhíztak, formátlan, nagy seggük volt. (Egyébként bevett dolog volt, hogy a zsúfolt buszon a férfiak megfogták egy-egy jobb nő fenekét; a feleségem nagyon büszke volt, hogy az övét is.)
Részben a menekültválság hatására, akkoriban a párt és a kormány új gazdaságpolitikát hirdetett meg: a parasztok a kötelező állami felvásárláson túl megmaradt terményeiket – zöldséget, gyümölcsöt – városi szabadpiacokra vihették, s ugyanígy engedték, hogy a kézművesek is szabadon árulják portékáikat – egy héten egyszer – a Katedrális előtti téren. Aztán amikor a parasztok elkezdtek „gazdagodni”, akkor gyorsan visszavonták az engedélyt, amikor emiatt a városi lakosságnak romlott a hangulata, akkor újra engedélyezték, és ismereteim szerint ez azóta is így folyik, néhány évenkénti ciklusokban.
*
A color local-hoz tartozott a háromféle peso. A normál pesóért, amiben a kubaiak kapták a bért, nyugdíjat, nagyjából a fent említett fagylaltot lehetett vásárolni (meg persze a jegyre – a libretára – minden egyebet). Nekem convenio pesóm volt, erre váltották a szocialista országok valutáját, s ezzel majdnem mindenhol lehetett fizetni, mindenesetre több helyen, mint a mezitlábas pesóval – de persze sok helyen, például étteremben, más volt az ár az egyikért, és más a másikért. Ez nem azt jelenti, hogy kétféle árrendszer volt. Hanem három. Volt – ma is van – ugyanis a peso convertible, a nyugati valutákat váltották erre, s ilyenje volt azoknak a szerencséseknek is, akiknek a Miamiban élő rokon küldött. Ez jó üzlet volt a kubai államnak is, ugyanis egy dollárért egy konvertibilis pesót adtak hivatalosan. (A feketepiaci árról nem tudok beszámolni, számos okból óvakodtam tőle – meg nem is voltam rászorulva.)
*
Edit disszidens volt. Magyarországról disszidált Kubába. Mert szerette, mert beleőrült, mert imádta a napfényt, a tengert, a nyelvet – meg a mosolygást. 25 körüli szőke, mindig vidám, rengeteget dumáló lány volt, aki körül mindig pezsgett az élet. Állítólag turistaként érkezett Kubába, s úgy döntött, hogy marad. Nem értettem a dolgot. Nem azt, hogy miért maradt ott, hanem hogy hogyan. Ismereteim szerint nem voltak kubai papírjai, nem volt legális állása, valami nem stimmelt a lakással sem, a magyarázatai – ha én feszélyezetten érdeklődtem – ködösek voltak. Azt hiszem, egy ott dolgozó, jóval idősebb magyar mérnök szeretője volt – a pasas felesége látszólag jól tolerálta a dolgot. Nem ez az érdekes, hanem, hogy Edit odaillett, egészen természetes volt, hogy ennek a csajnak ott a helye. Fogalmam sincs, hogy mi lett vele, harminc éve nem hallottam róla, de nekem ő is Kuba.
*
Meg az a három – igazi kubai – srác, akinek már nem emlékszem a nevére, de akikkel néhány órára összehaverkodtunk.
Közülük a legfiatalabb 15-16 éves lehetett, és a guamái krokodilfarmon dolgozott, azt hiszem etette az állatokat, meg takarított, ilyesmi. Odacsapódott hozzánk (a többes szám első személy rajtam kívül a prágai rádió munkatársnőjét, valamint idősebb kubai kísérőnket jelenti), mert hát akkoriban azért nem volt gyakori a külföldi vendég arrafelé. Dumálgatni kezdtünk, – „Hogy tetszik Kuba?” –, és vizsgáztatni kezdett; elkezdett a tárcájából fényképeket mutogatni. Ez a kamasz srác nem színésznőképeket hordott magánál, hanem kubai politikusokét. Az, hogy Fidelt felismerem, azt magától értetődő volt neki, annak viszont szemlátomást örült, hogy Che Guevarát is, és amikor a harmadik képre rávágtam, hogy Camilo Cienfuegos (a forradalom egyik vezetője volt, 1959 őszén repülőgépével az Atlanti-óceánba zuhant), akkor örökre a szívébe zárt.
A másik fiú 20-22 éves lehetett. Egy havannai sétám során szólított meg: „Where are you from?” – nyilván nagyon látszott rajtam, hogy külföldi vagyok. Dumálgattunk, már nem emlékszem, miről, és meghívtam a szálloda bárjába egy koktélra. Körülbelül öt perce beszélgethettünk, amikor a szomszéd asztaltól, ahol két középkorú férfi ült, az egyik felállt és magukhoz hívta a srácot. Aztán egy perc múlva odajött a fiú, és megkért, hogy menjek ki a bárból. Őt se láttam azóta. Remélem, gyorsan elküldték Floridába, és ott jó neki.
A harmadik 25-30 körüli volt. A repülőtéren ültem, az Isla de la Juventudra induló gépre vártunk. Egyszercsak levágódott a mellettem lévő székre egy elég marcona kinézetű pasas. Előbb szunyókált egy kicsit, aztán – népszokás – beszélgetni kezdett. Mondta, hogy most jön a börtönből, rálőtt valami katonatisztre, nem találta el, de ült néhány évet. Nőügy. Amúgy volt bokszoló, meg a Szovjetunióban, Bakuban járt olajmérnöki főiskolára. Ennél a pontnál oroszra váltottunk, és testvérek lettünk. A repülőgépen persze egymás mellett ültünk, dumáltunk, és fölajánlotta, hogy ha megérkezünk Nueva Geronába, a sziget székhelyére, bemutat a húgának és vele tölthetem az éjszakát. Mondtam, hogy feleségem van. – Na és? – Én hűséges vagyok – mondtam. Pillanatnyi döbbent csend után harsány röhögésben tört ki. (A programból, sajnos, azért sem lett semmi, mert mi mentünk tovább, megnézni azt a börtönt, ahol Fidel raboskodott.)
*
„Nagyon szép szegénység” – mondta egy magyar barátom, aki ugyancsak akkoriban járt Kubában.
Update: Pazzo hiányolta a képeket, pótlásul egy 4:20-as klip Havannáról a Buena Vista Social Club zenéjével. Beágyazni nem lehet, sajnos, megnézni igen: itt.
*Az évszázad a 20., a cím pedig utalás Déry Tibor egykori tárcasorozatára, A napok hordalékára.
A sorozat korábbi darabjai:
Marihuána, Madrid, Attila
Gyuri, aki Jorge
November 7., Szása
Grisa, Leningrád
Osztaskovo, Internacionálé
Cseh Tamás
Jótékonyság, szolidaritás (Haiti ürügyén)
Utolsó kommentek