Bekezdések Tamás Gáspár Miklós új cikkéből

"Igazi harc ma voltaképpen csak a jobboldalon folyik - a Jobbik és a Fidesz-KDNP között -, méghozzá elkeseredett, gátlástalan, szabályokra fittyet hányó párviadal, bandázs nélkül, végkimerülésig. Néhány mérsékelten liberális közéleti személyiség próbálkozik  ugyan a szélsőjobboldalt támadó frázisokkal, de ezeket már úgy alakítják, hogy munícióként szolgálhassanak a Fidesznek. Ilyen frázis az ún. nemzeti bolsevizmus... Mire jó ez a terminus mint a Jobbik politikájának jellemzése? Természetesen elsősorban arra, hogy a Jobbik elleni stratégiákat elfogadhatóvá tegyék a jobboldali értelmiség számára, amelyet évek óta arra tanít a konzervatív sajtó, hogy az antifasizmust mint aljas judeobolsevista-plutokrata manővert elutasítsa."

"A posztfasiszta diadalmenet egyik eleme (nem mondanám azért, hogy: oka) a mára elhalkult antifasiszta propaganda intellektuális gyöngesége, a liberális antifasiszták életismeretének hiányossága. Az antifasiszták az elmúlt húsz esztendőben szünet nélkül fölháborodtak. 'Hogy lehet ilyet mondani?' - kérdezték döbbenten évtizedekig. Mintha ez újdonság lenne. Úgyszólván senki nem ment oda az aluljárók, pályaudvarok újságos asztalaihoz - a liberális antifasiszták nyilván gépkocsival járnak - , ahol húsz éve hódít a náci irodalom... (A)z igazság makacs hangoztatása helyett csak azt mondták a szélsőjobboldalnak, hogy nem szabad ilyet mondani. Hogy csak ostoba vagy gonosz ember mond olyat. Csak ostoba ember mondja meg az elhunyt lányának a temetésen, hogy imádott édesapja tolvaj gazember volt és hűtlen férj. Efelől az állítás igaz lehet. A jobboldal mérsékeltebb része így is tett: nem nagyon emlegette a zsidók elleni előítéletes népmondákat, minek bántsa a túlérzékeny biboldókat, de 'tudta, amit tudott'. Az újfasiszták csak kimondták „az igazat". Senki nem vonta hatásosan kétségbe a mindenfelé - az állami és egyházi oktatásban is - föltűnő balítéletek érvényességét, hanem azt vitatták egyre növekvő hévvel, hogy szabad-e ilyesmiket beszélni."

Majd részletes társadalomtörténeti, szociológiai és politikai elemzés után a következtetés:

"Én egyetlen most induló pártra se vagyok hajlandó szavazni. Az, hogy rettegnek - joggal - a fasisztáktól, nem teszi őket antifasisztává. Az, hogy nem alakítanak paramilitáris rohamosztagokat és nem dicsőítik a fajgyűlölő gyilkosságokat, még nem teszi őket demokratává. Az, hogy olykor megsimogatják nyugdíjas öregasszonyok buksiját, nem teszi őket szocialistává... Ez az egész bagázs fabatkát sem ér.

Úgy vélem, mindent elölről kell kezdenünk."

Tamás Gáspár Miklós cikke az Élet és Irodalomban

"Magyarország számára életkérdés, hogy a régi világ összeomlása felszabadulás maradjon, illetőleg felszabadulássá legyen, s a beteg magyar társadalomszerkezetnek azok a nyomasztó tényezői, melyek a szovjet hadsereg megjelenésére tűntek el: a vadászó urak, a zárt kasztban élő tisztek és hivatalviselők, a csendőrök és sváb lelkű nemzetnevelők vissza ne térhessenek. Gondoskodnunk kell tehát arról, hogy ha a mi számunkra a felszabadítás ténye örökre összekapcsolódik is a háborúvesztés legváltozatosabb fizikai és emberi nyomorúságainak emlékével, unokáink számára a felszabadítás emelkedjék tiszta, történeti realitássá azok által az eredmények, következmények és kedvező fejlődés által, amelyeket hosszú lejáratra megnyitott. Életbe vágó kérdés Magyarország számára, hogy a szovjet hadsereg felszabadító teljesítménye a magyar demokratikus fejlődés számára megtartsa a maga jelentőségét, és ne menjen veszendőbe." (Bibó István: A magyar demokrácia válsága. 1945. ősz)

... meg persze a zsidókról

A Fidesznek "a Jobbikkal együtt valószínűleg meglesz a hetven százalék is, legyőzhetetlen hatalom lesznek az országgyűlésben, akár összeállnak hivatalosan, akár nem, és, ha már így lesz, nem fognak visszariadni attól, hogy alkotmányozzanak, hogy telebasszanak mindent szentkoronával, meg kereszténységgel, nem véve figyelembe a valóság oly apró, ám fontos részleteit, miszerint Magyarország nem keresztény ország, a lakosság maximum papíron hívő, nem gyón, nem jár templomba, nem pazarolja adó egy százalékát semmilyen egyház támogatására, isten bassza meg a szavajárása, és nem imádkozik lefekvés előtt a szentkoronához.

Mindennek tetejében Orbán Viktor olyan kijelentései miszerint 'nem számít, mit döntenek Brüsszelben, itt akkor sem fognak külföldiek földet venni', nem is annyira a tartalma, mint a mentalitása miatt tartalmaz némi diktátori élt, kábé, mint amikor Hugo Chavez azt mondja, hogy bekaphatja Amerika. (Ő a tökösebb csávó, azt hiszem..)"

Clodius bejegyzése, a maga olykor kissé heves stílusában.

Nagy mázli, hogy már a Szilágyi Erzsébet fasor másik oldalán lakom, különben erkölcsi kötelességemnek érezném, hogy elmenjek szavazni Donáth Lászlóra. „Jót tenni, hittel és becsülettel” – hirdeti plakátján, és neki elhiszem. Jellemző, hogy a III. kerületi MSZP-sek egy közülük való Niemand elvtárs kedvéért kiszorították saját területéről a templom- és szeretetotthon-építő, megkérdőjelezhetetlen tisztességű Donáthot. Ő meg vállalta, hogy átjön a Rózsadombra, megveretni magát egy undorító fideszestől, az inkvizitori tekintetű Balsaitól…

De valójában nem erről akarok írni, hanem arról, hogy én miért és kire-mire nem szavazok. Eddig tudatosan távol tartottam a blogot – és magamat – a választási kampánytól, de ez már lehetetlen, ha a haverom üvöltve lehülyéz, amikor közlöm, hogy nem fogok szavazni („Jobb neked egy kétharmados Fidesz- vagy egy Fidesz-Jobbik-kormány?”), idős hölgyismerősöm (egykori kollégám és elvtársam) pedig közli, hogy válaszom nyomán egy világ omlott össze benne. És persze ökölbe szorul a gyomrom a plakátokon vigyorgó jobbikos Pörzse Sándortól vagy a Máté által idézett (márc. 27-i bejegyzés) ifjúak  egyetemisták(!) antiszemita paranoiájától.

Annak, hogy egy választáson valaki melyik pártra adja voksát, számos oka lehet:

a./ Egyetért a párt elveivel, az általa képviselt értékekkel.

b./ Egyetért a párt aktuális politikai programjával, esetleg úgy érzi, hogy az neki személyesen is hasznos.

c./ Hisz egy politikusnak – vagy inkább egy politikusban, netán vezérben.

d./ Hagyomány, szocio-kulturális kötődés.

e./ Jobb híján, a kisebbik rosszat választva.

f., g., h…

Engem az elmúlt húsz évben a „d” és az „e” vezérelt, de most már elég volt ebből. Az MSZP bebizonyította a kormányzásra való tökéletes alkalmatlanságát (erről már korábban is írtam, például itt meg itt), és ez számomra a politikáról gondolkodva súlyosabban esik latba, mint hogy lopnak vagy hazudnak. (Cosi fan tutte – mind így csinálják, mondja egy kedvenc Mozart-operám.) Ezzel pedig megszabadítottak egy súlyos dilemmától, amit az okozott, hogy régóta tudom – csak sikeresen zárójelbe tettem -, hogy ennek a pártnak nincsenek elvei, értékei. Nekem meg vannak. Persze nagyon kérdéses, hogy mire megyek társadalmi-politikai normákkal, értékekkel, ha ezek ma szükségképpen magánüggyé csökevényesednek.

MSZP tehát nem, de más párthoz még ennyi közöm sincs – vagy éppen nyilvánvaló ellenségem.

Hiszterizálni már (még?) nem hagyom magam. Undorító fideszes évtized jön, de azt remélem, hogy – dumájuktól, propagandájuktól függetlenül – jobban, szakszerűbben fognak kormányozni, mint Medgyessyék, Gyurcsányék tették. (Bajnai, aki tényleg csak egy kapitalista válságkezelésre szerződött, egy évre, ebből a szempontból nem számít.) Működni fognak az állami intézmények, a közigazgatás, több pénz jut kultúrára, oktatásra, egészségre, és véget vetnek a Jobbik-bűnözésnek. Lesz persze „elszámoltatás”, megtorlás – de, legyünk őszinték, van mit számon kérni. (Ahogy rajtuk is lett volna – és lesz – mit.) De a Fideszben is, azt hiszem, legfeljebb Kövér László (meg néhány, Szíjjártó-kaliberű kis pöcs) akar félelmetesnek látszani, Orbán – mint minden diktátor – a lelke mélyén arra vágyik, hogy szeressék. Navracsics, Varga, Matolcsy meg csak kormányozni szeretne. És mögéjük sorakozott fel mára a magyar nagytőke.

Igen, gazdaság. (Economy, stupid! – figyelmeztetett annak idején az MSZP-hez képest vad baloldali Bill Clinton.) Remélem, az állami gazdaságpolitika nem kizárólag a multik érdekeit képviseli majd, noha a játéktér nagyon szűk.

És hogy mit nem remélek? Nem hiszem, hogy csökkennének a társadalmi egyenlőtlenségek, igazságtalanságok, és a belőlük fakadó feszültségek. Az ország tovább fog sodródni egy etnikainak látszó, valójában szociális robbanás felé. A mezőgazdaság és általában a falvak helyzete mellett a cigánykérdés az, ami a legjobban világít rá arra, hogy rendszerproblémáról van szó. Arról, hogy szétverte a társadalmat az elmúlt húsz évben kialakult kapitalista rendszer. Amelyben öncéllá vált a gazdaság, pontosabban a társadalmi szempontokat figyelmen kívül hagyó neoliberális „hatékonyság”-szemlélet. A profitnak – vagyis a haszonnak – csak pénzügyi értelme maradt, a társadalmi hasznosság, szükségesség nem szempont.

Tisztában vagyok azzal is, hogy ez nem magyar probléma, ebből következően nincs magyar megoldás sem. Magyarország egy világtörténelmi fordulat epizodistájaként – vagy inkább egyik színtereként – része lett a globális kapitalizmusnak, kiszolgáltatott, alárendelt, „félperiferiális” helyzetben.

Teljesen igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy kapitalizmus és demokrácia összefüggnek, feltételezik egymást. Legalábbis, ha demokrácián ezt értjük, ami csak az elitek közti választás „szabadságát” adja, illetve médiamanipulált korunkban már annak is csak az illúzióját. A kapitalizmus, a tőke szabadságához azonban valóban ez kell.

Én viszont elhatároztam, hogy ebből kilépek. Ezért nem megyek szavazni. Pontosabban: nemmel szavazok a rendszerre.

(Legalábbis most így gondolom.)

Ahogy beszéltél - írtál - róla, az sokat segített, hogy lássalak magam előtt, hogy érezzem, amit érzel. Láttam (elképzeltem) a kertet, a diófát, a télikertet, a sárkányos órát. Tudtam, hogy ez a hely az életedet is jelenti - mostanáig azt hittem, Koppány miatt. Emlékszem arra bejegyzésre, amelyben felidézted, amikor először léptél be a kapun... Tavasztól őszig persze a Duna, de télen is oda menekültél, ha bajod volt. Szakrális helynek tekintettem, ezért tiltakoztam, hogy a buziéjszakából oda hurcolj alkalmi partnert. (Mintha én bármit tilthatnék vagy engedélyezhetnék neked.)

Az új ismeret mellbe vágott. A hely nemcsak Koppány, hanem "anyu", a nagyapád (és mellesleg még mások is, akikkel, ha csak rövid időre is, de boldog voltál ott). Milliószor elátkozott nagyapád hagyta rád azt a házat, ahol anyád - az ő lánya - öngyilkos lett. Anyád: hosszú évekig győzködted magad, hogy gyűlölöd - holott csak iszonyatosan fájt a szeretetének a hiánya, az, hogy szerethesd. Elhitted magadnak, hogy gyűlölöd, miközben féltve őrizted a köveket, amik naponta rá emlékeztetnek. És persze néha a múlttól való szabadulás szándékával elhatároztad, hogy eladod. Mintha a karodat vágatnád le.

Ez az a ház, ahol legutóbb "bediliztél". Mert kísértetház. Tényleg lakják kísértetek. Mert az "ősök szelleme", a minden skóciai kastélyban "szériatartozék" kísértet, Hamlet apjának szelleme - mindez talán mégsem csak a képzelet terméke. Illetve: tudjuk-e, mi az a képzelet; hol a határ valóság, "valóság" és "képzelet" között.

Amit viszont tudunk: a te kísérteteid szeretnek, vigyáznak rád, az életed részei. Ezért nem tudsz szabadulni tőlük - és a háztól. Ezért jó neked a házban.

Meg azért, mert nem csak kísértetek lakják.

(A legtöbb bejegyzés többről szól, mint ami le van írva.)

Ma ezen a villamoson utaztam - teljesen véletlenül. Csak a piacra akartam menni, a 61-essel -  amikor megjelent ez, 58A jelzéssel. Nosztalgiajárat a Szép Ilona Kocsiszín és a Moszkva tér között. 1912-ben gyártották, és tökéletesen helyreállították, akárcsak - barna színű -  1908-as társát, amelyen hazafelé jöttem. Klasszikus áramszedő, fapadok - 27 ülőhely -, a kocsin végigfutó szíjcsengő, felirat, hogy tilos a dohányzás, tilos a köpködés, kalauz, nyitott peron a leereszthető rácsajtóval. Boldogság, derű - emlékek. Hiszen én utaztam ilyennel - azt hiszem, a 15-ös vonalán járt utoljára, a Pozsonyi úton. Az 58-as vonalán, a Zugligeti úton - amelynek emlékét már csak a Libegőnél vendéglővé átalakított, későbbi típusú kocsi őrzi - nem ilyenek jártak. Az 58-as hozzátartozott az életemhez, azzal jártam (ha nem gyalog) tinédzserkorom legfontosabb barátjához, Jancsihoz. Gimis barátság volt, és teljesen véletlenül - 45 év után először - tegnap jártam egykori iskolánkban, a Rákócziban...

És még a régi villamosokról, megszűnt villamosvonalakról: itt (köszönet a linkért jelnek).

*

Time Warp - a Rocky Horror Picture Show-ból (Sajnos az eredetit közben eltávolították a youtube-ról, de ez se rossz)

*

Néhány hete vettem elő valaki miatt Szabó Lőrinc Idő c. versét (részlet):

"Könyv és sors, ezer
s ezer szikra gyúlt, látó gyökerem
nőtt a kövekbe, lelkekbe, velem
telültek Pest utcái, s én velük,
s lett élet, halál, lett történetük,
s míg minden jött s tűnt, ismétlődve, ma,
tegnap, holnap, mámora, undora
kéjnek s kínnak, gond, s új lakás, Buda..."

*

(Ez a bejegyzés elsősorban azért született, hogy a 200. ne a politikáról szóljon.)

Február végén, amikor még tavasz volt, egy napsütötte szerda délben sétáltam a Vízivárosban és a Várban. „Platenes” órák voltak: ő szokta így élvezni a várost, és szokott megróni engem, hogy én (fanyalgó kozmopolita) csak külföldön érzem jól magam. Jelentem: nagyon jó volt; élmény minden barokk, klasszicista vagy historizáló ház, sarok; utcácskák, ahol még sose jártam, vagy csak nem emlékeztem rájuk, egy városrész – tehát része egy városnak, amely ezek szerint néha (például tavaszi napsütésben) élhető. A Várnegyed élvezetéhez kétségtelenül hozzájárult, hogy még nem voltak turistahordák, ezért a giccsárusok is valahogy szelídebbnek mutatkoztak. Egyáltalán: csendes, derűs volt minden, alkalmas merengeni például a város történelmén. Erről nagy általánosságban most annyit, hogy Budát a törököktől való visszafoglalása, az 1686-os ostrom után nemcsak teljesen újjáépíteni kellett, hanem betelepíteni is – elsősorban a Habsburg-birodalom különféle tájairól érkeztek iparosok, kereskedők a Duna és a Várhegy közti területre.

Első „felfedezésem” a Fő utcai, Szent Flóriánról elnevezett görög katolikus templom volt. Az 1750-es évek elején Christ Antal, egy Bajorországból Budára áttelepült pékmester építtette, saját tulajdonú kórháza kápolnájaként (vajon mitől volt ilyen gazdag akkor egy pék?), Szent Flórián tiszteletére. Akaratának megfelelően 1759-ben őt magát is ide temették. Az ismétlődő árvizek miatt az 1930-as években csaknem egy méterrel megemelték a Fő utca szintjét, s emiatt 75 centivel a templom padlózatát is: a falakat vasgerenda koszorúval fogták közre, emelőgépekkel felemelték, miközben a talapzattól elvált falat aláfalazták. Időközben – még a 19. század végén – megszűnt a kórház, s a gazdátlanná vált kápolnát a főváros 1920-ban a görög katolikus egyháznak adta.

Én most csak az üvegajtón át tudtam benézni, és nagyon megtetszett egy kis tábla: Ha örömet szerez neked Isten eme kis házának szépsége, akkor ne menj el anélkül, hogy ne beszélnél azzal, aki teremtett.

A templom építője Nöpauer Máté volt, egyik legjelentősebb barokk építőmesterünk, az 1750-80-as években Buda legfoglalkoztatottabb mestere. Egy róla szóló tanulmány szerint feltehetően 1719-ben született a morvaországi Brünnben (Brno). Hogy hol tanulta a mesterséget, kinél töltötte inaséveit, majd legényként merre vándorolt, milyen úton érkezett Budára, azt nem tudjuk. Nöpauer fejezte be a mai Batthyány téren álló Szt. Anna-templomot, nevéhez fűződik a többi között az óbuda-újlaki és a tabáni plébániatemplom, valamint a Margit körúti ferences templom is.

*

Valószínűleg a görög katolikusok miatt, a Szt. Flórián melletti kis téren áll Tarasz Sevcsenko (1814-1861), „az ukrán Petőfi” szobra. Ivan Mikityuk az alkotója, 2007-ben állították fel az (ukrán tulajdonú) Dunaferr Zrt. adományából és az Ukrán Nagykövetség támogatásával. Miközben a szobor történetét kerestem, az interneten az alábbi gyöngyszemre bukkantam a Szent Korona rádió honlapján, tavaly januári dátummal:

„Petőfi Sándornak állítanak szobrot az ukrán fővárosban március 15-én…Demszky is ott lesz az avatáson…

A kijevi városvezetés Petőfi szobrának a felállítását méltó válasznak szánja Tarasz Sevcsenko ukrán nemzeti költő budapesti emlékművének 2007. július 11-i felavatására.

Demszky Gábort a budapesti Petőfi-szobornál az elmúlt két évben mindig megdobálták, kifütyülték a nemzeti radikálisok. Talán ezt megunva inkább Kijevbe menekült a libsi, még akkor is, ha feltesszük a kérdést: Mit keres egy Petőfi-szobor Kijevben és Tarasz Sevcsenko szobra Budapesten?”

Azt hiszem, istennek ezek a b… báránykái, akik a Szent Koronára hivatkoznak, baromi keveset tudnak a korona első tulajdonosáról és általában történelemről, kereszténységről.

*

Sevcsenkóról és az ukránokról eszembe jut két kijevi barátom, Gyima és Andrej, és az, hogy Magyarországon talán nekem volt először ukrán zászlóm, 1990 szilveszterén a nálam tartott házibulira hozták ajándékba, a friss függetlenségi nyilatkozattal együtt. Az év tavaszán ismertem meg a két rádiós újságíró srácot, lelkes ukrán nacionalistákat. Hamar tisztáztuk politikai véleménykülönbségeinket, de barátok lettünk. Lelkesülten magyarázták, hogy ha Ukrajna megszabadul a Szovjetuniótól, Oroszországtól, akkor itt (ott) maga lesz a Kánaán, néhány éven belül elérik a nyugat-európai életszínvonalat stb. Szkepszisemet elnéző mosollyal, a semmit sem értő külföldinek kijáró megbocsátással fogadták. Egy nagy éjszakai ivászat keretében Andrej zokogva mesélt az 1932-33-as, több millió áldozatot követelő éhínségről, amikor az ő nagyszüleinek a falujában is anyák meghalt gyerekeik húsát ették… Akkor hallottam erről először, a történetet egy kicsit a vodka számlájára írtam. Gyimának köszönhettem, hogy megismerhettem fiatal, 30-as éveik elején járó, vezető nyugat-ukrajnai nacionalista politikusokat – megintcsak igen szimpatikus, lelkes embereket –, s hogy órákon át mesélt nekem a megélt történelemről az UPA, a II. világháború idején a lengyelek, németek, szovjetek ellen egyaránt fegyveres harcot folytató ukrán partizánmozgalom egykori tagja. Az UPÁ-t irányító (és 1959-ben Münchenben valószínűleg a szovjet titkosszolgálat által meggyilkolt) Sztepan Bandera és mozgalma ma is heves politikai viták tárgya Ukrajnában.

*

Ez a „budai vastuskó” az Iskola és a Vám utca sarkán. Másolat, eredetije a 19. század elejétől 1960-ig állt ezen a helyen – és fából volt. Nevét onnan kapta, hogy a lakatos céh által állított tuskóba a vándorló céhlegények vertek vasszögeket útnak induláskor vagy alkalmaztatásuk lejártával. Már az 1700-as évek végén – változó helyen – közszemlére állították a tuskót, később a Víziváros egyik nevezetessége lett – még a Budán átutazó Andersen is megemlítette naplójában. Kicsit bővebben róla: itt.

*

Séta tovább Donáti utca, majd a vele párhuzamos Toldy Ferenc utca, és a kettő között a Toldy Gimnázium neogótikus épülete. 1854-ben alapították Budai Császári és Királyi Felsőreáliskolaként. Az alapítás idején Pest-Budán mindössze három középiskola működött: Budán (ugyancsak a Várban) a Katolikus Egyetemi Főgimnázium, Pesten pedig az Evangélikus és a Piarista Gimnázium. A tanítás az első években ideiglenes helyen folyt, 1859-re készült el a Petschnig János, a pesti reáliskola (a mai Eötvös Gimnázium) rajztanárának tervei alapján a ma is használt saját épület. A Toldy Ferenc utcát akkor még Neue Gassénak hívták, és osztrák származású volt az iskola első igazgatója, az 1851-ben idetelepült Schenzl Guidó bencés szerzetes. Az iskola tanítási nyelve kezdetben a német volt, s még a magyar nyelvtant is németül oktatták. Ebből természetesen politikai konfliktusok származtak az iskola és a budai polgárság között. 1861-től – a politikai helyzet változásával és néhány tanár fellépésének köszönhetően – vegyes tannyelvű lett az iskola. Egyes tárgyakat magyarul, másokat németül, megint másokat pedig mindkét nyelven oktattak. Az utóbbiaknál az előadás és a kikérdezés nyelve a tanár és a diák nyelvtudásának függvényében váltakozott. A némiképp zűrzavaros helyzetet a kiegyezés szüntette meg, amelynek folyományaként teljesen magyar tannyelvűvé vált az ekkor éppen Budai Királyi Főreáltanodának nevezett intézmény.

Az iskola honlapja természetesen felsorolja a neves toldysokat; az egykori tanárok listáját – az ábécé miatt is – Antall József miniszterelnök vezeti, amiből most akár következhetne, hogy elmerengjek a rendszerváltáson, valamint az MDF szomorú történetén. Nem teszem, ehelyett a diáklista egyik utolsó helyén (ábécé!) álló Zalatnay Saroltára emlékezem. Pontosabban 1963-ra, amikor még tényleg Cini volt, gimnazista, és Budapest első rockklubjában, a Vigyázó Ferenc utcában lépett fel a Scampolo együttessel. Padtársam, a Pribenszky vitt el, de nem voltam igazán hálás közönség. Hangosak voltak, a teremben nagy volt a cigarettafüst, és engem akkor alapjában véve nem érdekelt ez a zene. Ja, és én nem toldys voltam, hanem a rivális gimnáziumba, a Rákócziba jártam.

És annak, aki idáig eljutott, bónusz a múltidézéshez: „déllövés” – az 1934-es, 50 mp-es filmhíradórészletből kiderül, hogy mi ez, és mi köze a Toldyhoz.

Séta-történetek 1. Aknamentesítés

Séta-történetek 2. Vadaskert

Régóta bosszantanak azok a blogbejegyzések - az általam rendszeresen olvasottak közül Zoli ebben élen jár - amelyekből süt az öregek, a "nyuggerek" iránti utálat, megvetés, néha már irracionális gyűlölet. Most azonban "kiborult a bili", hogy Máté idéz egyetértő röhögéssel egy primitív, fröcskölődő bejegyzést.

64 évesként, nyugdíjasként nem vagyok objektív ítélőbíró ebben a kérdésben, a "nemzedékek harcában".

Nem, nem hülyültem meg teljesen, tudom, hogy a következő magyar miniszterelnököt Orbán Viktornak hívják. De a kétharmados, sőt, esetleg magát az abszolút többséget ezekben a hetekben veszti el. A Jobbik ellen indított hadjárattal.

"A JOBBIK A NEMZETI BOLSEVIZMUS PÁRTJA" - ez a mai Magyar Hírlap első oldalas szalagcíme. Egy hete kezdődött a Fidesz irányította sajtó (Magyar Nemzet, Magyar Hírlap, Heti Válasz, Demokrata, Hír TV) összehangolt támadása a Jobbik ellen. Az ok nagyon egyszerű: az MSZP már nem ellenfél, a gyorsan - különösen a fiatalok közt - előretörő Jobbik viszont most már a Fidesztől veszi el a szavazókat. (Miután már elhódította a rozsdaövezetek hajdani szocialista bázisának jó részét.)

Csakhogy a Fidesz harsányan Jobbik-ellenes propagandája legalább annyira kontraproduktív, mint a 2006-os eszement "Rosszabbul élünk, mint négy éve" kampány. A Fidesz jelenlegi óriási népszerűségi fölényét az MSZP-kormányok elleni általános utálat, a változás - "bármi, csak ne ez!" - és főleg a büntetés iránti diffúz vágy, a tiltakozás artikulátlan üvöltése táplálja. Potenciális szavazótáborának jó része a legvadabb, legradikálisabb követelésekre és jelszavakra vevő, és bár szíve szerint arra szavazna (nem mindenki, talán nem is a többség, de sokan!), aki a legnagyobbat mondja - azaz Vona Gáborra és Morvai Krisztinára -, de a hasznosság alapján valószínűleg mégis inkább a Fideszre adná a voksát. Most azonban a Fidesz a Jobbik támadásával azt bizonyítja számukra, hogy nem is akar igazi változást, igazi számonkérést, nem véletlenül tárgyalgat Orbán az IMF-fel, meg általában a tőkésekkel, nem véletlenül nyugtatgatja a kedélyeket. Tehát mégiscsak kell a parlamentbe egy erős Jobbik, amely majd rákényszeríti Orbánt az igazi "nemzeti" fordulatra.

És a Jobbik erős második pártként kerül ki az áprilisi választásokból.

Orbán éppen a napokban emlékeztetett arra, hogy vesztett ő már választást nyert pozícióból.

Szebb jövőt!

Ajánlott irodalom: Bayer Zsolt nyílt levele Vona Gáborhoz; Vona Gábor nyílt levele Orbán Viktorhoz

„A múlt kitörölhetetlen. Mindig emlékeznünk kell rá, de nem engedhetjük meg, hogy kontrollálja a jövőnket.” (Ámosz Oz)

„Ha a múlttal kapcsolatban hamis sémákban gondolkodunk, eltolunk magunktól minden felelősséget, akkor mai lehetőségeink, problémáink …, s így valós megoldások… megtalálására is képtelenek vagyunk.” (Labanino Rafael)

Két ma olvasott újságcikkből idéztem, s kapcsolódik hozzá egy (viszonylag) friss blogvita is (erről később).

A HVG (a nyomtatott hetilap) interjút közöl Ámosz Oz izraeli íróval, aki évtizedek óta az arab-zsidó megbékélés egyik élharcosa, és ezzel összefüggésben ellenfele bármiféle fanatizmusnak. Fent idézett gondolatát éppúgy vonatkoztatja Izrael és Németország, Izrael és Magyarország kapcsolatára, mint a Közel-Kelet jelenére.

HVG: Mára… Izrael kapcsolata is rég normalizálódott Németországgal vagy akár Magyarországgal.

Á.O.: Izrael kapcsolatai Németországgal lehetnek jók, de teljesen normálisak sohasem. A múlt árnya mindig jelen lesz. Ugyanez vonatkozik szerintem az Izrael és Magyarország közötti viszonyra is. A múlt kitörölhetetlen. Mindig emlékeznünk kell rá, de nem engedhetjük meg, hogy kontrollálja a jövőnket.

HVG: A Közel-Keleten nem épp ez történik?

Á.O.: De igen, a múlt lényegében meghatározza ennek a térségnek a jelenét. Az emberek mindenre jól emlékeznek, zsidók és arabok egyaránt mély sebeket hordanak magukban, s ez a térség tragédiája

A múltra való emlékezésről és ennek aktuálpolitikai vonzatairól ír Labanino Rafael politológus a Népszabadságban.  Légvárak fogságában c. cikke a holokauszttagadást büntető új törvény értelmetlenségéről, illetve az ezzel kapcsolatos, kampánycélú, propagandisztikus vitáról szól. Az MSZP és a Fidesz vitája – írja – a magyar társadalom múlthoz való viszonyának mintáit is bemutatja.

A vitapartnerek történelemszemléletének közös lényege: „az 1945 előtti bűnök jobboldali bűnök, az 1945 és 1990 között elkövetettek pedig baloldaliak. A két nagy politikai tábor és az azokat megjelenítő pártok a nemzeti tragédiákat fegyverként szegezik egymásnak. Mindenkinek megvannak a szégyellt, tagadott, relativizált 'saját' bűnei és jobban fájó ’saját’ szenvedései. Ez a beállítás végső soron egy célt szolgál: a másiknak nemzetből való kirekesztését (a jobboldali verzióban), illetve a demokraták közül kirekesztését (a baloldali verzióban). Amiben azonban teljes az egyetértés: a bűnöket mindig egy kis, a magyar nemzettel szemben álló, azon erőszakkal uralkodó csoport követte el egy idegen hatalommal együtt és/vagy annak nyomására. Ez természetesen nem akadályozza meg a politikai ellenfeleket abban, hogy egymást ezen 'hatalombitorló', politikai bűnözőkből álló csoportok örököseinek állítsák be, vagy legalábbis ezen örökösökkel való összejátszással vádolják egymást.

Ez a séma a velejéig hazug. A magyarországi autoriter és totalitárius rendszerek által elkövetett bűnök nem valami aktuálpolitikai adok-kapok részei, egyik sem írható le a ’mi és ők’ viszonyával. A tettesek minden esetben, az áldozatok a legtöbb esetben és túlnyomó többségben magyarok voltak. Sajnos sok állami bűncselekmény a közvélemény támogatása vagy közönye, több esetben szégyenteljes, helyeslő és az áldozatok vagyonát kisajátító, haszonleső magatartás mellett ment végbe.”

„A múltról szóló politikai viták valójában mindig a jelenről szólnak (kiemelés tőlem – Rás). Látjuk, hogy a holokauszttagadás büntethetőségének és a kommunizmus bűneinek apropóján az MSZP és a Fidesz egymás szalonképességét, demokrataságát, ’nemzetiességét’ kérdőjelezi meg. A két politikai tábor nem tekinti egymást egy közös egész részének, a másikat a közösséget fenyegető legnagyobb veszélynek állítja be. A múltunk bizonyos kitüntetett eseményeivel kapcsolatos konszenzus hiánya így válik a jelenbéli problémák megoldásának egyik legfőbb akadályává (kiemelés tőlem). Másrészt, ha a múlttal kapcsolatban hamis sémákban gondolkodunk, eltolunk magunktól minden felelősséget, akkor mai lehetőségeink, problémáink, a világban elfoglalt helyünk felismerésére, s így valós megoldások, fenntartható fejlődési utak megtalálására is képtelenek vagyunk.”

A politológus fejtegetéseiről hirtelen beugrott az a vita, amely drc blogján folyt a napokban egy, a Jobbikat parodizáló bejegyzés kommentboxában. „Nemzeti” jobboldali, illetve liberális megszólalók, akik mintha érvekkel meg akarnák győzni egymást, de valójában elbeszélnek egymás mellett. Nem akarok egyenlőségjelet tenni közéjük, hiszen az egyik féllel egyetértek, a másikkal nem, de a vitaképtelenség – az értelmes vitát mára kizáró helyzet – lesújtó.

És vissza az Ámosz Oz-interjúhoz, amelyben szó esik pár éve a németországi Tübingenben tartott előadássorozatáról, illetve ezt tartalmazó esszégyűjteményéről, amelynek címe: Hogyan gyógyítsuk a fanatikust?

HVG: És hogyan kell gyógyítani a fanatikusokat?

Á.O.:… a fanatizmus leghatásosabb ellenszere a humor. Soha nem láttam, hogy egy fanatikusnak humorérzéke lett volna. De azt se tapasztaltam soha, hogy egy jó humorérzékkel megáldott ember fanatikussá vált volna. Aki tud nevetni, az saját magán is tud, vagyis képes kívülről látni önmagát.