A napokban (február 18.) elmentem az Írószövetség Bajza Szalonjának rendezvényére, a neves irodalmárnak, Kövér László Fidesz-választmányi elnöknek  "Radikalizmus Magyarországon" címmel meghirdetett előadására. (Rajta is vagyok a 20-i Népszabadságban közölt riportfotón, remélem, ez előny lesz a következő években.) Ha valakit érdekel, korrekt beszámolót olvashat róla például a Magyar Nemzet vagy a Népszabadság honlapján. (Először arra gondoltam, hogy ideteszem az Írószövetség honlapjának linkjét, hadd tájékozódhassatok első kézből, de ott a legfrissebb rendezvény 2008. októberi. A Polgár Info portál és a Demokrata c. - közismerten irodalmi - hetilap honlapja viszont naprakészen számol be a Bajza Szalon programjáról. Következő vendég Jakab István, a MAGOSZ elnöke.)

Számomra némileg csalódás volt a dolog, most láttam-hallottam először élőben Kövért, és többet vártam tőle. Mert az, hogy a baloldali-liberális erők célja 1998 óta a demokrácia intézményrendszerének lerombolása, hogy valószínűleg ők szervezték a Magyarok Nyilait, ők - pardon, "ezek" - szétlopták az országot, az már uncsi. Az pedig, ahogy a moderátor házigazdák nyaltak Kövérnek és Fidesznek, az szánalmas volt. Nem ellenszenves, nem undorító - szánalmas.

Az egyik "házigazda" Fázsy Anikó, a Nagyvilág - alcíme szerint Világirodalmi folyóirat - főszerkesztője volt, és tulajdonképpen csak ezért említettem meg a fentieket. Az Írószövetség épületében több helyen is ki voltak rakva a Nagyvilág 2009/10. számának eladatlan példányai, magamhoz vettem belőle, mert rég volt a kezemben Nagyvilág. A 60-as években ebből az (egyébként 1956 elején indult) folyóiratból lehetett naprakészen tájékozódni a világirodalomról. Itt jelent meg először Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovicsa, itt olvastam Kafka Perét, hogy csak két, hirtelen eszembe jutott példát említsek. Bizonyos érzelmi viszony fűz hát a folyóirathoz. A Nagyvilág (amennyire futó benyomásokból meg tudom állapítani) ma is színvonalas lap - irodalmi szempontból; a tavaly októberi szám például a Nobel-díjas Le Clezio regényrészletével indul. Viszont és deazonban. A folyóirat második fele politizál, és itt kapcsolódik a dolog a Kövér-szeánszhoz. Az egyik cikk szerzője bizonyos Grzegorz Górski, akiről a lap végén az olvasható, hogy (az életrajzból kikövetkeztethetően valamikor a 90-es években) "a lengyel jobboldali médiában tevékenykedő ifjú nemzedék meghatározó személyisége lett", illetve hogy 2007-ben megjelent kötetében "a mai szellemi divatirányzatok alapját képező baloldali mitológiákat rombolja". Nos, itt közölt Manipuláció, provokáció, dezinformáció c. esszéje arról szól, hogy a felvilágosodás - Diderot és Voltaire - óta minden baloldali mozgalmat és személyiséget a Dzsingisz kán emlőin nevelkedett orosz-szovjet titkosszolgálat (élén Nagy Katalin cárnővel) pénzelt, és persze ők szervezték az 1989-es kelet-európai "rendszerváltásokat", és mellesleg manipulálták az amerikai sajtót is. Szórakoztató olvasmány. Itt található.

csend/csönd fn  1. Az az állapot, amelyben hang, zaj nem hallatszik. Vihar előtti csend (átv is).  2. Háborítatlan, nyugodt állapot (Értelmező Kéziszótár)

*

… People talking without speaking
People hearing without listening
People writing songs that voices never shared
No one dared
Disturb the sound of silence

*

„Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be.
Nagy távolban a malom zugása
Csak olyan volt, mint szunyog dongása.” (Petőfi: A Tisza)

„Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik. -
Ajtó megől fehér galamb,
Ősz bárd emelkedik.” (Arany János: A walesi bárdok)

„Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.

Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.” (József Attila: Óda)

„A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom,
s szivemben nappal ujra megtalálom,
hát hallgatok, míg zsong körém felállván
sok hűvös érintésü büszke páfrány.” (Radnóti Miklós: Levél a hitveshez)

*

The rest is silence. (Shakespeare: Hamlet)

The rest is silence – A többi néma csend. Pár éve a néhai Krétakör Színház zseniálisan intim – és nagyon nem csendes – Hamlet.ws előadásában (először a Teleki Blanka Gimnáziumban láttam) Nagy Zsolt, Rába Roland és Gyabronka József rockdalként énekelte a híres  mondatot, hogy az emberben megfagyott a vér, s választhatott, hogy üvölt – vagy nagyon hallgat. Konzervatív, illedelmes ember vagyok…

*

Ingmar Bergman: A csend (1963)

*

Ünnepélyes csend, döbbent csend, a várakozás feszült csendje, halotti csend, a temetők csendje, csendes emlékezés, a közöny csendje, meghitt csend… A csend mint élethelyzet. A csend mint viszony.

 ***

A sorozat korábbi darabjai:

Szóudvar 1. Egyenrangú  --  2. Ifjúkor  --  3. Őszinte  --  4.  Rend  --  5. Tükör  --  6. Gyász --

7. Fénykép  --  8. Utazás 

(Én bitadaninál találtam, köszönet érte - meg a zseniális szerzőnek.)

Hajdani meglepő szovjetunióbeli élményeim közé tartozott, hogy milyen komolyan vették, mennyire személyes ünneppé tették március 8-át, a Nemzetközi Nőnapot. És ennek párját, a férfiak napját, február 23-át, amikor a kollégiumban, a főiskolán a lányok kedvesen köszöntötték a fiúkat virággal, csokival. (Este buli, annak minden velejárójával.) Ez hivatalosan a Szovjet Hadsereg Napja volt, annak emlékére, hogy a Szovjet-Oroszország védelmére alakult hadsereg 1918. február 23-án aratta első győzelmét a Pétervár felé előretörő császári német csapatok felett. (Ekkor még tartott az I. világháború!)

Mint most megtudtam, ez a nap továbbra is ünnep Oroszországban, csak egy kicsit átkeresztelték: a Haza védőinek napja. A tartalma azonban ugyanúgy kettős: ünneplik a hadsereget - igen, a Vörös Hadsereg II. világháborús győzelmét is! -, valamint úgy általában a férfiakat. Ezt a kettősséget tükrözi a mellékelt "üdvözlőlap". Orosz barátom révén rákerültem az otkritka.com orosz üdvözlőlapküldő site címlistájára, így aztán ebből a jeles alkalomból is ajánlották szolgálataikat. Mint kiderült, a Kívánatos tank c. flash a legkedveltebbek közé tartozik. Szövege (ha van türelmed kivárni, míg megjelenik): "Virtuális tánc az igazi férfinak! A valóságban is a tied lehet, kedves. Boldog ünnepet!"

Az én kedvencem egy dal, pontosabban egy video lett, a címe: Szgyelan ja v SzSzSzR, azaz Szovjet termék vagyok (Made in USSR). "A Szovjetunióban születtem, szovjet termék vagyok" - énekli büszkén Oleg Gazmanov - felsorolva a nagy ország tájait Ukrajnától Kazahsztánon át a Szahalin-szigetekig,  megemlékezik Rurikról, a Romanovokról, Leninről, Sztálinról, Puskinról, Jeszenyinről, Viszockijról, Gagarinról; a lerombolt és az új templomokról, a BAM (Bajkál-Amur vasútvonal) építkezéséről...

A teljes politikai korrektség jegyében egyébként lehet küldeni üdvözlőlapot az amerikai veteránok napjára is, vagy éppen - hphp, figyelem! - a könyvtárosok ünnepére.

"A kezdetektől igyekeztem szerepet vállalni a – rendszerváltással külföld felé lassan megnyíló – hadtudomány kapcsolatépítésében. Ezt igazolják idegen nyelvű publikációim (41) és konferencia-szerepléseim (42). Munkáimra vonatkozó regisztrált hazai és külföldi hivatkozások, reflexiók száma megközelíti a 430-at, melyek közül 98 idegen nyelvű (angol, német, orosz, olasz, szlovén, szlovák, lengyel, görög).
Úgy érzem, hogy kiemelkedő tudományos munkásságommal és a magyar katonai felsőoktatás megújításában vállalt különböző szintű szerepeimmel sikerült hozzájárulnom a hazai hadtudomány és hadügy-szociológia fejlődéséhez, nemzetközi elfogadásának sikeréhez.
Egyetemi előadásaim, szemináriumaim által törekedtem arra, hogy népszerűsítsem a szociológiai gondolkodást a védelmi szektor tisztikarában, s a katonaszociológusok új generációjának kvalifikációját támogató befektetéseim szintén sikeresnek bizonyultak." (Részlet Prof. Dr. Szabó János nyugalmazott dandártábornoknak, a ZMNE befolyással való üzérkedés gyanújával előzetes letartóztatásba helyezett rektorának szakmai önéletrajzából)

Andris hívta fel rá a figyelmemet, e-mailben az alábbi kísérőszöveggel:

A regény egyik fővonulata a felvilágosodást, a rációt, a liberalizmust, a szabadságot képviselő "carbonaro" Settembrini, illetve az irracionalitás, a hol a középkori keresztény inkvizíció, hol a modern totalitárius ideológiák megtestesítőjeként fellépő (annak beállított?), zsidó-jezsuita Naphta "csatája Hans Castorp lelkéért". Nem mellékesen: irodalomtörténeti közfelfogás, hogy Mann Lukács Györgyről mintázta a különösen előnytelen külsejű Naphtát. Az már más kérdés, hogy Naphta nézetei között megtalálhatók Thomas Mann egy évtizeddel korábbi (például az Egy apolitikus ember elmélkedéseiben kifejtett) gondolatai is. De hát végül is az is irodalomtörténeti közhely, hogy Thomas Mann egyik legfőbb jellemzője az irónia. Az alábbiakban Naphta néhány mondata. (A franc se tudja, miért épp ezeket tartom fontosnak.)

"Igaz az, ami az embernek üdvös. Az emberben összefoglaltatik a természet, a természetben csak ő van teremtve, az egész természet pedig az ő számára van teremtve. Az ember a dolgok mértéke, üdvössége az igazság kritériuma. Az olyan elméleti megismerés, amely gyakorlatilag nem vonatkozik az üdvösség eszméjére, annyira érdektelen, hogy minden igazságértéke tagadandó, és eltiltása tanácsos. A keresztény századok teljesen egyetértettek abban, hogy a természettudományok emberi szempontból mennyire jelentéktelenek. Lactantius, akit Nagy Konstantinus fia nevelőjéül választott, egyenesen felveti a kérdést, milyen boldogságot nyer vele, ha tudja, hol ered a Nílus, vagy mit fecsegnek az égről a fizikusok. (...) Biztosíthatom afelől, az emberiség a legjobb úton van, hogy visszatérjen ehhez a nézőponthoz, és belássa, nem feladata az igazi tudománynak, hogy áldatlan ismeretek felé fusson, hanem az a feladata, hogy az ártalmasat vagy akár csak eszmeileg jelentéktelent elvileg kiirtsa, egy szóval kifejezve: ösztönt, mértéket, válogatást érvényesítsen. Gyerekes nézet azt hinni, hogy az egyház a sötétséget védelmezte a világosság ellen. Háromszorosan helyesen tette, hogy büntetendőnek nyilvánította a dolgok ismeretére vonatkozó 'elfogulatlan' törekvést, vagyis az olyan törekvést, mely nincs tekintettel a szellemire, az üdvösség elérésére; ami az embert sötétségbe vezette, és egyre mélyebben viszi a sötétségbe, az épp ellenkezőleg, az 'elfogulatlan', a filozofikus természettudomány."

*

"(A) reneszánsz hozta világra mindazt, amit általában liberalizmusnak, individualizmusnak, polgári humanizmusnak neveznek, (... de) ezek az eszmények halottak, vagy legalábbis halódnak, s a lábak, amelyek végleg eltapossák őket, már a küszöbön állnak. Ha nem csalódom, maga forradalmárnak nevezi magát. De ha azt hiszi, hogy az eljövendő forradalmak eredménye szabadság lesz, erősen téved. A szabadság elve az utóbbi öt évszázadban beteljesült, és túlélte magát. Az a pedagógia, amely ma is még a felvilágosodás leányának tudja magát, és a bírálatban, az én felszabadításában és ápolásában, az abszolút körülhatárolt életformák feloldásában látja művelő és nevelő eszközeit... az ilyen pedagógia hozhat ugyan még átmeneti rétori sikereket, de a hozzáértő szemében kétség sem férhet elmaradottságához. Minden valóban nevelő célú testület elejétől fogva tudta, hogy valójában mindenkor és minden pedagógiában miről van szó: az abszolút érvényű parancsról, a vas szilárdságú kötöttségről, fegyelemről, áldozatról, az én megtagadásáról, az egyéniség erőszakos elfojtásáról. Végül: szeretetlenül félreérti a fiatalságot, aki azt hiszi, hogy a szabadságban leli kedvét. Legnagyobb öröme az engedelmesség."

*

"Az első lépés az igazi szabadság és humanizmus felé az lenne, hogy megszabaduljunk a 'reakció' fogalmától való fogvacogó félelemtől."

***

József Attila: Én nem tudom...

Én nem tudom, mi fenyeget
az estek csipkés árnyain;
mint romló halról a legyek,
szétszállnak tőle álmaim.

És nem tudom, mily dajkahang
cseng a szivembe csendesen:
nyugodj, hiszen csak este van
s mitől is félnél, kedvesem?

Ez most igazából egy kb. 15 oldalas "bekezdés" lenne az életről, az anyagról az atomtól a kozmoszig, a szervetlentől a legmagasabb rendű élő szervezetig, elmélkedés a kor - az 1920-as évek eleje - vonatkozó tudományos ismereteinek, hipotéziseinek összefoglalásával, mert pokrócokba burkolva, az erkélyen levegőzve Hans Castorp éppen anatómiai, fiziológiai, élettani könyveket olvas. Lenyűgöző fejtegetések, asszociációk - néha talán locsogás is -, egy humán értelmiségi filozofikus rácsodálkozása a biológia és az atomfizika által frissen feltárt világra. És kimondatlanul is ott lebeg a kérdés: van-e okság vagy célszerűség ebben a teremtődésben. Lusta (és kíméletes) vagyok ahhoz, hogy beírjam mind a 15 oldalt; néhány kiragadott mondat - és aztán most is egy (szinte banális) asszociáció.

"Mi az élet? Ne m tudja senki. Senki sem ismeri a természetnek azt a pontját, ahol fakad, ahol kigyúl. Attól a ponttól kezdve már semmi sincs átmenet nélkül vagy csak félig-meddig is összefüggéstelenül az élet birodalmában; de az élet maga átmenet nélkül jelenik meg. (...)

Mi tehát az élet? Meleg; a formaőrző múlandóság termelte meleg, az anyag láza, amely tarthatatlanul bonyolult, tarthatatlanul művészi felépítésű fehérjemolekulák szakadatlan bomlásának és újraépülésének folyamatát kíséri. A voltaképp nemlétezhetőnek a léte, valaminek, ami csak a bomlás és megújulás e sokrétű és lázas folyamatában egyensúlyoz nagy nehezen, édes, fájdalmas nehézségek közepette a lét kardélé. Nem anyag, de nem is lélek, valami a kettő között, anyag-hordozta jelenség, mint szivárvány a vízesésen, mint a láng. De noha nem anyag, mégis gyönyörteljesen és undorítóan érzéki, az önérzékennyé, ingerérzékennyé vált anyag szemérmetlensége, a lét fajtalankodása. (...)

Hans Castorp megértette, hogy ez az élő test a maga titokzatos egyensúlyában, vérrel táplált, idegekkel, vivő- és ütőerekkel, hajszálerekkel átszőtt, nyirokkal átszivárgott tagjaival, zsíros velővel töltött csöves csontokból, csigolya- és gyökércsontokból álló belső állványzatával - amely csontok az eredeti támasztóanyagból, a kocsonyaszövetből mészsók és enyv hozzáadásával szilárdultak a test hordozóivá -, izületeinek tokjaival, síkosra kent odúival, szalagjaival meg porcogóival, kétszáznál több izmával, táplálkozás, lélegzés, ingerközlés és ingerközvetítés célját szolgáló központi szerveivel, védő burkaival, savós üregeivel, bő kiválasztású mirigyeivel, nyílásokkal, a külvilágba torkolló bonyolult belső felületének cső- és hasadékrendszerével - hogy ez az én magasrendű életegység, már igen távol került azoktól a végletesen egyszerű lényektől, amelyek testük egész felületével lélegeznek, táplálkoznak, sőt gondolkoznak; hanem ez az egység ilyen apró szervezetek miriádjaiból épült fel, amelyek mind egyetlenegyből erednek, újra meg újra fellépő osztódással szaporodtak, különféle szolgáltatásokra rendeződtek, elkülönültek, ezekhez alkalmazkodva átalakultak, és olyan formákat produkáltak, amilyeneket növekedésül feltételezett és létrehozott. (...)

...

A könyvek halomban feküdtek a lámpaasztalkán, egy a földön hevert a nyugágy mellett, az erkély gyékényén, az a kötet pedig, amelyben Hans Castorp utoljára búvárkodott, a gyomrát nyomta, és erősen megnehezítette lélegzését, de agykérge elmulasztott parancsot adni az illetékes izmoknak, hogy távolítsák el a könyvet. Hans Castorp végig elolvasta az oldalt, álla melléhez ért, pillája lecsukódott egyszerű kék szemén. maga előtt látta az élet képét, viruló tagjai arányos szerkezetét, a húsban kifejezett szépséget: kezét leoldotta tarkójáról, karja kitárult, belső felén, kivált a könyökizület finom bőre alatt, kéken rajzolódtak ki a véredények, a nagy vivőér két ága; és elmondhatatlan édesség áradt ezekből a karokból. Az élet képe Hans Castorp felé hajolt, hozzája, fölébe hajolt, Hans Castorp érezte testének illatát, érezte szíve csúcslökéseit. Sima forróság ölelte át nyakát, s míg gyönyörtől, borzadástól félig aléltan megérintette kezével az élet képének felsőkarját, ott, ahol a tricepset borító szemcsés bőr olyan kéjesen hűvös volt, már ajkán érezte csókja nedves szívását." (Szőllősy Klára ford.)

*

Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?

S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...

Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szõve, bontva bogját -
hogy nedûid sejtje gyûjtse sok raját
s lombos tüdõd szép cserjéi saját
dicsõségüket susogják!

Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!

Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élõ állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong -
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.

(József Attila: Óda - részlet)

(Éppen újraolvasom, élvezkedek, és időnként - ha már nem bírom - megosztom az élvezetet másokkal.)

"Azt kérdezte az imént, mérnök úr, hogy zenekedvelőnek vallom-e magam? Nos, ha úgy mondja, hogy "kedvelő" (...), akkor valóban szerencsésen választotta meg a kifejezését, valóban van ebben a szóban valami gyengéd és könnyelmű árnyalat. Helyes, elismerem: kedvelője vagyok a zenének, ezzel azonban korántsem állítom, hogy különösebben tisztelném; ó, korántsem tisztelem úgy, mint ahogy tisztelem és szeretem a szót, a szellem hordozóját, a haladás eszközét, fénylő ekevasát... A muzsika... a muzsika magába foglal sokmindent, ami félig-meddig tagolatlan, ami kétes, felelőtlen, indifferens. Erre nyilván azt feleli, hogy hiszen a zene világos is lehet. Igen ám, de a természet is lehet világos, a csermely is lehet világos, tiszta, de mit használ ez nekünk? Ez nem az igazi világosság, ez a világosság ábrándos, semmitmondó és semmire sem kötelez, nem jár következményekkel, de annál veszélyesebb, mert arra csábít, hogy az ember megnyugodjék mellette... Ám öltse magára a muzsika a nemeslelkűség pózát. Helyes! Ezzel lángra lobbantja érzelmeinket. Igen ám, de nem érzelmeinket, hanem értelmünket kell lángra lobbantani! A zene látszólag maga a mozgás, és én mégis kvietizmussal vádolom. Hadd vigyem a végsőkig a dolgot: politikai szempontból idegenkedem a muzsikától."

*

És akkor az embernek eszébe jut a híres történet, amit Gorkij mesélt el.  Egyszer Leninnel együtt hallgatták Beethoven Appassionata szonátáját. Lenint nagyon fellelkesítette a zene, monologizálni kezdett arról, hogyan hat rá a muzsika: "Nem szabad gyakran zenét hallgatnom, mert túl erősen hat az idegeimre. Kedves butaságokat szeretnék mondani, meg akarnám simogatni az emberek fejét, akik egy mocskos pokolban élve ilyen szépségek alkotására képesek. De ma senkinek nem simogathatod meg a fejét, mert a kezedbe harapnak. Ma le kell csapnunk ezekre a fejekre, irgalom nélkül, bár elvileg ellenzünk minden ember elleni erőszakot. Hm, hm. Pokolian nehéz feladat!"

Máténak, születésnapjára

Kyvagiokén – vagyis: „Ki vagyok én?” – teszi fel a kérdést szürreálisan játékos, ironikus kisregényében Déry Tibor, és élettörténetének – meg a történelemnek – a mozaikjaiból rakja össze önmagát.

„Családi neved, a mindmáig ismeretlen eredetű, de dallamos Kyvagiokén kétféleképp értelmezhető, édes fiam – mondta az apa, és őszülő pofaszakállát simogatva, csiptetőjén át villogó tekintetet vetett a fiára, kinek kis növendék szárnyai ijedten megrebbentek a ráhulló fényben. – A Kyvagiokén értelmezhető duhaj, felkiáltójeles jelentésében, de a lassú, kínos kérdezősködés állapotára is alkalmazható; ízlése, azaz alkata válogatja. A lélek ólomnehezéke, a melankólia változó súlya határozza meg, melyik felé hajlasz, vagyis rikoltozni kívánsz-e vagy kérdezni…”

Az ember számára, azt hiszem, két alapvető kérdés létezik: ki vagyok én, illetve mi az a világ, ami körülvesz – és persze a harmadik: mi a helyem ebben a világban?

Ulickaja regényét – Daniel Stein, tolmács – olvasva merült fel az identitás kérdése. A főhős litvániai lengyel zsidó, akiből – miután volt tolmácsa a Gestapónak, a szovjet-belarusz partizánoknak, valamint az NKVD-nek – katolikus szerzetes lesz Izraelben, ivritül prédikál arabokból, zsidókból, németekből, amerikaiakból, oroszokból álló egyházközösségének. Ki ő? Mi adja az identitását? Azok az emberek, akikkel kapcsolatba kerül, akik segítenek neki, akiken ő segít, akik szeretik, akiket szeret – mindazok együtt, akikhez élete során köze lett. Meg az a cél, eszme, hit, amit maga elé tűzött.

Nincs a regénynek egyetlen olyan szereplője sem, aki élete során ne esett volna át identitásváltáson – cserén, módosuláson, bővülésen –, ne váltott volna hazát, nemzetiséget, vallást, családot, nevet. Ezek az emberek nem gyenge, a napi kényszereknek, netán haszonnak engedő, gerinctelen figurák, hanem határozott karakterek. Mint amilyen az az asszony, aki lengyel zsidóból elvakult kommunista lesz, a szovjet munkatáborban is az marad, hogy aztán öregkorára – Izraelben – hívő katolikus legyen. Ulickaja szinte tobzódik az identitásproblémákban, még egy – a történet szempontjából teljesen lényegtelen, homoszexualitására ráébredő fiút is előkap.

„Hány olyan éjszakám volt, amikor álmatlanul vergődtem a szobámban, hogy végre választ kaphassak önmagamtól – ki vagyok, mit akarok? Különböző dolgok jutottak eszembe, például, hogy milyen elcsúszás van aközött, amit az ember önmagáról gondol, amit a környezete gondol róla, és ami az ember valójában… Milyen szép, amikor ez a három dimenzió többé-kevésbé egybeesik, és milyen kínzó a létezés az embernek, amikor ez az egybeesés nincs meg.”

Véletlenül ezen a héten a Kossuth rádió (nekem juszt se „mr1” – ez is identitáskérdés!) Tér – idő című műsorának az identitás volt a témája. Elmondták persze, hogy többféle – „körkörös”, „táguló” – identitásunk van családunk, lakóhelyünk, nemzetiségünk, állampolgárságunk, vallásunk, foglalkozásunk, társadalmi státuszunk stb. szerint. Szó volt az én-tudat kialakulásáról, hogy például az „én” csak 3 éves kor körül jelenik meg a gyerekek szótárában, vagy hogy a „birtoklás olyan élmény, ami megerősít abban, hogy vagyok”. De a legszebb mondat Pataki Ferenc szociálpszichológustól hangzott el: „Az ember olyan lény, aki társszerzője önmagának”. Vagyis nem tárgya, elszenvedője vagyok az identitásomnak, hanem alanya, alakítója – is.

Ki vagyok én? A múltam, az emberek, akikkel kapcsolatba kerültem, a származásom, a történeteim, a hiteim, a cselekedeteim…

Még egy mondat Ulickajától: „(T)ökéletesen mindegy, miben hisz az ember, csak az nem mindegy, hogyan viselkedik.”

És persze:

Ha valakinek már nagyon elege van a néha ezt a blogot is eluraló politikától, ideológiától, annak felüdülésül, nemes szórakozásul ajánlom A Wang folyó versei blogot, és benne a legújabb bejegyzést, egy gyönyörű fotósorozatot a 100 éves párizsi Luna Parkról.