Ha (iskolai cukorkalopásban való orgazdai - orfogyasztói? - bűnrészesség miatt) kétheti csúszással is, de szerdától máig nálam volt "eltávon" Ricsi. A születésnapjára a fenti ok miatt végül is nekem kellett egy tortával lemenni hozzá, most viszont itt volt. Mozi, cirkusz, gyermekvasút (kicsit unta), plázázás, állatkert, séta a Várban (kicsit unta), látogatás a cigánytelepi rokonoknál... Némi olvasás- és írásgyakorlás (hááát...). Ami a lényeg: barátaink minden előzetes félelme, óvása, feleségem visszafogott aggódása ellenére semmi probléma. Az egész olyan volt, mint amikor (jó régen) unokaöcsém vendégeskedett nálunk. Az egyetlen konfliktusforrás az volt, hogy túl gyakran kérezkedett ki az erkélyre cigizni. Érzelmileg pedig a csúcs az volt, amikor két este is a szőnyegen ülve-fekve kettesben marokkóztunk, társasoztunk...

Délután visszavittem a javítóba. Ideges volt, nehogy elkéssünk.

Szerző: rás  2019.03.10. 22:33 7 komment

Címkék: Ricsi

Herskó János Párbeszéd című filmjéből (1963)

Szerző: rás  2019.03.02. 09:38 4 komment

Címkék: Gara György

Múlt szombaton is gyönyörűen sütött a nap, melegebb is volt, úgyhogy jó volt állni a hajó korlátjánál és nézni a vizet. Jó volt? Fura volt. A víz az unokatestvérem hamvait tartalmazó urnát vitte, mögötte a sodrás szép sorba rendezte a vagy negyven egyenként utána dobott virágszálat. Először voltam ilyen temetésen.

Péter az unokatestvérem volt, három évvel idősebb nálam. Apját nem ismerte, munkaszolgáltosként halt meg, édesanyja, egy kivételes intellektusú, műveltségű zenetarnárnő nevelte. Gyerekkorunkban nagyon szoros volt köztünk a kapcsolat, szinte a bátyám volt. Gyakran aludtam náluk, a még apja által tervezett lakás (természetesen az egész Bauhaus stílusú házat  tervezte) a második otthonom volt.

Péter tehetségesebb, bizonyos területeken műveltebb és mindenképpen sokoldalúbb volt nálam. Felnéztem rá akkor is, amikor már nem volt olyan közeli a kapcsolatunk. Egy dolog hiányzott belőle: az önbizalom, az érvényesülési, bizonyítási vágy, s ez alighanem a történelemmel függ össze, azzal a  génekbe ivódott tapasztalattal, hogy nem jó kitűnni, különbözni. Harmincas fiai ezt már nem érzik, és valószínűleg nem is értik, ami persze jó. Számomra viszont vele múlt el, amit nekem az a bizonyos lakás és mindenekelőtt persze Anna néni jelentett: családom asszimilált pesti zsidó polgári-értelmiségi ága – a jelzők mindegyike fontos. Amennyire tudom, Pétert ez nem foglalkoztatta, nem érdekelte a múlt – legalábbis a családi múlt nem –, de mindez benne volt a génjeiben, a zsigereiben, a tudatalattijában. És természetesen nemcsak a visszahúzódó természetében, hanem – és mindenekelőtt – a műveltségében, a magától értetődő baloldaliságában, az emberi tartásában, a tisztességében.

Tőle búcsúzva - a szép dunai napsütésben - a saját életem egy darabjától búcsúztam.

Életcserepek 1. - GYIVI

Életcserepek 2. - Barátok I.

Életcserepek 3. - Barátok II.

Életcserepek 4. - Rituálék

Életcserepek 5. - Barátok III.

Életcserepek 6. - Anyám

Életcserepek 7. - Apám

Életcserepek 8. - Politikaközelben I.

Életcserepek 9. - Politikaközelben II

Szerző: rás  2019.02.24. 19:50 5 komment

Címkék: család

Most, hogy úgy vagy, hogy nem vagy, elég nehéz születésnapi köszöntést írni. És ez már az ötödik ilyen alkalom. Volt, hogy egy-egy verssel akartam megúszni – és biztos lesz még ilyen, hiszen a versek fontosak voltak a kapcsolatunkban. (Próbáltam valakire átvinni, de hát „valaki más az más”, mint a [dal]költő mondja.)

Most inkább írok erről, arról – leginkább R-ről. Azért mert R-ről te jutsz eszembe – a hasonlóságok és a különbségek, leginkább az utóbbiak.

R egy tizenhat éves cigány srác, akinek a mentora vagyok. Hogy mi az, hogy mentor, mentorálás, nehéz definiálni, és én amúgy is felrúgom annak az egyesületnek a vonatkozó szabályait, amelynek önkénteseként végzem ezt a munkát. Végzem a munkát? Élek egy kapcsolatot, egy szinte reménytelen helyzetet.

R (mint mondtam) tizenhat éves – ebben a hónapban tölti be (ő is februári!), és éppen akkor véletlenül nálunk lesz. (Mindig mondtam neked, hogy nincsenek véletlenek. Jut eszembe: a „szomszédod” volt, ő is a Gödöllői-dombvidék egyik falvában, persze a cigánytelepen, élt.) A jó magaviseletéért öt nap eltávot kap a javítóból, ahol a sorozatos lopásokért kirótt egyéves büntetését tölti. Azért lopott, mert kellett a pénz a drogra – vagy mert enni akart.

Valójában már csaknem két éve kéne vele (rajta?) dolgoznom, akkor az volt (lett volna) a feladat, hogy átrugdossam a harmadikos vizsgán. (Igen, tizenhat évesen még a harmadik általánost végzi, és nem azért, mintha hülye lenne.) Ő viszont nem akarta a mentorálást, többször is hiába utaztam le hozzá, meglógott előlem. Feladtam, mondtam, hogy majd ha jól őrzött helyen lesz, folytathatjuk. Tavaly júliusban szóltak, hogy egy zárt gyermekotthonban van. Két és fél óra buszozás oda, ugyanannyi vissza. Amikor először meglátott, a nyakamba ugrott. A gyermekvédelem által kirendelt gyámon kívül senki más nem látogatta, még csak nem is telefonált neki. Havonta látogattam, kétnaponként felhívtam. Most már könnyebb, mert a javító közelebb van. Hozzám is, a telepi rokonaihoz is.

R-nek addig jó, amíg – ez év végéig – ott van, aztán még egy darabig, tizennyolc éves koráig ellehet egy gyermekotthonban. Vagyis addig fedél van a feje fölött, télen fűtenek, rendszeresen étkezik – olyan dolgok ezek, amik korábban nem igazán adattak meg neki. És – legalább papíron – elvégezhet néhány osztályt. De ő persze vágyik vissza a szabadságba, a telepre. Amikor nálunk lesz – nincs más, aki befogadná az  eltáv idejére –, elmegyünk a telepre is, meglátogatjuk a rokonait, akikről hinni akarja, hogy a családja (a nevelőanyja tavaly tavasszal meghalt).

R tavaly nyár óta nem lop, nem drogozik – nincs rá alkalma. Illetve azt mondja, már nem is csinálná, rendes ember akar lenni. Kevés esélye van rá. Ha visszakerül a telepre, a régi környezetébe, iskolai végzettség és ezáltal munkalehetőség nélkül…

Addig még elvben van két éve – két évünk. Innen szép győzni. (Ehhez most hozzáképzeltem a mosolynak szánt vicsorgásodat.)

 

Neked is tartozom R sorsával.

Szerző: rás  2019.02.08. 00:01 komment

Címkék: Ricsi Máté

Már nem tudom, ki mondta (írta), hogy a kultúra szempontjából nagyon fontos szerepet töltenek be a sznobok (már elfelejtettem, hogy pontosan miért). Ezzel vigasztalom magam, bár tulajdonképpen nem is szorulok vigaszra, emelt fővel vállalom: igen, sznob vagyok; bizonyos képeket azért nézek meg, könyveket azért olvasok el (vagy legalább olvasok bele), mert illik, mert ez hozzátartozik a kultúremberséghez, a műveltséghez. Mint most Joyce alapműve, az Ulysses. Az évtizedek során legalább kétszer fogtam bele a Szentkuthy-fordításba, kb. az 5. oldalnál feladtam. Most a fordítói kollektíva munkájával megjelent új kiadás megint ösztönzést jelentett, kihoztam a könyvtárból. Úgy, átlagban napi 5-10 oldalt teljesítek, iszonyú lassan megy, állandóan megfordul a fejemben, hogy hagyom a francba, de aztán mégse. Persze egyáltalán nem biztos (nem valószínű), hogy lesz türelmem végigrágni magam, pedig már a 236. oldalon tartok, úgyhogy csak 442 van hátra...

Szerb Antal szerint tulajdonképpen az egész csak blöff, és időnként hajlok arra, hogy igazat adjak neki. (Igen, tudom, szerbantalozni is sznobizmus.) Én azért inkább játéknak - monstruózus játéknak - tartom, de fárasztó játék. Szinte minden bekezdést kétszer kell elolvasni, a szöveg néha oldalakon át követhetetlen asszociációk láncolata, és zsúfolt ír és brit történelmi, kulturális utalásokkal, amikhez egész egyszerűen műveletlen (legalábbis ismerethiányos) vagyok, ezért állandóan fel kéne ugrani az olvasásból és lexikonban, interneten utánanézni egy névnek, eseménynek. (Nem tudtam pl., hogy Shakespeare-nek volt egy Hamnet nevű fia, és amikor már harmadszor kérdezi meg az egyik szereplő {ja, azt se lehet mindig tudni, hogy éppen ki beszél, ki gondolkozik}, hogy "Na és Anne Hathaway?", akkor mégiscsak konzultáltam a Wikipediával, és kiderült, hogy Shakespeare feleségéről van szó.) Így viszont nem lehet szépirodalmat olvasni.

Számomra is meglepetés, hogy még nem adtam fel, hogy nem is unom. Egyszerűen bevonz a szöveg - a rejtvény.

Azt viszont szimpla marhaságnak - Joyce marháskodásának? - tartom, hogy a regénynek(?) bármi köze lenne az Odüsszeiához, nagyon kényszeredettek a Wikipédia vonatkozó szócikkében olvasható, a szereplők azonosításáig elmenő párhuzamok. De hát ez is hozzátartozhat egy immár csaknem százéves játék konvencióihoz.

 

Szerző: rás  2019.02.01. 17:48 31 komment

Címkék: Joyce

Az ember tartsa karban a lelkét, ennek sokféle módja van. Ma délután például részt vettem az Ady halálának 100. évfordulója alkalmából a fenti mottóval szervezett sétán, az akkori temetési útvonal inverzén, azaz a Kerepesi temetőtől a Nemzeti Múzeumig. Az Ady van FB-csoport szervezte, kevéssé reklámozott eseményen mintegy háromszázan lehettünk. A síremléknél és aztán a Múzeum-kertben is elhangzottak Ady-versek és publicisztikák (többek közt Egger Gézától, Fodor Tamástól, Fullajtár Andreától, Galkó Balázstól, Nagy Zsolttól), és a séta alatt a menetet vezető kocsiból végig szóltak a versek (némelyik megzenésítve). Minden verssor, minden mondat ütött - itt és most.

Oda és visszafelé a buszon és a metrón természetesen Ady-publicisztikai írásainak kötetét olvasgattam.

A Nemzeti Múzeumnál ez a vers is elhangzott:

Szerző: rás  2019.01.27. 19:44 2 komment

Címkék: Ady

Levelező hallgatók írnak történelem vizsgadolgozatot, egyikük magával hozta 6-8 éves forma kisfiát. A gyerek végig, bő egy órán át csendben rajzolgat, és a végén anyja dolgozatával együtt átadja a rajzot. Rápillantok: úszóverseny? - kérdezem kedvesen rámosolyogva. A kisfiú furcsán néz, és valamit mormol, amit nem értek, mert nemcsak vak vagyok, hanem süket is.

kisfiu_rajz.jpg

 

Este olvasom, osztályozom a nyolcvan dolgozatot - persze már szemüveggel -, kezembe kerül a rajz, és nagyon elszégyellem magam. Az egyik vizsgakérdés így szólt: "Mi történt 1956. november 4.-én?"

Kör-email az évfolyamnak:

"Elnézést, nem tudom, kinek a kisfia volt benn a mai vizsgán, de bocsánatot kérek tőle, amiért hirtelen ránézésre félreértettem a rajzát. A dolgozatok javítása közben immár szemüveggel néztem meg, és rájöttem, hogy ez válasz volt az egyik dolgozati kérdésre - jó válasz. Köszönöm. :)"

Másnap reggel kapom a választ:

"Kedves Tanár úr!

Az én kisfiam volt ott a vizsgán. Ma mondtam neki, hogy Ön írt és jól emlékezett, jót rajzolt a kérdésre. Nagyon boldog volt! Először le akarta írni, h mi történt, de nem merte. Olvasási részképesség zavara van és nem mert írni, ezért inkább rajzolt.

Az Ön emailja kapcsán arra jutott, hogy csak megérte, hogy olyan sokat tanult. Mert nagyon szereti a történelmi eseményeket és a háborúkat. Hogy nyugodtan tanulhassak, addig kerestem neki iskolásoknak való videókat a neten, azokat nézte. És a nov 4-ei dátumot megjegyezte, mert nagyon érdekli 1956. Már a kérdéskor is nagyon boldog volt. Most pedig az Ön figyelmességének köszönhetően még boldogabb, mert a főiskolán jól felelt a kérdésre. Alig várja, hogy a tanító nénijének elmesélje.

Nagyon szépen köszönöm a figyelmességét, és hogy a fiamra, Á...-ra energiát és figyelmet szentelt! Nagyon hálás vagyok!"

(A gyengén látható baloldali feliratok: órosz roham, fekvősz, gánát; felülről a második lővonalon: rakéta)

 

Szerző: rás  2019.01.19. 15:51 8 komment

Címkék: gyerek történelem vizsgarajz

Azt hiszem, engem könnyű meghatni. Nyílt tekintetű, mosolygós gyerekek, egy szabad szellemű iskola, tehetség - meg egy dal egymásra épülő múlt és jelenidejű jelentése.

Ez a három és fél évtizedes felvétel ma is meghat. Óriási énekesek, összefogás,egy szebb jövő reménye. Szolidaritás azokkal, akiket ma sokan csak veszélynek, "migráncsnak" hajlandók látni. És persze eszünkbe juthat, hogy évtizedekkel ezelőtt felismert problémáról van szó...

 

 Most a miskolci Herman Ottó Gimnázium diákjai és tanárai készítettek belőle egy imázsklipet. Sokféle szempontból szépet. Nekem speciel az jutott róla eszembe, hogy ez az az iskola, ahonnan 2016-ban elindult a "kockásinges" Tanítanék mozgalom. Nincsenek véletlenek...

Szerző: rás  2019.01.18. 12:40 Szólj hozzá!

Címkék: We are the world Herman Ottó Gimnázium U.S.A. for Africa

Nem hagytam elrontani az élményt, amit ez a könyv jelentett.

Már nem emlékszem, ki, hol és mivel ajánlotta Bartis regényét, de szerepelt az elolvasandó könyvek listáján. Amikor levettem a könyvtári polcról, kicsit visszariadtam, mert 600 oldal. Aztán amikor elkezdtem olvasni, néhány oldal után beszippantott, fejbe csapott, letehetetlen volt. A két részből és - két hosszabb monológtól eltekintve - rövid jelenetekből, emlék- és gondolatfutamokból álló regény egy kamasz, majd felnőtt fiatalember harca apjával, aztán élettársával - és legfőképpen önmagával. Nem fejlődéstörténet, mert már az elején megtudjuk a végét, azt, hogy világsztár fotóművész lett, és hogy elhagyta az élettársa. A hatszáz oldalon egymást követő eseményekből, azok hol szenvedélyes, hol hangsúlyozottan kívülálló leírásából egyik se következik. A főhős, Szabad András mégis hiteles, élő figura, a történet logikus. A kritikusok szerint a főhős, borzalmas, a világirodalom egyik legellenszenvesebb, másrészt viszont nagyon kétségesen ábrázolt alakja. Történt ugyanis, hogy körülbelül az ötvenedik oldalnál tarthattam, amikor kíváncsi lettem, vajon mit mondtak a 2015-ben megjelent regényről a kritikusok. A Revizor kritikai portál recenzense Szent Ágostontól indít, és azt mondja, "Bartis Attila új regénye arra keresi a választ, hogy lefényképezhető-e Isten, és leírható-e, ami az elbeszélhetőség végén van. Ha nem, akkor ami körülöttük, helyettük van, arra van-e fényképészeti technika, van-e rá nyelv." Igen, valószínűleg ez is benne van, csak ehhez nem vagyok elég okos, én nem így olvastam. Azért tisztességes sznobként megnéztem az Élet és Irodalom "És kvartett"-jét, amelyben négy tekintélyes irodalmár boncolgat és értelmez két újságoldalon át havonta egy-egy művet. "Giccs", "lektűr, amely szépirodalomnak álcázza magát", "nagyképű", "közhelyes" stb., stb. És bár ezt így nem mondták ki kerek-perec, "macsóságát", szexkalandjait feddő hangsúllyal felhánytorgatva a hőst - és vele Bartist - genderszempontból nem igazán píszí magatartással vádolták meg. Hogy enyhén fogalmazzak: nem szerették Bartis Attila regényét. Annyira megdöbbentem, hogy néhány bekezdés után nem is olvastam tovább a "kvartettet", csak miután ma befejeztem A végét. Mert természetesen visszatértem a regényhez, amelyet szinte felfaltam. A "borzasztó", kétségtelenül deviáns főhős az empátiámat hívta elő: vele éltem a hatszáz oldalt, és nem tudtam kívülről, felülről, hűvösen megítélni. Lehet, hogy ettől "lektűr", vagyis olyan könyv, amely olvastatja magát. 

*

Ez az év egyébként elég gazdag volt olvasmányélményekben: Proust, Musil, Bulgakov - hogy csak a blogon is megemlített szerzők közül idézzek fel néhányat. 

És ezzel kívánok boldog új évet kedves olvasóimnak, látogatóimnak, kommentelőimnek.

Szerző: rás  2018.12.31. 21:46 15 komment

Címkék: irodalom Bartis Attila

Éjszaka - ugyanúgy lopva, ahogy a Szabadság téri sasos-arkangyalos, hazug emlékművet odaszarták - elvitték Nagy Imre emlékművét, hogy helyet csináljanak ennek a szörnyűségnek:

 

A rémes,neobarokk emlékmű a régi-új Kossuth meg Tisza után még csak hagyján, a történetileg hazug - mert egyoldalú - felirat csak korhű; de hát éppen a korral van bajom. Azzal - meg ezzel, amelyik mindenáron ezt akarja visszahozni. És nem csak emlékműveken!

Szerző: rás  2018.12.29. 12:55 5 komment

Címkék: történelem emlékezet Nagy Imre szobor

süti beállítások módosítása