A z utolsó harmad csalódás: egyszerűen szétesett a történet. Az volt a benyomásom (valami ilyesmit egy recenzióban is olvastam), hogy Nádas az íróasztalfiókok mélyéről előszedte a sok évtizeden át gyűjtött, őrzött régi feljegyzéseit, ötleteit, és megpróbálta beleilleszteni ebbe a talán utolsó regényébe. Ami valójában nem is regény, hanem jelenet- és hangulatfüzér, esszéisztikus betétekkel - vagyis részleteiben nagyon is élvezhető. És mintha a végére maga is megunta volna, elég gyorsan végzett néhány szereplővel.

Folytatva az olvasást, most éppen attól vagyok lenyűgözve, ahogy Nádas kifeszít egy-egy pillanatot, a konkrét téren és időn kívül sok más dimenziót belerakva - vagy inkább kihozva belőle. Adva van például az a helyzet, hogy egy a szünidejét a falujában töltő egyetemista lány véletlenül együtt utazik a vonaton egy péklegénnyel, akit az előző nap úgy ismert meg, hogy megmentett egy kiskutyát, amelyet a fiú a vízbe akart fojtani. Undorodik a sráctól, gyűlöli, de állandóan előtör belőle a bűnügyi pszichológiát tanuló - jótanuló, imádott tanárának megfelelni akaró - reflexív és önreflexív diák. A jelenet leírásából nem derül ki, mit mesél a fiú a lánynak, csak az, hogy megállás nélkül önmagáról beszél, az olvasó viszont már előzőleg sok mindent megtudott róla, például azt, hogy a faluban - törpe anyja miatt is - kiközösítették, még csak a nevén se szólítja senki. És persze ekkora már értesültünk arról is, hogy Piroska és Imre közt szerelmi kapcsolat alakul majd ki. A jelenet szereplői közt feltűnik a Vácra zötyögő, lerobbant állapotú vonat, Ferenc József és Kierkegaard - többek között.

"Akár akarta, akár nem akarta, a fiatalemberhez intézett kérdéseinek volt személyes útja, volt személyes éle. Még ha száraz maradt is, tényleg az előírások és szabályok szerint járt el. Ösztönözte, tartotta, késleltette, gátolta, de nem tudta megfékezni az utálatát és az irigykedését, vezette a másik embert a lenyűgözött útjain, és tudatában volt a saját utálatának, hiszen küszködött vele, hol élvezte, hogy utál valakit és utálkozik tőle, hol elutasította, megvonta magától az utálat jogát, és élvezte a saját szubverzióját.

    Világnagy destrukcióra vágyott.

   Ugyanígy küszködhetett volna, ha szerelemre lobban iránta. Az utálat, az öngyűlölet, a gyűlölet és a világmegvetés mind falat kenyér. 

     Itt izzott előtte egy ember a banális életmonológjával. Életvallomásnak azért nem nevezte volna.

     Az egyes szám első személyű elbeszélés eddig nem ismert önös formája ragadta magával a fiatalembert.

     Ő került az egyetlen világegyetem centrumába, csak ő, egyedül ő. Testében kifeszült tőle, mint akit egy nem látható tárgyra felfeszítettek. Krisztust a keresztre. Nem egészen, de valamennyire megszabadult a lapos pillantásaitól, a beszédhibáitól. Megnyílt a csúnya énje. Ez meg szép volt. Pillantásának szokatlan lassúsága és szépen boltozott szemhéjának fizikai súlya megmaradt, láthatóvá lett, hogy miben időzik, mitől dadog és miként téved el.

    Lassan nézett, vastag szemhéját igen lustán engedte le, és még lassabban emelte rá bármire.

    Kinyílt arcán láthatóvá vált, hogy nyomora nélkül milyen szánalmas és kisszerű lehetne. Színésznek állhatna. Színészeknek van ilyen mozgalmas arcuk, óvatos nézésük, nyomatékos tekintetük.

    Piroska mégis azt mondta magában, az ég szerelmére, ez az egész, úgy, ahogy van, engem kevéssé érdekel.

    Mint aki kudarcát előre belátja, és inkább tilalmi táblákat állít. Tehetne bármit, a másik ember aligha ura és soha nem lesz ura önmagának. A húsz év alatt elsajátított nyelvei beszélnek, nem ő beszél. Nincsen nyelve hozzá, hogy elbeszélje. Ebben ő nem segítheti. Ezt tőle senki nem várhatja el. Önmagától sem várhatja el.

    Igazán nem gyűlölheti semmiért, ám tartós empátiára sem kényszerítheti önmagát. Így éledt fel benne az ősi szorongás, amiről valójában a másik beszélt. Hiszen a másik ember közeliségét holnap sem tudja majd úgy levetni önmagáról, mint egy öreg télikabátot.

   Úgy bámult a saját szorongásra, miként Bálám a szamarára.

   A szamár előbb látta meg, hogy mit fog látni Bálám. Útjukon ott áll kivont kardjával az Úr Angyala.

    Vácott a csinos kis állomást, ahová a császár egy szép tavaszi délelőtt Erzsébet királynéval nagy ünneplések közepette megérkezett, alaposan kinőtte és lehasználta már a város. A Monarchia üressé vált díszlete várta őket itt. Mégpedig együtt várt rájuk ez a lezüllött váci állomás

    Várakozásához miért ne tartozott volna rettenet, félelem és reszketés, pontosan úgy, ahogy Kierkegaard-nál áll."

Évtizedek - az Emlékiratok könyve megjelenése és gyors elolvasása - óta Nádas-fan vagyok, egyre lelkesebben és talán elmélyültebben is. Ez utóbbi állapothatározó az újraolvasást is feltételezi. Ezt eddig - gyenge emlékezetem szerint - az Egy családregény végével, az Emlékiratok könyvével és az Évkönyvvel sikerült abszolválnom. Említett gyenge memóriám okán az újraolvasás újrafelfedezést is jelent, de a lényeg a lubickolás a szövegben. Régóta készülök a Párhuzamos történetek ismétlésére is, de bevallom visszariaszt a terjedelme, meg az, hogy annyi minden mást is el kéne olvasni. A fogyatkozó időben.

A Párhuzamost ráadásul most beelőzte a tavaly megjelent - szintén vaskos, csaknem 500 oldalas - Rémtörténetek. Mint látható, nem siettem el, nem is voltam benne biztos, hogy el akarom olvasni; a bőségesen megjelent - természetesen alapvetően elismerő, méltató - recenziók (lásd internet) számomra elég ambivalensek voltak. Nem volt vonzó az a tény(?), hogy évtizedek alatt készített feljegyzésekből, évtizedekkel ezelőtt Kisorosziban az "egyszerű nép ajkáról" begyűjtött párbeszédekből született. De egy ajándék könyvutalvány jóvoltából hónapokkal ezelőtt megvettem és pár napja mégis belefogtam. Az első kb. tíz oldal, a szinte minden mondatban előforduló - és monoton, variáció nélkül ismétlődő - trágárságok baromira idegesítettek. Szinte követhetetlen volt, hogy ki beszél, kihez beszél, miről és miért beszél. Aztán mintegy varázsütésre, hirtelen "elkaptam". Szövegpuzzle, amiből egyrészt egy falusi vénasszony monológja, élete és a falu meg lakóinak, akár több nemzedékre visszamenő, története rajzolódik ki. Mostanra az egyharmadán vagyok túl valamivel, de lenyűgöz az írói mesterség/művészet, ahogy ezeket a puzzle-darabkákat formálja, kezeli, illeszti. A recenziókból tudom(?) a végkifejletet, a "nagy" rémtörténetet, de úgy tűnik, maga az élet rémséges, teli hétköznapi rémtettekkel, ha mással nem, hát gonosz pletykákkal. És a fő "hang", a monologizáló, emlékező Teréz talán nem is olyan gonosz, primitív, mint elsőre látszik...

Előző bejegyzéseimben már említettem, hogy a közelmúltban elhunyt magyar-amerikai történész (az 50-es években a Szabad Európa Rádió munkatársa), Deák István önéletírását olvasom, s hogy eléggé ambivalens a viszonyom a könyvhöz. Történelmi, pláne leegyszerűsítő politikai fejtegetései gyakran keltenek bennem ellenkezést, ellenérzést, ami persze adódik eltérő világnézetünkből, sorsunkból is. Viszont borzasztó érdekesek - és élvezetesen megírtak - a személyes életére vagy ismerőseinek az életére vonatkozó leírásai, megjegyzései. Íme egy oldal az 1948-50-ben párizsi emigrációban élő Deáktól (-ról): 

"A cipzár feltalálóját idősebb, kissé derűs, kissé mogorva embernek képzelem: ha a felesége elutazott, derűs, de minden más helyzetben mogorva. Fehér haja ritkás, pedig még nem túl öreg, egyik lába kissé béna, ezt alig észrevehetően húzza, szemüvege vastag, keménygallérja alacsony, olyan, amilyent még nagyapja viselt. Német-amerikai, és a keresztneve Sam.

Egyik éjszaka ez a Sam nem tud aludni. Keserves éjszaka ez, emrt a felesége, az idősecske, kissé hájas görl ott fekszik mellett, és ez nem éppen örvendetes látvány. Sam nem is örül ennek - konokul hátat fordít élete párjának, és gondolkodik. Vajon min?

Egyáltalán nem a cipzár feltalálásán. Sam sem nem mérnök, sem nem technikus, hanem könyvelő egy virágmagelosztó vállalatnál. De szabad óráiban, a hájas görl nagy bosszúságára, szívesen elpepecselget mindenen, ami csak a keze ügyébe kerül: órákon, rádión, autón, redőnyökön és a fürdőszoba szent és sérthetetlen berendezési tárgyain. Jelenleg a felesége kézitáskája van soron. Valami nem tetszik neki ezen a táskán..." (Kurt Tucholsky: Hogy fest a cipzár feltalálója?)

Az úgy volt, hogy ültem az ablak előtt, a hintaszékben, és baromira untam az Élet és Irodalom Kínáról (és Orbán legutóbb Kínáról kifejtett nézeteiről) szóló cikket. (Este azért majd persze el fogom olvasni.) Valami más olvasnivalóra vágytam. A szoba túlsó végében, a fotel és az állólámpa mellett ott van Deák István, a nemrég elhunyt magyar-amerikai történész könyve, amit amúgy mostanában olvasok; érdekes, de olyan nagyon nem érdekel - most se arra vágytam. Aha! Karnyújtásra - vagyis fel se kell állnom a hintaszékből - ott van Thomas Mann Doktor Faustusa, és épp a napokban gondoltam rá, hogy újra kellene olvasni. A következő, amire a szemem ráesett, Flavius Josephus A zsidók története című opusa (mellette egy Suetonius meg két kötetnyi Tacitus, ezeket soha nem olvastam, még akkor gyűjtöttem be őket, amikor történelem szakos egyetemistaként, majd diplomásként azt hittem, hogy ezeket is el kell olvasni, de legalábbis ott kell, hogy legyenek a könyvespolcomon - noha az ókor nem igazán érdekelt.)

S míg Th. Mann és Flavius között vacilláltam (igen, sznob vagyok), hirtelen észrevettem Kurt Tucholsky karcsú karcolatgyűjteményét, A majomketrecet. Vagy negyven éve olvashattam bele (1980-ban jelent meg), és kellemes  emlékként rémlett. Nem csalódtam. A rövid írások a magyar irodalomból Karinthyt és Nagy Lajost (Képtelen természetrajz) idézik. 

Kurt Tucholsky (1890-1935) - noha magyarul csak humoros írásai olvashatók - író, költő, színikritikus és publicista volt. Kemény, antifasiszta, a demokratikus köztársaságot védő cikkei baloldali lapokban jelentek meg. A nácik elől Svédországba menekült, ahol azután öngyilkos lett.

A majomketrecben olvasható írásait Palasovszky Ödön (1899-1980) fordította. Az ő nevét is kevesen ismerik ma már, pedig költőként, színházszervezőként és -rendezőként fontos alakja volt a két világháború közti magyar avantgárd irodalomnak és színházi életnek.

"Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál."

Olyan vagyok, mint Móricka, mindenről az - József Attila - jut eszembe. Fogam jószerivel már csak "idegen anyag", ma pedig gazdagabb lettem egy pacemakerrel - hogy azért ne teljesen stimmeljen az idézet.

(Peti rám szólt, úgyhogy muszáj írnom. Végül is, ha az ember blogger - értsd: exhibicionista - ez a dolga). Szóval:

Valamikor már írtam róla, hogy ifjan (olyan ötvenéves koromig) azt gondoltam, mindent el kell olvasni. És évtizedeken át - értelmiségi kortársaimhpz hasonlóan - szinte mindent megvettem, ami érdekes és fontos (vagy annak hitt) megjelent, azzal, hogy ha "most" nem is jutok hozzá, egyszer majd (a tüdőszanatóriumban?) elolvasom.  Már nem vagyok hebrencs és álmodozó ötvenes, így már tudom, hogy nem fogok mindent elolvasni. Már jó ideje gyakorlatilag pillanatnyi, véletlen impulzusokon múlik, mit veszek a kezembe.

A közelmúltban meghalt Milan Kundera, és kötelességemnek éreztem, hogy újraolvassam valamelyik regényét. A polcomon sorakozó életművéből a talán leghíresebbet, A lét elviselhetetlen könnyűségét választottam. Az első oldalak után döbbenten jöttem rá, hogy én ezt a könyvet még nem olvastam. Most élvezettel megtettem, élmény volt. Gondoltam is, hogy kéne írni róla a blogon, de túl bonyolult feladatnak éreztem (maga a könyv bonyolult, ezért is érdekes), és győzött a lustaságom. Biztos voltam azonban benne, hogy korábban már írtam Kunderáról, ezért rákerestem a bal oldalsó sávon található keresőben, és jött a meglepetés: 2008-ban olvastam, és 2009 januárjában lelkendeztem is erről a könyvről: itt. Sőt, pár hónappal korábban, az 1968-as "prágai tavasz" eltiprásának évfordulóján a Kundera -regény néhány sorát beillesztettem egy hosszabb politikai-történelmi fejtegetésbe. (A morbid vicc: - Tudod, mi a jó az Alzheimerben? Annyi új arc mindennap!)

Januárban, 97 éves korában meghalt Deák István amerikai magyar történész, akinek most jelent meg Maratoni életem című önéletírása. A 370 oldalas könyv 160 oldalánál még csak ott tartunk, hogy 22 évesen túlélte a világháborút, a holokausztot; gondolom, később majd felgyorsít a mesélésben. Érdekes élete volt, érdekes emberek között, "érdekes" kor(ok)ban. Ezzel együtt a könyvet valósíznűleg soha nem vettem volna a kezembe, de egy barátomtól, Deák távoli rokonától kaptam ajándékba, aki a könyv bemutatójára Bostonból jött Budapestre (és egy ebéd keretében jót dumáltunk is). A Deák-könyv olvasását két napja felfüggesztettem, mert szükségem volt valami kisebb, könnyebb könyvre, amit villamoson is lehet olvasni. Az Európa Zsebkönyvek terjedelmes sorozatából Alan Sillitoe angol író nálunk 1970-ben (angolul 1958-ban) megjelent A hosszútávfutó magányossága című kisregényét választottam (amiből a 60-as években nagysikerű film is született). Mint kiderült a kötetben két kisregény van; a hosszútávfutót megelőzi, a hosszabb Szombat este, vasárnap reggel című. Egy angol iparváros prolikörnyezetében játszódó történet főhőse egy 21 éves, nagyivó és nőcsábász (így, ebben a sorrendben) fiatalember. Nagyon plasztikusan megrajzolt figurák és háttér: szinte érzed a gyárak füstjét, hallod a kocsmák zsivaját. Most éppen ezt olvasom. (Biztosan először.)

Ja, a két kisregényt Göncz Árpád fordította.

Elkeseredettség és "csakazértis" hangulat az után, hogy az Országgyűlés fideszes többsége - mint az várható volt - tegnap megszavazta a pedagógusokat kordába szorító, terheiket növelő törvényt. Félhivatalos neve "státusztörvény", mert megváltoztatja a pedagógusok jogállását - többé nem közalkalmazottak -, de a tiltakozó tanárok "bosszútörvénynek" nevezik, mert úgy érzik, ez a megtorlás, amiért sztrájkolni meg "polgári engedetlenkedni" mertek megalázó bérük felemelését követelve.

Természetesen aláírtam a nyomban megszületett petíciót, amely Novák köztársasági(?!) elnököt arra kéri, ne írja alá a törvényt, s ezzel akadályozza meg hatályba lépését, de nincsenek illúzióim: ezt is alá fogja írni. (Amúgy meg, ha egy politikai propaganda akció keretében mégis visszaküldené az Országgyűlésnek, semmi akadálya, hogy a következő héten - esetleg egy kötőszó megváltoztatásával, hogy megadják a tiszteletet az elnökasszonynak - ismét elfogadja a 136 gazember.

Ez a vonat elment, és nem csak az oktatásügyet magasról lesz...ó Orbán-banda jóvoltából. Ami ebben politikailag igazán fontos, hogy miért tehették meg, amit tettek. Hát azért, mert a leginkább érdekeltek, a pedagógusok "csendes többsége" legitimálta. A pletykák szerint sokan morogtak az iskolák folyosóin, talán a tanári szobákban is, de hányan álltak ki nevüket, arcukat vállalva tiltakozni? Mélységes tiszteletem a polgári engedetlenségi akciók részvevői, a Tanítanék Mozgalom meg a két pedagógus szakszervezet - tényleg, ebben a helyzetben miért tartják még mindig fenn a megosztottságot? - vezetői, tagjai iránt, nem is beszélve a tanáraik mellett és saját jövőjükért kiálló diákokról. De bármilyen hangos meg látványos volt is egy-egy budapesti rendezvény, ez elveszett az országos hallgatásban. A pedagógusok hallgatásában. És ez az igazi tragédia: hogy miért hallgatnak, miért veszik tudomásul, hogy velük bármit meg lehet tenni? Miért félnek? Miért alattvalók, ahelyett, hogy jogaik tudatában lévő, jogaikért kiálló állampolgárok lennének?

Nyilvánvalóan sok oka van ennek, én most - vállalt gorombasággal - csak egyet emelnék ki: a kontraszelekciót, ami persze összefügg a tanári pálya társadalmi presztizsével. Ezt a presztizst - pontosabban ennek hiányát - jelzi, hogy az érettségiző fiatalok közül hányan és kik (milyen pontszámmal) jelentkeznek tanári szakokra. (Megintcsak tisztelet és megbecsülés az elhivatott néhányaknak!) A társadalmi megbecsülést - annak hiányát - fejezik ki a pedagógusbérek a "szocializmus" koráig visszamenően, és a jövőbe tekintve, amelyről az orbáni ígéret úgy szól, hogy majd egyszer a diplomás átlagbér akár 80 százalékát is elérheti egy tanár fizetése. És nem hallom a felhördülést, hogy ez a jövőkép, ez a forintban kifejezett "életpálya" mennyire megalázó. Ugyanis a legfontosabb foglalkozásról, hivatásról van - lenne - szó.

"Valaminek örökre vége lett. Hogy ez a 'valami' a szocializmus volt, abban ugyanúgy nem lehetett kételkedni, mint abban, hogy a kapitalizmus fogja követni, noha ezt a szót a kendőzetlenebb magyar közbeszéd is elkerülni igyekezett, 'piacgazdaságról' beszéltek, de kíméletesen elébe tolták a 'szociális' jelzőt, mintha sejtették volna, hogy a fő- és melléknév nem feltétlenül harmonizál egymással. Én magam bizonyos meglepetéssel tapasztaltam, hogy nehezemre esik az 'izmustól' való megválás. Nem mintha a cenzúrát vagy az utazási tilalmakat sirattam volna, s nem is a rendszer kétségtelen előnyei hiányoztak, amelyekből kisebb-nagyobb mértékben magam is profitáltam: az ingyenes oktatás- és egészségügy, a munkához való jog és a kultúra állami szavatolása. Egyszerűen nehezen vettem tudomásul, hogy tönkrement valami, amihez hívőként vagy bírálóként évtizedeken át kötődtem. Mint történész hűvösen elemeztem 'bukásának okait', de azon kaptam magamat, hogy a valaha létemnek értelmet adó, bár rég feladott ábrándjaim összeomlásával némelyest magam is kudarcot vallottam.

   A történelmi év szilveszterét Elsbethnél és Christophnál ünnepeltem Nyugat-Berlinben, Schönebergben. Nemzetközi társaság jött össze, NDK-sok, lengyelek, csehek, szlovákok, romániai németek... Nem minden alkoholos befolyásoltság nélkül énekeltünk németül és oroszul régi slágereket, forradalmi és népdalokat. Éjfél előtt valakinek eszébe jutott, hogy ki-ki adja elő saját nemzeti himnuszát - főleg a lengyelek és a csehek jeleskedtek, igaz pátosszal és nagy komolysággal. Egyedül én mint szólista sültem fel az 'Isten, áldd meg a magyart"-tal. Mindjárt az elején könnyes nevetőgörcs jött rám, vagy inkább valami különös rángás a nevetés és a sírás között - a 'balsorsnál' végleg megakadtam."

Én 9:30-tól, de ne ugord át Molnár Piroskát se!