Muszáj írnom róla, még ha semmi újat nem is tudok hozzátenni mindahhoz, amit mások már összeírtak erről a szörnyű háborúról. De foglalkoztat.

Kb. három héttel ezelőtt – más időszámítás szerint három héttel a Hamász 1400 halottat követelő terrorakciója után – rövid bejegyzést tettem a Facebookon: „Vajon elképzelhető (netán megvalósítható-e) egy közös szolidaritási megmozdulás – arab és zsidó részvevőkkel – a gázai háború zsidó és palesztin áldozatai mellett?” A reakciók vegyesek voltak. Volt, aki (Linzből) egy ilyen New York-i tüntetésen készült videót küldött; a legfrappánsabb választ pedig egykori, török nemzetiségű rádiós kollégám adta: „elképzelhető, de nem megvalósítható”. Abszolút – és ingerült – elutasítást zsidó ismerősöktől kaptam: Hamász=palesztinok; ne próbáljam összemosni a gyilkosokat az áldozatokkal stb. A bejegyzésem születésekor már vagy két hete tartottak a sok ezer polgári áldozatot követelő izraeli bombázások, a mondjuk ki: megtorló terrorbombázások.

Pár napja vitába bonyolódtam aktuális – baloldali – politikai közösségem egyik ifjú tagjával, aki a nyugati baloldali értelmiség (látható) többségéhez hasonlóan eléggé egyoldalúan foglalt állást a palesztinok mellett. A vita konkrét tárgya az volt, hogy a palesztinok által és a propalesztin tüntetéseken hangoztatott „A folyótól [értsd: a Jordan] a tengerig! Szabad Palesztina!” jelszó szerintem ma is ugyanazt jelenti, mint 1960-as évekbeli megszületésekor: Izrael Állam felszámolását és a zsidók tengerbe szórását. Szerinte akkoriban talán tényleg volt ilyen értelmezése (is), de most valójában azt a célt – álmot? – fejezi ki, hogy a földrajzi Palesztina, az egykori brit népszövetségi, majd ENSZ-mandátum területén egy olyan egységes állam jönne létre, amelyben szabadon, békésen együtt élnének zsidók és arabok. Nem hiszem, hogy meggyőztem volna, amikor chat-vitánkat azzal zártam le, hogy ennek a szép álomnak semmi realitása. De a dolgok persze nem most romlottak el, nem most váltak végletesen és végzetesen megoldhatatlanná, kilátástalanná. Mert szerintem ez a helyzet.

Az okokat keresve nem mindegy, hogy honnan kezdjük: október 7-étől? az izraeli bombázások kezdetétől? az 1967-es hatnapos háborútól, amikor Izrael elfoglalta a Gázai övezetet és Ciszjordániát? 1947-49-től, amikor ENSZ-határozat osztotta fel (nagyon bonyolult térképpel) Palesztinát egy zsidó és egy arab államra, s amit az arab államok nemcsak elutasítottak, hanem Izrael Állam függetlenségének kikiáltása után háborút indítottak, s vesztettek? 1917-től, a Balfour-deklarációtól, amelyben a brit külügyminiszter „zsidó nemzeti otthont ígért” a törököktől elfoglalt területen? az 1880-as évektől, amikor az élesedő európai antiszemitizmus (Dreyfus-per, oroszországi pogromok) nyomán megindult a spontán zsidó bevándorlás (az akkor az Oszmán Birodalomhoz tartozó, gyéren lakott Palesztinába? netán 70-től, a jeruzsálemi Nagytemplom lerombolásától és a zsidóknak az „Ígéret Földjéről” való szétszórásától? Mit veszünk tekintetbe? Az évtizedek alatt meg-megújuló és jórészt elbukó békekísérleteket, Szadat és Begin 1978-as Nobel-békedíját (Begin a 30-as években az Irgun zsidó terrorszervezet vezetője volt), amit 1994-ben (a sokak által még akkor is terroristavezérnek tekintett) Arafat, illetve az izraeli vezetők, Rabin és Peresz közös Nobel-béke-díja követett – egy végső soron elbukott békekísérletért, a kétállami megoldást elvileg előirányzó Oslói Megállapodásért? (Nem mellesleg Rabint egy szélsőséges zsidó fiatal ölte meg „árulásáért”.) És megintcsak: mit veszünk tekintetbe? A Hamász, a Hezbollah meg az Iszlám Dzsihád támadásait, terrorakcióit vagy a kilátástalan helyzetben élő gázai palesztinokat, netán a Ciszjordániában felgyorsított zsidó telepítést, amely fizikailag is lehetetlenné tesz egy kétállami megoldást? Hosszan lehetne még sorolni a szempontokat, eseményeket. Ki a felelős? A történelem? „És lőn az Úr szava hozzám, mondván: Mi dolog, hogy ezt a közbeszédet szoktátok mondani Izráel földjén, mondván: Az atyák ettek egrest, és a fiak foga vásott meg bele.” (Ezékiel próféta könyve 18., Károli Gáspár ford.)

Visszatérve a mába: vannak, akik az elnyomott, hazájuktól megfosztott palesztinok mellett tüntetnek, vannak, akik Izrael önvédelemhez való jogát hangsúlyozzák, s vannak, akik azonnali tűzszünetet követelnek. Kezdjük az utóbbival: tűzszünetet két (jogilag egyenrangú) hadviselő fél szokott kötni, itt egy ország visel hadat egy terrorszervezet ellen, vagyis maximum arról lehetne szó, hogy ez az ország egyoldalúan szüneteltetné katonai akcióit. Hangsúlyozom: nem megszüntetné, hanem – rövidebb-hosszabb ideig – szüneteltetné, mert aligha kétséges, hogy a Hamász felszámolását végig kell vinni. Az újabb kérdés, hogy mi van utána, hogy a ma szinte elképzelhetetlen politikai rendezés híján – és a Gázában most végbemenő pusztítás tapasztalataival – szükségképpen jönnek létre majd újabb terror-/felszabadító szervezetek. A reménytelenségnek ez a logikája.

Mint fentebb írtam, én kilátástalannak tartom a helyzetet. Fenntartás nélkül támogatni tudom, hogy a Hamászt fel kell számolni – igen, ez emberek, egy terrorszervezet tagjainak a megölését (is) jelenti – mert Izraelnek joga van a létezésre, polgárainak a békés, félelem mentes életre. És fenntartás nélkül nevezem emberiesség elleni (ezt régebben emberiség elleninek nevezték), háborús bűntettnek, ahogy ezt most Izrael végrehajtja. És persze fenntartás nélkül álmodozom együtt a békéről, a palesztinok hazához, egyenjogúsághoz, szabadsághoz való jogainak megvalósulásáról

Ez Siegfried Lenz 1978-ban megjelent regényének a címe - de nem erről akarok írni, csak eszembe jutott egy másik, hasonló gyűjteményről, amit ma láttam, és felkavart.

A Németországtól a második világháború után elcsatolt Kelet-Poroszországból, Mazúriából származó Lenz regénye az elvesztett otthonról szól, meg arról - az ellen -, ahogy ezt a veszteséget, az akkoriban még sokak számára élő, sajgó sebet életveszélyes és amúgy irreális politikai törekvésekkel próbálják orvosolni.

Temetésen voltam egy egykori "sváb" faluban. A rokonok, ismerősök utána a község közösségi házában ültek le beszélgetni, falatozni. Egy idő után kicsit unatkoztam, és elkezdtem körülnézni. A mennyezet alatt két falon polc futott végig főleg egykor használt háztartási eszközökkel, sajtártól a tökgyalun át szódásüvegig, meg egy régi rádiókészülék. Amikor fölálltam, a székem mögött, a falon kétnyelvű tablókat fedeztem fel. Az egyik a helység 19.  századi térképének precíz másolata volt, magyarázatokkal. A másik címe "A kitelepítettek - betelepítettek" volt. Utcák szerint sorolta fel azokat, akiket 1946-ban Németországba telepítettek ki, de azokat a német nemzetiségűeket is, akik maradtak. Rákérdeztem: a sógornőm rokonsága nagy részének is távoznia kellett; a nagyapja - másokhoz hasonlóan - azért maradhatott, mert a bányász volt, szükség volt rá, s az utolsó pillanatban az illetékesek úgy döntöttek, hogy csak a parasztoknak kell távozniuk.

Rövid történelmi magyarázat: az 1945. júliusi potsdami konferencián a győztes nagyhatalmak kimondták a német nép kollektív bűnösségét, és elrendelték a német nemzetiségűek kitelepítését Lengyelországból, Csehszlovákiából és Magyarországról. (Igen, etnikai tisztogatás...) Túl a magyar kormányt is kötelező döntésen, az akkori koalíciós pártok közül elsősorban a Nemzeti Parasztpárt és a Kommunista Párt szorgalmazta elsősorban a németek kitelepítését. Az alapelv az volt, hogy aki az 1941-es népszámláláson német nemzetiségűnek vallotta magát, annak távoznia kellett - függetlenül attól, hogy a háború alatt a hitlerista Volksbund tagja vagy közismert antináci volt. Végül is a kb. négyszázezres magyarországi németség felét telepítették ki, mert 1947-ben leállították a folyamatot.

Epizód (mert anélkül nincs igazi elbeszélés): a beszélgetésbe bekapcsolódó egyik rokon nevetve meséli, hogy a 60-as évek elején egy falubeli - tréfásan? komolyan? - megjegyezte: kéne egy újabb kitelepítés, mert már kinézett magának egy "sváb" házat.

A szembelévő falon egy egészen más tablót fedeztem fel; a címe valami olyasmi volt, hogy "30 év kulturális sikerei". A Magyarország-térképre felkasírozott fényképek a község iskolai kórusainak, néptáncosainak fellépéseit örökítették meg. Az amúgy sablonos összeállítás igazi érdekessége a 30 év kezdő dátuma volt: 1955. április 4.

Amit kommentárként meg akarok jegyezni, az a dolog - a saját múltra való emlékezés - természetessége.

A gyönyörű regény, egy trilógia befejező darabja, egy nap - és egy félévszázad - története. A magyar-zsidó Uri egy évvel az 1948-49-es arab-izraeli háború után leszerel a katonaságtól, és visszautazik korábbi lakóhelyére (illetve egész pontosan nem is derül ki útjának végcélja). Útközben találkozások és ismerős - arab, illetve zsidó lakosságú - települések révén felidézi Palesztina történetét a zsidó bevándorlástól Izrael Állam megalapításáig.

Már idéztem a könyv elejéről, most az utolsó oldalakról egy részlet:

"Jahja Izmail végtelenül csekély összegért adta el a zsidóknak a földet, igaz, hogy a terméskőrengeteg, amely a birtoka szélén terült el, semmire sem volt jó, legföljebb a tevék örökös éhségét csillapította a minden hasznos növényzetet megfojtó bozót, az indzsil meg a lehulló és humusszá porladó leveleivel önmagát tápláló kaktusz. Ezen a földön csupán a vadon termő, szúrós és száraz levelek jelentettek némi értéket, bőségesen ontották nyaranként gyümölcsüket, a szabrét, a világ legigénytelenebb gyümölcsét, amely a kitikkadt és elvadult földből is mézédes nedveket szívott magába. A zsidók azonban kínlódva és fájdalommal jutottak hozzá a szabréhoz, a katrai fellahok sokat mulattak kapkodó esetlenségükön. Ők már ősi gyakorlattal bontották ki a gyümölcsöt a szemölcsös, puha, bársonyos héjból. A rózsaszínű köntös alattomos veszélyeket rejtegetett, s ha valaki puszta kézzel érintette meg, láthatatlan kis horgok kapaszkodtak a bőrébe, amelyektől megszabadulni nem lehetett sem forró vízzel, sem dörzsöléssel. Addig izgatták a bőr felületét, amíg a növekvő hámréteg ki nem lökte a horgokat magából.

A zsidó napszámosok nem dolgoztak túlzottan hosszú ideig az arab gazdaságokban, csakhamar szerszámokat kaptak és kölcsönt is egy Jaffába telepített Rothschild-banktól, s a banknak a neve is úgy csengett, mint egy márványlapra dobott aranypénz: „Agricultural and Building Bank for Palestine Ltd.” A zsidók hosszúkás barakkokat építettek, és esténként a kiásott és megszáradt bozótból tábortüzet raktak, a magasba csapó lángok fényét Katrában is látták. A katraiak eddig abban a hitben éltek, hogy az ember viszonya a földhöz örök és változtathatatlan, ezért aztán gyanakvó ámulattal nézték, hogyan tisztul apránként termőfölddé az ősidők óta terméketlen vadon. Jahja Izmail efendi azonban továbbra sem hitt a változásokban, s Jeróbeám Senkint olykor megajándékozta egy dzsára olajjal vagy egy tál fügével, mint az ünnepeken a szegényeket. De a zsidókkal nem lehetett bölcs értelemmel beszélni, oktalanságot oktalanságra halmoztak, és Jahja Izmail nem győzött keseregni rajta, hogy a zsidók olyan mélységekből kényszerítik felszínre a vizet, ahonnét aztán majd a dzsinnek is a földre juthatnak. A zsidók ismeretlen gyümölcsfákat telepítettek a megtisztított és fölszántott parcellákba, ami szintén balgaság volt és hiábavalóság, hiszen ha Allah úgy látja jónak, ezek a fák már idők kezdetétől elfoglalták volna helyüket a kertekben, a fügefák, a datolyapálmák és az olajfák között." 

A véres és kilátástalan izraeli-palesztin konfliktus újabb fordulója, a Hamász brutális terrorakciója láttán (szerencsére csak a biztos[?] távolból) a pesti (budai) zsidó értelmiségi mi mást tehet: Kardos G. Györgyöt olvas. Ezúttal nem a gyönyörű Avraham Bogatirt vettem le a polcról, azt már kétszer olvastam, hanem a trilógia harmadik kötetét, A történet végét. Az Avraham Bogatir hét napja Izrael Állam kikiáltása előtt, 1947 nyarán játszódik, A történet vége a függetlenség kikiáltását követő első arab-izraeli háború befejezését követő évben, 1950-ben. Még eléggé az elején tartok, úgyhogy lehet számítani további részletekre a regényből.

Kardos G. György (1925-1997) a bori kényszermunka-táborból való szabadulása után vándorolt ki Palesztinába, egy kibucban élt, dolgozott, aztán katona lett a háborúban. 1951-ben hazatért Magyarországra. 

"Vége felé jár a rövid tavasz, a nap már a föld utolsó nedveit szívja, némely makacs, kemény levelű növény kivételével minden szárad és fonnyad, közeledik a teljes szárazság ideje, a pusztaság lakói készülődnek a vándorlásra, de az ősidők óta kialakult vándorlási rendet most aligha lehet követni. A katonai kormányzat mindig újabb körzetet nyilvánít biztonsági övezetnek, ilyenkor egy szakasz katona éjszaka körülveszi a tiltott területen táborozó törzs sátrait. Egyetlen órát adnak a beduinoknak a tábor kiürítésére, ennyi idő arra sem elég, hogy tisztességesen összeszedjék barmaikat. Ezért a tapasztaltabb törzsek már nem is cövekelik le a sátraikat, összekötözött sátorlapokon hálnak a szabad ég alatt, az egybeterelt állatok és a gyors menekülésre rendezett tárgyaik között. De nyár végére a pusztaság így is megtelik elhullott birkákkal, s a járőrök éjszaka, a valószínűtlenül alacsonyra ereszkedett csillagokon kívül, fehérre aszalódott csontokból is tájékozódnak. A beduinok holdtalan éjszakákon visszalopóznak az elhagyott táborhelyekre, learatják a bokáig érő gabonát, megkeresik az elcsavargott állatokat, s vállalják a kockázatot, hogy a katonák tüzet nyitnak rájuk. Ez a kockázat azonban nem túlságosan nagy, a pusztaság lakói a katonáknál jobban ismerik a vízmosta vádik útvesztőit, amelyekben nyomtalanul eltűnnek, ha felfedezik őket. A sivatag repedéseiben kóborolva, meglehetős kerülővel, egészen Transzjordániáig vagy Egyiptomig is eljutnak, így azután, a vádikon át, némi szegényes árucserét is lebonyolíthatnak. A katonai kormányzat üldözi a csempészetet, de sokáig semmit nem tett meg azért, hogy a beduinok igénytelen készleteiket a városban szerezzék be, s csak a legutóbbi időkben nyitottak meg számukra Beér-Sevában egy piacot, ahová a törzsek a hét bizonyos megszabott napján felküldik embereiket. Napnyugtakor indulnak el, hogy reggelre megérkezzenek. Estig a földön kuporogva, végtelen türelemmel eladják az apró tojásokat, az átszűretlen, nyers bogyóolajat s az agyagtálakban magasra púpozott és nedves zsákokkal frissen tartott, savanykás birkavajat. Este azután vásznakkal, edényekkel, kávéval és petróleummal térnek vissza a pusztaságba. Ezeken a piaci napokon a beduinok a város határában gyülekeznek először, itt bevárják a hatósági kíséretet. Rosszkedvű lovas rendőrök között végiglovagolnak a kijelölt utcákon, s fejüket kendőikkel a szemük nyílásáig beburkolva, védekeznek az idegen emberek gyanakvó pillantásai ellen. A beduinok minden követ ismernek a városban, s a néma fejbólintások egy-egy ház előtt azt jelentik: lám, itt lakott a marhakereskedő, Amin Habibi, ez itt Dzsamal Tubi udvara, ez volt Muhammad Hasszuni vegyeskereskedése, s abban a kőpalotában, ahol az ablakból most két borzas kisgyerek selypíti: büdösz arabok, büdösz arabok, ott fogadta a betegeit a hakim…

A beduinok nem olvasnak izraeli újságokat, s így nem látják a képeket, melyeken kecskéket forgatnak nyárson a parázs felett, s arcukról sugárzik az elégedettség. Izraeli tisztekkel szorítanak kezet ezeken a képeken, és a sátrak csúcsára kék-fehér zászlókat tűznek. A beduinok nem tudják, hogy valósággal családi kapcsolat alakult ki közöttük és a zsidó rendfenntartó alakulatok között… hogy a törzsek seihjei keserűen emlékeznek a török jüzbasik és az angol inspectorok zaklatásaira… és hogy végre az ígéret földjén élnek. A beduinoknak még arról is csak bizonytalan sejtelmeik vannak, hogy a háború már egy esztendeje véget ért…"

77?! Az k.rva sok! - ismételgette perceken át hat évvel fiatalabb Joe barátom, hol kényszeredett kacagással, hol mélyen, komoran a szemembe nézve. Hát igen... Pedig én valami tündéri, mesés számként gondoltam mindig a 77-re, lásd például Illyés Gyula: Hetvenhét magyar népmese.

(2006 júliusában egy a Közel-Kelettel foglalkozó háromrészes írás volt az első blogbejegyzésem - akkor még A vajszínű árnyalat blog vendégeként. Aktualitását az Izrael és a Hezbollah között Dél-Libanonban és Észak-Izraelben folyó "34 napos háború" adta.)

„Mélységes mély a múltnak kútja” – írja a térség történetéről szóló szakmunkájában Thomas Mann. Nem vállalkozom arra, hogy a legmélyére ereszkedjek, nem kezdem az ószövetségi időknél, bár a tegnap látott Kondor Béla-kiállítás kapcsán megnéztem a képein sokszor hivatkozott Ezékiel próféta könyvét, aki azt mondja: „Eljött a város büntetésének ideje. Mindenkinek a kezében ott van már a pusztító eszköz.” (Ez 9,1). De ez mellékszál. Miként az is, hogy nem is oly rég a magyar szóhasználat még különbséget tett a Közel-Kelet (a Földközi-tenger keleti medencéje) és a Közép-Kelet (a Kis-Ázsiától az Arab-félszigeten át Pakisztánig húzódó terület) között. Ami most abból a szempontból mégiscsak fontos, hogy ne mossuk össze azt, ami pl. Irakban történik, azzal, ami Libanonban, Palesztinában, Izraelben. (Persze, van kapcsolat.). Már csak azért se, mert Irak minden szörnyűségével, ostobaságával és cinizmusával együtt logikus, lineáris történet a szenvedélyek, kibogozhatatlan történelmi sérelmek uralta palesztinai arab-izraeli konfliktushoz képest, amely meg- és feloldhatatlannak látszik.

Szóval csak néhány merítés a kútból. (Részletes kronológia például a BBC honlapján.) Én most csak szubjektíven merítgetek - ha van ilyen. Szomjoltás? Vagyis hogy választ kapjak az égető kérdésekre? Hogy kinek van igaza, ki kezdte, és mi lesz a vége? Van-e egyáltalán megoldás? Hallgatom a híreket, nézem a tévét: imponáló vagy észvesztően aránytalan, megható vagy megdöbbentő, hogy egy ország egész hadseregét mozgósítja három elrabolt katonájának visszaszerzéséért? A mindenkor szolidaritásra méltó elnyomottak igazságos harcát lássam a Hamász meg a Hezbollah észak-izraeli településekre hulló rakétáiban vagy egy (két) terrorszervezet felelőtlen, sehova se vezető akcióit? Van-e értelme, megválaszolható-e olyan kérdés, hogy kinek van (több) joga a három vallás (és azok számtalan ága-boga) szent helyeinek otthont adó Jeruzsálemre vagy Galilea valamely földdarabjára? Mit gondoljak a géppisztollyal hadonászó gyerekekről, akiknek már a szülei is géppisztollyal hadonászó gyerekek voltak (mert más szerszám, más munka nem is létezett számukra), s most talán éppen robbanóövvel a derekukon lépnek be egy tel-avivi étterembe? Ki a felelős? Az "arab földeket" maguknak kisajátító zsidó bevándorlók? Az őket Európából kiüldözők? A Palesztina felett az első világháború után hatalmat gyakorló Brit Birodalom? Az ENSZ, amely 1947-ben úgy határozott, hogy Palesztinát osszák egy zsidó és egy arab államra? Az arab országok, amelyek ezt nem fogadták el, és évtizedeken át meg akarták semmisíteni Izraelt, azt hirdették, hogy a tengerbe kell szórni a zsidókat? Azok az arab országok, amelyek saját regionális hatalmi céljaikra próbálták felhasználni az otthonukból elűzött/elmenekült palesztin százezreket? A Szovjetunió, amely felfegyverezte Egyiptomot, Szíriát, a palesztin mozgalmakat vagy az Egyesült Államok, amely (hatékonyabban) Izraelt fegyverezte s tartotta életben? Ki volt Begin és Arafat, terroristavezérek vagy népük jövőjéért és végső soron a békés arab-izraeli együttélésért küzdő nagyformátumú, Nobel-békedíjas politikusok? A kérdésekből inkább csak újabb kérdések, a válaszokból újabb szempontok fakadnak, forgatom őket, de csak nem kerülnek helyükre a dolgok. Sose tudtam összerakni egy Rubik-kockát.

A régi szép időkben (ha reggel nem kellett - nem reggel kellett - dolgozni menni) ilyentájt, reggeli és kávé (két külön entitás) után fogtam a Népszabadságot, kiültem az erkélyre és olvastam. Most bekapcsolom a számítógépet, és az első ablakban 15 "elsődleges" e-mail, köztük hat hírlevél, plusz kulturális programajánlók. És persze külön csoportosítva ott van a számtalan "promóció", a második ablakban a Facebook a Messengerrel, az ötödik ablakban a hvg.hu friss hírei. Így hát a következő egy-másfél órát itt, a szobában, a számítógép előtt fogom eltölteni. (Igen, tudom, ezt a sok sz.rt olvashatnám a telefonomon az erkélyen, de az kényelmetlen, nem szeretem.) 

Sok bajom van.

"Szerettek volna gazdagok lenni. Úgy gondolták, hogy értenének hozzá. Tudnának úgy öltözködni, nézni, mosolyogni, mint a gazdagok. Megfelelően tapintatosak, diszkrétek lennének. Elfelejtenék a gazdagságukat, nem fitogtatnák. Nem kérkednének vele. Olyan természetesen lélegeznék be, mint a levegőt. Minden élvezetük igazi élvezet lenne. Sétálnának, kószálnának, boldogan kiválasztanának, felbecsülnének valamit. Élni szerettek volna. Egész életük nem lett volna más, mint az élet művészete.
Pedig ez nem is olyan könnyű dolog: épp ellenkezőleg. Ez a fiatal házaspár – mely nem volt gazdag, de szeretett volna az lenni egyszerűen csak azért, mert nem volt szegény – kényelmetlenebb helyzetet el sem tudott
képzelni. Nem kapták meg azt, amit megérdemeltek volna. Tágas térről, fényről, csöndről álmodoztak, és bekényszerültek szűk lakásuk, mindennapos étkezéseik, sovány kis nyaralásaik, ha nem is nyomorúságos, de – s ez talán még rosszabb volt – meglehetősen korlátozott valóságába. Ez felelt meg anyagi körülményeiknek, társadalmi helyzetüknek. Ez volt a valóság, az ő valóságuk – más nem létezett számukra. De mellettük, körülöttük, az utcákon, ahol járniuk kellett, ott látták a régiségkereskedők, a fűszeresek, a papírüzletek alattomos, ám mégis oly szívélyes ajánlatait. A Palais-Royaltól a Saint-Germainig, a Champ-de-Mars-tól az Étoile-ig, a Luxembourg-kerttől a Montparnasse-ig, Szent Lajos szigetétől a Marais-negyedig, a Ternestől az Operáig, a Madeleine-től a Monceau-parkig egész Párizs egyetlen, állandó kísértés volt. És ők mit sem szerettek volna jobban, mint engedni ennek a kísértésnek, mámorosan, most, mindjárt, örökre. Csakhogy vágyaik látóhatára irgalmatlanul elérhetetlen volt; amiről álmodoztak: mind képtelenség – mind az utópia birodalmába tartozott."

A kisregény egyharmadánál tartok. Rajongok.

Vajon tudta-e, hogy az élete utolsó névnapja? Képes-e ilyesmire gondolni az ember? Vagy elhatározta-e már, hogy az lesz élete utolsó névnapja?

Hogy fontos volt neki, azt tudom, mert halálosan megsértődött, amiért megfeledkeztem róla, és nem érdekelte az, amit mindig elmondtam neki mentegetőzésként, hogy ugyanis nekem fogalmam sincs a névnapokról - napok és nevek kapcsolatáról - lévén, hogy a mi családunkban (és rokoni, baráti körömben) soha nem ünnepeltünk névnapot. A megtorlás az volt, hogy kapcsolatunk során először ő viszont "megfeledkezett" az én szűk három héttel későbbi születésnapomról. Már nem emlékszem a saját reakciómra, de valószínűleg elfért benne a röhögés e gyerekes civódás felett.

Aztán újabb három hét, és... Gondoskodott róla, hogy most már mindig enyhe bűntudat fogjon el szeptember 21-én - feltéve, hogy eszembe jut, milyen nap van -, vagy máskor (gyakran), amikor eszembe jut a kilenc évvel ezelőtti szeptember-október.

Isten éltessen, Máté!

A Facebook ma dobta fel 7 éves emlékként ezt az akkor - exhibicionizmusból kifolyólag - ott is közzétett bejegyzést. Most exkluzív ismétlés blogom olvasói (és a magam) számára.

***

in memoriam Máté

Kerek születésnaphoz közeledve fogamzott meg bennem a gondolat, hogy önéletrajzi sorozatot indítok, jórészt korábbi bejegyzésekre alapozva. Rögtön eszembe jutott, hogy „Cserepek” – Máté kezdett valamikor ciklust ezzel a címmel saját életéből, aztán Ancsa abbahagyatta vele; egy gyönyörű darabjára emlékszem, amelyben Krisztiánnal való megismerkedését írta meg. Az ”in memoriam” nem csak ennek szól: kétszer írtam bővebben nevelőotthoni múltamról, mindkétszer az ő – w.m. – valamely blogbejegyzésének hatására. Az itt olvasható (csekély változtatásokkal) a 2008. október 16-ai poszt megismétlése. Aktualitását az adja, hogy a budapesti Alföldi utcai gyermekotthon a most kirobbant, állítólagos pedofilügy színhelye, és én ott kezdtem „munkás” életemet. Az utca akkor Kállai Éva nevét viselte. (Nem ehhez a történethez tartozik, hanem az élethez, az élet furcsa véletleneihez: Kállai Éva lányával együtt voltunk Vlagyimirban, ő szegedi, én budapesti egyetemistaként, és a barátom lett.)  

Réges-régen, a történelem előtti időkben (1965-ben), érettségi után gyermekfelügyelőnek mentem a Fővárosi Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet szellemi fogyatékosoknak fenntartott átmeneti otthonába. (Tanár akartam lenni, és oda volt protekcióm.) Egyhónapos nyári munkáról volt szó (minden nyáron dolgoztam valamit), hiszen ősszel majd úgyis megyek egyetemre.

Az első nap szörnyű élmény volt, azt hittem, nem hogy egy hónapot, azt a napot se fogom kibírni. A „szellemi fogyatékos" nagyon tág kategória, de semmiképpen nem férnek bele az elmebetegek (skizofrénok, epilepsziások stb.), márpedig itt ilyenek is voltak a vízfejűek, imbecilis képezhetetlenek és a „hivatalos" skála túlsó végét képező, tulajdonképpen teljesen normális gyerekek mellett; utóbbiak nagyrészt a családi körülmények, az ingerszegény környezet vagy más okok miatt két-három évvel lemaradtak saját korosztályuktól, ami 10–12 éves korban feltűnő, de, mondjuk, harminc évesen már nem. Szóval széles volt a skála.

„Átmeneti" volt az intézet, vagyis a – különböző okok miatt – állami gondozásba vett gyerekek ideiglenes elhelyezésére szolgált, de volt, aki már 13 éve „ment át". A gyerekek (fiúk, lányok) 6-18 év közöttiek voltak – én nem egész 19. Az intézet kissé túlzsúfolt volt: a kicsik 30 (emeletes)ágyas hálótermeiben esetenként ketten-hárman aludtak egy ágyban, és fogyatékosokról lévén szó, jó eséllyel közülük az egyik ágybavizelő volt. 20-30 gyerekre jutott egy nevelő (gyermekfelügyelő). Rendet csak az tudott tartani, aki nemcsak üvöltött, hanem ütött is – vagy legalábbis tudták róla, hogy szükség esetén üt. Szilfidebb, középkorú kollegina számára asztalos férje esztergált nevelőeszközt. Én persze azonnal megfogadtam, hogy soha, egy ujjal sem... ezt aztán nem tartottam be. Az intézet a város közepén volt, tágas, de mégiscsak zárt, unalmas udvarral, ezért a gyerekeket igyekeztünk kivinni, nekünk is jobb volt. A legkézenfekvőbb célpont a közeli Köztársaság tér volt. Kiérkezve klottgatyára vetkőztettük („a gyerek fogyóeszköz, de a ruha leltári tárgy"), majd szabadon engedtük őket. A második-harmadik nap a Hűvösvölgy volt a célpont (nagy ruháskosarakban vittük a kaját); a villamoson mellém sodródott egy kb. tízéves, szőke, kék szemű kisfiú – Attila –, megfogta a kezem, és azt kérdezte: „Bandi bácsi, szólíthatom apukának?" Szólíthatott. Ő lett az első kedvencem.  (Megjegyzés: soha, se előtte, se utána nem szólítottak Bandinak, csak ott.)

Aztán egy-két hónap múlva a kicsiktől átkerültem a nagyokhoz, mert kiderült, hogy értek a gyerekekhez. És mint az előző mondatból kiderült, ottragadtam. Nem vettek fel az egyetemre, és én megszerettem a munkát, a gyerekeket, a helyet, önmagam „Bandi bácsi" mivoltát – ami különösen érdekes volt, amikor 16-18 éves lány szólított így. Már tudtam, ez lesz az életem, az „iparengedély" miatt ugyan elvégzem majd az egyetemet, de ide jövök vissza. Közben egy új – jó politikai kapcsolatokkal rendelkező – igazgatónő (megint a véletlen: bő évtizeddel később az ő lánya kolléganőm lett a Rádióban) „konszolidálta" a viszonyokat, ősz végén már csak egy gyerek aludt egy ágyban.

A második kedvencem Pista lett, egy 16 éves, értelmes, pimasz srác. Egy alkalommal ön- és közveszélyes módon szemétkedett velem, és én – míg vacsorára tereltem kb. 40 fős nyájamat – őt leküldtem abba az alagsori helyiségbe, ahol kollégáim szokták elintézni a renitens gyerekekkel „lovagias" ügyeiket. Pista rendben ott várt. – Üssön meg, nyugodtan, engem az apám drótkötéllel vert! – ezzel fogadott. Beláttam, ezzel nem konkurálhatok. Leültünk, egy jó órát beszélgettünk, „lelkiztünk", barátokként álltunk fel. Néhány héttel később felajánlotta, hogy beajánl Budapest egyik leghíresebb galerijébe, az Almássy téribe. Hárítottam.

Attilát aztán elvitték egy vidéki intézetbe; évekkel később egyszer találkoztam vele: tagbaszakadt péklegényként borult a nyakamba. Pistát alkoholista apja kivette az intézetből, dolgozzon, keressen pénzt; többé nem láttam (de lehet, hogy még egyszer-kétszer visszalátogatott, nem emlékszem).

Aztán fölvettek az egyetemre, én minden nyáron egy-egy hónapot nevelőotthonokban dolgoztam, és egyetem után ugyancsak nevelőotthonba mentem dolgozni.

Aztán fél év után elmenekültem a pályáról.