(Pontosabban mondattöredék)

"Mert valaki megrendezte, ebben teljesen biztos vagyok, nem ő és nem én, de valaki, vagy legalábbis megrendeződött, mint minden véletlenszerű találkozás, melyre tudatosan, szánt szándékkal senki nem törekszik, s melyben később, visszatekintve reá, mégis a sorsunk látszik megnyilvánítani önmagát; az első pillantásra minden hétköznapi, esetleges, zavarosan jelentéktelen, töredékek, villanások, melyeknek nem kell túlzott jelentőséget tulajdonítanunk, és nem is méltatjuk különösebb figyelemre őket, hiszen ami ilyenkor az eseményeknek e kusza halmazából a legteljesebb véletlenként kilátszik, úgymond jelként, figyelmeztetésként kilóg, az nem más, mint egy másik, nem hozzánk tartozó történés részlete..."

És vagy húsz oldallal később immár egy teljes - a regényben rövidnek számító - mondat:

"Nekem az a néhány, hosszúnak tűnő, és mégis túl rövid pillanat, e befordulást megelőző halott idő nagyon sokat jelentett, amit vártam, holott nem tudtam, hogy várom, reméltem, nem tudva, hogy épp egy ilyen közönséges pillanat eljövetelében reménykedem, az elengedettség, az ellenőrizetlenség pillanata, s magam is túlságosan fáradt, másrészről túlságosan feldúlt voltam ahhoz, hogy mindez tudatosan ellenőrzött legyen, mondhatni nem gondolkodtam róla, hanem a nyers és tiszta érzék érzékelt nyers és tiszta érzékeket, még akkor is, ha arcát jobbára csak profilból láthattam, s profilja, különösen e szemüveggel ékesítve, nem volt túl jelentőségteljes, mégis úgy tetszett, mintha az utcai lámpáknak a sötéten nedves aszfaltról beverődő visszfénye átváltoztatná, helyesebben visszaváltoztatná, részben hangsúlyosabbá téve az arc tereit, részben eltüntetve ráncainak finomságait, ez volt az arc, amit kerestem benne, amit láttam eddig is, de mozgékonysága miatt mindig megfoghatatlanul, csak villanásokat belőle, ez volt a maszk mögötti arc, a szeméhez tartozó arc, tulajdonképpen még vénebb és csúnyább, mert árnyékosabb, s a fény színétől, a belső mozdulatlanságtól halott, ugyanakkor mégis a kislány arca, kialakulatlan és feszes, egy kislányé, akit régtől fogva ismertem magamban és gyengéden szerettem, gyönyörű kislány, aki rajtam próbálgatja esélyeit, mindazonáltal nem emlék volt ez a gyerekkoromból vagy kamaszkoromból, mégha a pillanatnak, talán a viharos őszi eső miatt, volt is valamelyes emlékező vagy nosztalgikus íze, rokon mindazon kislányokkal, kiket valaha ismerhettem, ismeretlenségében azonban inkább rám, magamhoz hasonlítható, mint mindazokhoz, akiket valóban ismertem s akik csak nagyon ritkán jutottak eszembe."

"Don Ricardo" nicknéven találkoztam vele a blogoszférában több mint egy évtizede. A híres, szivaros Guevara-kép volt az avatarja. Engem persze Guevara ragadott meg - őt a szivar. Sokáig kommentekben beszélgettünk, aztán találkoztunk is. Nem sűrűn, mert ő az ország másik végében élt. Barátok lettünk. Nem teljesen azonosan láttuk a világot, ő a hagyományos angolszász liberalizmus rendíthetetlen híve volt, én meg... de ez most nem érdekes. 

Tegnap Covid-fertőzés következtében meghalt. (Igen, volt "alapbetegsége" is.) Nyugodj békében, Ricsi!

*

Ez egy tavaly októberi bejegyzés volt. Nekem ő a saját halottam. A 39 éves nyíregyházi tanár, akit napokig kifelejtettek a hivatalos statisztikából. Európa számos nagyvárosához hasonlóan ma délben Budapesten is egyperces csenddel emlékezünk a járvány áldozataira. Hetek óta nálunk vannak Európában lakosságarányosan a legtöbben, bármit hazudik is Orbán Viktor. Leírtam ezt a mondatot, és azonnal feltámadt bennem a kétség, szabad-e egy tragédiát - személyes és társadalmi tragédiát - politikával beszennyezni. Szabad? Kell! Tudatában kell lenni, hogy annak, ami ma történik a kórházakban (és azokon kívül), az a hatalmi gőg, az alkalmatlanság és a sima gonoszság következménye.

Nagy Feró Kossuth-díjas lett, de ez a bejegyzés rólam (is) szól. 1987-89-ben a Magyar Rádió műsorigazgató-helyettese voltam. Kitaláltam, hogy kéne egy olyan műsor, amely a társadalom peremén élő fiatalokhoz, csövesekhez, szipusokhoz* szól. Ami odavonzhatja őket, az a zenéjük - a metáll, a kemény rock - és műsorvezetőként egy olyan figura, akit magukénak éreznek. A dolgot azért tartottam fontosnak, hogy beszélni lehessen az egyre érezhetőbb drogproblémáról, amely addig csak késő esti, értelmiségi műsorokban kerülhetett szóba a Rádióban, és akkoriban jelentkezett az AIDS is. Az ötlet nagyjából annyi volt, hogy szól a (számomra visszataszító) zene, és közben a műsorvezető szót ejt a szipuzás veszélyeiről, bemondja az akkor azt hiszem, egyetlen drogambulancia telefonszámát, és szól, hogy szeretkezéskor használjanak kotont. Műsorvezetőként azonnal Feróra gondoltam. Sohase hallgattam Beatricét - nem is tartottam zenének, amit csináltak (később se) -, de újságíróként meg a világunk iránt érdeklődő emberként ismertem tudtam a tőlem baromi távoleső Beatrice-jelenségetről, a baboskendőről, a "nagyvárosi farkasról".

Nem volt egyszerű átverni az ötletet. Amikor meggyőztem ízig-vérig rádiós, de csak a magas kultúrában élő főnökömet, Petúr Istvánt, találni kellett műsorosztályt, műsorkészítőt amelyik és aki vállalja. Természetes volt az Ifjúsági Főosztály. Vezetője felháborodottan utasított el: mit képzelek? Rá akarom szabadítani a mocskos csőcseléket a Rádióra?!  Olyan nagyon nem lepődtem meg, és mentem a minden brahira, ötletre nyitott, káprázatos rádiós szerkesztőhöz, László Gyurihoz, aki a Szórakoztató Osztályt vezette. Nem tudom, kellett-e öt perc a beleegyezéséhez. Immár az ő támogatásával mehettem a Rádió elnökéhez, Hárs elvtárshoz (számunkra egymás közt - a rendszerváltás meg halála után is - ez volt a keresztneve). Már nem emlékszem, de biztos hosszabb ideig gondolkodott a dolgon, mint L. Gy., de rábólintott. A műsor szerkesztésével László Gyuri Kőszegi Gábort bízta meg, akitől legalább annyira távol állt ez a zenei világ, mint tőlem. Némi hezitálás után kérte fel Ferót, aki persze igent mondott. 1988 nyarán elindult a Garázs. Feró tökéletesen, átéléssel hozta a figurát, és szinte pillanatok alatt kapcsolatot talált egy számunkra új hallgatósággal. Óriási találmánya a "JEEEE...!" (műveltebbeknek: yeah) volt. Vagyis jutalomként beleüvöltött a mikrofonba egy levélírónak. Ettől elszabadult a pokol. Tömegesen kértek a - nem is mindig ifjú - hallgatók jeee-t a maguk vagy szeretteik számára. Feró lubickolt a szerepben. Nagyszerű DJ volt, új együttesek demo felvételeit is bemutatta, és telefoninterjúkat készített - például dr. Farkasinszky Teréziával, a szegedi drogcentrum alapítójával.

A számomra legdöbbenetesebb élmény az volt, hogy kiderült, rengetegen hallgatják a börtönökben, és meghívták a budapesti, Kozma utcai börtönbe egy koncertre. Az előzetes bejárásra én is elkísértem. A rabok (na jó: elítéltek) szinte extázisba estek, amikor meglátták. 

A hozzá, a műsorhoz érkezett levelekből 1989-ben Garázs címmel könyv is megjelent, és máig büszke vagyok a tőle kapott dedikációra: Apukának. Feró. (Egyébként egy fél évvel idősebb nálam.) A Garázst rádiós pályám egyik csúcsának tartom.

1989 őszén eljöttem a Műsorigazgatóságról, a kapcsolatunk megszakadt. 1997-ben egy tévéműsor várószobájában futottunk össze: én az MSZP-s miniszterelnök kísérete voltam, ő MIÉP-es. Megöleltük egymást.

A Kossuth-díj utáni interjúiban elismerte, hogy a díjban szerepe lehet a Fidesz melletti elkötelezettségének, és ezt nem szégyelli, természetesnek tartja. 1988-89-ben vad SZDSZ-es volt, a párt logója látható volt a Beatrice plakátjain is. Aztán Csurka-hívő lett és a MIÉP rádiójában lett műsora. Azt hiszem, mindig meggyőződéssel politizált. De - ahogy mondani szokás - nem ezért szeretjük.

(Az itt hallható Garázs-összeállítás a youtube-videó felirata ellenére nem tőlem származik.)

* a szipuzás az ifjúsági droghasználat akkor legelterjedtebb formája: ragasztót kenni egy nejlonzacskó belsejére és belélegezni  

***

Életcserepek 1. - GYIVI

Életcserepek 2. - Barátok I.

Életcserepek 3. - Barátok II.

Életcserepek 4. - Rituálék

Életcserepek 5. - Barátok III.

Életcserepek 6. - Anyám

Életcserepek 7. - Apám

Életcserepek 8. - Politikaközelben I.

Életcserepek 9. - Politikaközelben II

Életcserepek 10. - Péter

"... mélyebbre nem tudhattam süllyedni már; nem éreztem magam, magam fölött lebegtem, de lenn."

"...nem bízom magamban annyira, hogy a személyes történések összefüggéseinél lényegesebb történésekről beszélni remélhetnék, s immár nem is hiszem, hogy eme önmagukban teljesen lényegtelen és érdektelen személyes összefüggéseknél létezhetne jelentősebb, helyesebben nem tudom, hogy létezhet-e, s ezért nem hiszem, tehát rögtön megalkuszom, mindennel készségesen megalkuszom, legyen ez csak olyan emlékezés vagy emlékeztető, bármi, ami a visszaidézés fájdalmával és kéjével kapcsolatos, legyen valami olyan, amit öregkorában ír az ember, legyen előleg abból, amit negyven év múlva érezhetnék, ha netán a hetvenhármat megérném és még emlékezni tudnék akkor."

Vacilláltam, hogy a Párhuzamos történeteket vagy az Emlékiratok könyvét kezdjem újraolvasni - a régebbi, kb. huszonöt éves élmény győzött, ezt jobban szerettem.

A Facebookon magam is belebonyolódtam abba a vitába, amit a népszerű írónő, Tóth Krisztina azon kijelentése váltott ki, miszerint le kéne venni az iskolai kötelező olvasmányok listájáról Az arany embert (meg a Bárány Boldizsárt) a nemi szerepek nőkre nézve hátrányos, sértő ábrázolása miatt. Én ezt "ő is meghülyült" kijelentéssel bevezetve tettem közzé, mire kaptam hideget-meleget nagyon píszí FB-ismerőseimtől, akik a serdülő lánygyermekek lelkét óvnák Jókaitól. Vannak magyartanárok, akik régóta szorgalmazzák, hogy ne kínozzák a 12-13 éves gyerekeket Jókaival, úgyse olvassák el. Én az időtájt olvastam - faltam - Jókait, közte Az arany embert, amihez lökést adott, hogy Judit néni azt mondta hatodik végén, hogy ahány száz (ötszáz?) oldal Jókait olvasunk a nyári szünetben, és ezt olvasónaplóval igazoljuk, annyi ötössel kezdjük a hetediket. Jó volt Jókait olvasni, de nem gondoltam volna, hogy még egyszer az életben. A mostani őrület után viszont tegnap dafke kihoztam a könyvtárból Az arany embert. Falom. Élvezem, fürdök a szövegben. Nem tudtam - vagy elfelejtettem -, hogy Jókainak humora, iróniája is van.

És továbbra se hiszem, hogy van olyan hülye serdülő, aki egy 19. századi regényt mai szocializációs, életvezetési mintának tekint. Viszont megfelelő tekintélyre (Tóth Krisztina) hivatkozva közölheti, hogy miért nem olvassa el.

Ma lett 18 éves. Drogrehabon van, és azt mondja, elsősorban önmagának akar bizonyítani.

Az előző bejegyzésben idézett Szabó Lőrinc-vers arra indított, hogy folytassam egy évekkel ezelőtt abbahagyott sorozatomat, a Szóudvart, mégpedig az álommal. Jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat - Shakespeare, Arany, Freud - de mielőtt nekifogtam volna, megnéztem, hogy tulajdonképpen hányadik rész következik, már fel is írtam a 22-es számot, bemásoltam az utolsó végéről az összes előző linkjét... s ekkor kiderült, hogy ez már volt, csaknem tíz évvel ezelőtt. Úgyhogy most csak egy link 2011 októberéből: Szóudvar 14. - Álom, álmodik

Valamint az összes Szóudvar linkje (remélem, működnek):

Szóudvar 1. Egyenrangú  --  2. Ifjúkor  --  3. Őszinte  --  4.  Rend  --  5. Tükör  --  6. Gyász --

7. Fénykép  --  8. Utazás  --  9. Csend  --  10. Szó  --  11. Tárgy  --  12. Öl, ölés  --  13. Sakk --

14. Álom, álmodik  --  15. Boksz  --  16. Párbeszéd  --  17. Búcsú  -- 18. Anyagiak -- 19. Szivárvány -

20. Szükségszerűség -- 21. Szó, szavak II.

Kerestem valamit a számítógépen, és véletlenül régen félretett, régen olvasott emléktöredékekbe ütköztem. Megsemmisített blog továbbélő bejegyzéseire, levélre, egy - akkor azt hittük - "búcsúbeszélgetésre"... Meg egy versre, amely mindkettőnknek fontos volt:

Szabó Lőrinc: Dsuang Dszi álma

Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
– Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.

– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam,
s a lepke vigan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi…
És felébredtem… És most nem tudom,

most nem tudom, – folytatta eltünődve, –
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? –

Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! –
Ő mosolygott: – Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! –

Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.

A halottaink is velünk öregszenek. Furcsa elképzelni valakit 43-nak, aki 36 évesen meghalt.

Isa, pur es homou vogymuk.

"a sivatag. ami nem csupán kő és nem csupán homok. a sivatag. amely nem forró. a sivatag. egyedül. a csillagok. amelyek ragyognak. a csillagok, amelyekre nézve ott a végtelen. a sivatag előttem. és a sivatag mögöttem. hangok és morajok. időnként becsapódó lövedékek. és nincs menedék. és nem bújhatsz el. a sivatag. nem rejt el. és miközben csúszol előre, már nincs a térdeden és a könyöködön bőr, és átvérzik a zubbony. mert ez a sivatag. és nem érzel fájdalmat. csak kúszol. fejed mélyen a homokba szegezed, a szádba már nyál helyett is homok van. de nem érzel fájdalmat. nem érezhetsz. csak mész előre. és a verejték keveredik a homokkal. sárral telítődik a szád, és a finom szemcséktől könnyezel. de ez a sivatag. nincs semmi és nincs senki. csak te. és az időnkénti torkolattüzek. és mész előre. mert ez a sivatag. és már félni sem félsz, mert nincs kitől és nincs mitől. legfőképpen nincs kiért. ez a sivatag."