Ma lett 18 éves. Drogrehabon van, és azt mondja, elsősorban önmagának akar bizonyítani.

szatymaz5_20210224.jpg

Szerző: rás  2021.02.24. 22:13 Szólj hozzá!

Az előző bejegyzésben idézett Szabó Lőrinc-vers arra indított, hogy folytassam egy évekkel ezelőtt abbahagyott sorozatomat, a Szóudvart, mégpedig az álommal. Jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat - Shakespeare, Arany, Freud - de mielőtt nekifogtam volna, megnéztem, hogy tulajdonképpen hányadik rész következik, már fel is írtam a 22-es számot, bemásoltam az utolsó végéről az összes előző linkjét... s ekkor kiderült, hogy ez már volt, csaknem tíz évvel ezelőtt. Úgyhogy most csak egy link 2011 októberéből: Szóudvar 14. - Álom, álmodik

Valamint az összes Szóudvar linkje (remélem, működnek):

Szóudvar 1. Egyenrangú  --  2. Ifjúkor  --  3. Őszinte  --  4.  Rend  --  5. Tükör  - 6. Gyász --

7. Fénykép  --  8. Utazás  --  9. Csend  --  10. Szó  --  11. Tárgy  --  12. Öl, ölés  --  13. Sakk --

14. Álom, álmodik  --  15. Boksz  --  16. Párbeszéd  --  17. Búcsú  -- 18. Anyagiak -- 19. Szivárvány -

20. Szükségszerűség -- 21. Szó, szavak II.

Szerző: rás  2021.02.20. 19:00 2 komment

Kerestem valamit a számítógépen, és véletlenül régen félretett, régen olvasott emléktöredékekbe ütköztem. Megsemmisített blog továbbélő bejegyzéseire, levélre, egy - akkor azt hittük - "búcsúbeszélgetésre"... Meg egy versre, amely mindkettőnknek fontos volt:

Szabó Lőrinc: Dsuang Dszi álma

Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
– Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.

– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam,
s a lepke vigan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi…
És felébredtem… És most nem tudom,

most nem tudom, – folytatta eltünődve, –
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? –

Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! –
Ő mosolygott: – Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! –

Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.

Szerző: rás  2021.02.14. 23:51 Szólj hozzá!

A halottaink is velünk öregszenek. Furcsa elképzelni valakit 43-nak, aki 36 évesen meghalt.

Isa, pur es homou vogymuk.

"a sivatag. ami nem csupán kő és nem csupán homok. a sivatag. amely nem forró. a sivatag. egyedül. a csillagok. amelyek ragyognak. a csillagok, amelyekre nézve ott a végtelen. a sivatag előttem. és a sivatag mögöttem. hangok és morajok. időnként becsapódó lövedékek. és nincs menedék. és nem bújhatsz el. a sivatag. nem rejt el. és miközben csúszol előre, már nincs a térdeden és a könyöködön bőr, és átvérzik a zubbony. mert ez a sivatag. és nem érzel fájdalmat. csak kúszol. fejed mélyen a homokba szegezed, a szádba már nyál helyett is homok van. de nem érzel fájdalmat. nem érezhetsz. csak mész előre. és a verejték keveredik a homokkal. sárral telítődik a szád, és a finom szemcséktől könnyezel. de ez a sivatag. nincs semmi és nincs senki. csak te. és az időnkénti torkolattüzek. és mész előre. mert ez a sivatag. és már félni sem félsz, mert nincs kitől és nincs mitől. legfőképpen nincs kiért. ez a sivatag."

 

Szerző: rás  2021.02.08. 00:01 1 komment

A Facebookon találtam, végignéztem, hallgattam...

... s jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat...

Húszéves voltam akkor. (Ez most szép vagy szomorú gondolat?) Friss egyetemi felvételivel nyáron két barátommal autóstopos kirándulásra mentünk Lengyelországba - erről itt írtam -, aztán irány Kalocsa, a 37. Budapesti Forradalmi Ezred - erről meg itt. Rövid vitézi pályafutásom során kétszer voltam őrségben, és szinte hallom magam, ahogy az őrtoronyban a kétórás unalmat elűzendő slágereket óbégatok, köztük a Táncdalfesztivál dalait. Slágerileg abban az időben mindenevő voltam, minden, a rádióban akkoriban futó dalnak tudtam a szövegét, a leggiccsesebbekét is, természetesen. Aztán az Illés lett a kedvencem, talán már '66-ban is az volt. Az itt énekelt dalt is ("Fáj minden csók") szerettem - szeretem. Emlékeim szerint viszont az itt látható döntőben egy szelidített előadásmódú változat hangzott el, mert a "selejtezőben" még kissé extatikusabbra vették a befejezést - "Fáj, fáj, fáj, fáj", üvöltötték - kiváltva a konzervatívabb tévénézők felháborodását. Itt 2. díjasok lettek, a következő évben kihagyták, aztán 1968-ban nyertek az "Amikor én még kissrác voltam"-mal. És hát mai szemmel elég furán hat kissé "bocskais" öltözékük is - későbbi önmagukhoz képest is, meg a bocskai két évtizeddel később kezdődő, "újkori" szerepére gondolva is.

1966 a "békebeli béke" kora volt - számomra legalábbis. Tíz évvel voltunk '56 után, kettővel a Prágai Tavasz (és eltiprása) előtt. És még egy csapatban zenélt Szörényi, Bródy meg Illés Lajos. 

 

Dal - történet 1. - Guantanamera

Dal - történet 2. - Keresem a szót

Dal - történet 3. - "Ha én..."

Dal - történet 4. "Ó, hol van a szerelem"

Dal - történet 5. Absolute Beginners

 

 

 

 

..

 

 

...

Szerző: rás  2021.01.31. 11:40 3 komment

Címkék: 1966 slágerek katonaság Lengyelország Illés

Bécsben élő barátom, Doppeldupla, a fenti címen tett közzé blogbejegyzést - beleöntve minden keserűségét és szarkazmusát. Nekem meg ösztönzést adva, hogy három hét után újra "megszólaljak". A napokban már emdefallától amúgyis aggódó üzenetet kaptam, hogy tán nincs-e valami baj a hallgatásom mögött.

Baj nincs - már ha eltekintünk a nagy bajoktól: Covidtól, Orbántól. Meg egyre előrehaladóbb életkoromtól, amely, úgy látszik ellustít. Időről időre eszembe villan valami, amit meg kéne írni, aztán vagy más dolgom akad, vagy csak pár mondat Facebook-bejegyzés lesz belőle.

Az egyik ilyen téma persze Trump volt. A Capitolium január 6-i megtámadásáról nekem a 2006-os budapesti tévészékház-ostrom meg egy 2022-es (esetleges) Fidesz-vereség után bekövetkezhető fejlemények - lényegében az állandósult honi polgárháború - jutott eszembe, de csak annyit írtam a FB-ra hogy "Trump = Orbán és a csőcselék is ugyanaz." Ezen aztán Pocakos kiakadt, mert hogy lehet felemelni Orbánt az USA elnökének szintjére: "az amerikai demokráciát nem lehet összehasonlítani a magyar állapotokkal". Tulajdonképpen igaza van. Meg nekem is. Csak éppen a dolog más-más aspektusáról beszélünk. Azt viszont én is nagyon fontosnak és megnyugtatónak tartom, hogy végül is az amerikai demokratikus intézményrendszer (egy alapvetően antidemokratikus társadalmi-gazdasági rendszeren - a kapitalizmuson - belül és egy nagyon is vitatott választási rendszer mellett) szilárdnak bizonyult. Végül is a világ jelenlegi vezető hatalmáról van szó. (Nem biztos, hogy Kína jobb lesz...)

Egy másik téma az irodalom lehetett volna. Rövid olvasnivalókra vágyva, lényegében találomra vettem le a könyvespolcról Joyce Carol Oatesnak magyarul 1980-ban az Európa Zsebkönyvek sorozatban megjelent novelláskötetét (Norman és a gyilkos). A könyv negyven éve itt van, de korábban semmit nem olvastam tőle, noha persze a nevét ismertem, és tudom, hogy időről időre Nobel-díj-esélyeként is emlegetik. Lenyűgözött az ereje, a feszültségteremtő képessége, az a szerkesztésmódja, hogy gyakran a levegőben hagyja a történet végét. Tegnap meg befejeztem Thomas Mann Egy szélhámos vallomásai című regénytöredékét. Thomas Mann az egyik kedvencem (Dosztojevszkij mellett), de ez - noha szintén évtizedek óta a tulajdonom, mármint egy olcsó könyvtári kiadása - eddig elkerült. Pontosabban, még valamikor az 50-es évek végén láttam a belőle készült filmet, de a történetre persze nem emlékeztem, csak arra, hogy Horst Buchholz volt a főszereplője. (Hogy ellenőrizem magam, az imént beütöttem a gugliba a nevét, és az első találat az volt, hogy "Öngyűlölő biszexuális volt a világ egyik legszebb férfiszínésze".) Szóval, nem tudtam, hogy a Mann-.regény csak töredék, elkezdtem olvasni, és borzasztóan élveztem a stílusát, a szellemességét, felfedeztem benne Mann homoerotikus vonzalmainak jellit is, lekötött a fordulatos, pikareszk történet. Aztán, a közepén hirtelen megváltozik a stílus, leül a történetszövés, pontosabban történetmesélésnek lazán álcázott természettudományos ismeretterjesztés folyik hosszú oldalakon keresztül. Az utószóhoz lapoztam, s így megtudtam, hogy Th. M. fiatalon kezdte el írni, négy kötetre tervezte, de nem jutott túl az elsőn, amelyet élete végén (látható sietséggel) rekesztett be. 

És persze lehetne írni - de minek - a járvány okozta korlátozott életmód keserűségéről, az emberi találkozások fájó hiányáról, a pótszernek használt zoomos - amúgy kiváló - művészettörténeti előadásokról, streamelt színházról...

De most legyen elég ennyi.

Szerző: rás  2021.01.24. 12:14 2 komment

Nézek a Netflixen egy sorozatot: gyönyörű, 19. századi környezetben, kosztümökkel, enteriőrökkel a londoni arisztokrácia körében - és a családjukra, származásukra büszke, sznob arisztokraták közt négerekkel. Néger hercegek a 19. századi Angliában! Tudatosan használom a ma illetlennek, sértőnek számító néger szót, akkoriban ugyanis így nevezték a fekete bőrű, afrikai származású embereket. Most súlyos diszkriminációnak számít, ha észreveszem, hogy a másik ember más... Ennek jegyében - valamiféle affirmativitás jegyében - úgy látszik, kötelező fekete és ázsiai színészeket is szerepeltetni, akkor is ha az súlyosan anakronisztikus, mintha, mondjuk farmernadrág és mobiltelefon is feltűnne a 150-200 évvel ezelőtt játszódó történetben. De nem, a ruhákkal, tárgyakkal, a királynő előtti bókolással minden rendben van.

Sok minden eszembe jut erről. Például, hogy a közelmúltban le kellett venni a budapesti Operaház műsoráról Gershwin Porgy és Bess című operáját, mert a magyar énekesek fehér bőrűek, márpedig Gershwin kifejezett - a jogörökösök szerint ma is kötelező érvényű - akarata volt, hogy a feketéket fekete énekesek alakítsák. Az 1930-as évek Amerikájában ennek megvolt az oka: a hitelesség mellett nyilván az a szándék is, hogy megfelelő lehetőséghez juttassák az afro-amerikai énekeseket, színészeket (akiket persze nyilván Gershwin is négernek nevezett). Ma Amerikában és Nyugat-Európában botránynak számít a black face, vagyis ha egy fehér bőrű ember egy szerep vagy egy farsangi jelmez kedvéért feketére mázolja az arcát.

Bő egy évtizeddel ezelőtt kezdődött az az őrület, hogy a political correctness jegyében Mark Twain Huckleberry Finn-jéből elkezdték kihúzni a nigger szót. És persze nem csak Mark Twain járt így. Klasszikus irodalmi művek orwelli szellemű meghamisításához csatlakozik persze a történelem például szobordöntésekben megnyilvánuló átírása. Tulajdonképpen nincs nagy különbség a magyar történelemből majd' fél évszázadot kitörölni kívánó Orbán és Kövér, illetve az alapvetően jogos felháborodást kifejező amerikai Black Lives Matter mozgalom szélsőségeseinek Kolumbusz és a rabszolgatartó alapító atyák, Washington és Jefferson ellen forduló dühe között.

Egészen más - vagy mégse? Sok éve kilátástalan nyelvi harcban állunk nagyon kedves bécsi barátunkkal, egy negyvenvalahány éve Bécsben élő, hoch intelligens, rendkívül művelt magyar - nem magyar származású, hanem anyanyelvét tökéletesen megőrző magyar - nővel. Azzal kezdődött, amikor egy budapesti rádióinterjú kezdetén üdvözölte a hallgatókat - és a hallgatónőket. Azóta se sikerült meggyőznünk róla, hogy noha a németben valóban van (nyelvtani) nemük a főneveknek, és például a foglalkozást kifejező szavaknál ez sajnálatos módon hímnem, tehát ott a píszí jegyében valóban lehet létjogosultsága az efféle kiegészítésnek, magyarul azonban a hallgató, énekes, festőművész, szobafestő vagy koldus szavak egyaránt jelentenek/jelenthetnek férfiakat és nőket. 

A politikai korrektséget - vagyis hogy tilos bármilyen módon, akár szavakkal, viselkedéssel is - diszkriminálni, megsérteni egyes embereket, vagy társadalmi csoportokat tőlük független tényezők - származás, vallás, bőrszín, fogyatékosság stb. - miatt, nagyon fontos és értékes dolognak tartom. De ezt is lehet nevetségessé, kontraproduktívvá tenni. Sajnos.

Szerző: rás  2021.01.02. 15:15 22 komment

Címkék: political correctness

Rabindranath Tagore: Ahol a szellem...

Ahol
a szellem nem ismer félelmet,
és emelt fővel jár az ember,
  ahol szabad
a tudás, és
  ahol a világ széjjel nem törött
szoros válaszfalak szabdalta
törmelékké;
  ahol a szó forrása
a mély-mély igazság;
  ahol a lankadatlan
feltörekvés
a tökély felé nyújtja
karját;
  ahol az értelem tiszta folyója
még nem veszített utat
a holt megszokás homok-sivatagában;
  ahol eszünket
Te irányítod
az önmagát kibontakoztató
gondolat és cselekedet felé –
a szabadságnak e mennyországára
  engedd, Atyám,
  felébredni hazámat.

                     (Radó György ford.)

Szerző: rás  2020.12.31. 20:58 Szólj hozzá!

Ma van Szilágyi György (és anyám) születési évfordulója. Az 1976-os felvétel ma is megrendít...

Szerző: rás  2020.12.15. 18:10 4 komment

Címkék: történelem Szilágyi György

 

Petőfi jutott eszembe (szövegösszefüggésből kiragadva):

Európa csendes, ujra csendes,
Elzúgtak forradalmai...
Szégyen reá! lecsendesűlt és
Szabadságát nem vívta ki.

Magára hagyták, egy magára
A gyáva népek a magyart…

Vagyis hogy az EU – élén a cudar, megalkuvó/fáradt Merkel asszonnyal – nem vívta ki a mi szabadságunkat Orbánnal szemben, illetve ezzel lényegében a saját szabadságát, eszméit is megtagadta.

Boncolgatva az állítást, mindenekelőtt azt érdemes tisztázni, hogy mi az EU. Az Unió – és őse, az 1957-ben hat ország által alakított Európai Gazdasági Közösség – egyszerre és egymást feltételezve politikai és gazdasági projekt. Az alapító dokumentumokban megfogalmazott – és az évtizedek során megvalósulóban lévő – cél, a tagállamok mind szorosabb integrációja egyrészt a globalizáció adott fejlődési stádiumának, másrészt Európa és a világ általános politikai helyzetének felelt és felel meg. Az 1950-es években az volt a meghatározó szempont, hogy németek és franciák gazdasági egymásrautaltságának megteremtésével biztosítsák két világháború után a földrész békéjét. Sikerült. Nagyot ugorva most az időben:

2004-ben más kelet-közép-európai országokkal együtt csatlakoztunk az EU-hoz – jobban mondva, másfél évtizedes kitartó könyörgésünk és erőfeszítéseink eredményeként felvettek minket. Ebben is összefonódott gazdaság és politika. Az orbáni propaganda mostanában arról szól, hogy az EU a multi cégeken keresztül több pénzt visz ki az országból, mint amennyit „visszakapunk” a különböző támogatási alapok révén, de ez persze – mint általában Orbán minden állítása – hazugság. Ezek a cégek már az EU-csatlakozást megelőző 15 évben berendezkedtek nálunk – hála az Antall-, majd a Horn-kormány privatizációs politikájának –, az elmúlt tíz évben pedig Orbán csábítgatja olcsó munkaerővel, hatalmas adókedvezményekkel és állami támogatással ezeket a „kizsákmányoló” cégeket. (Ezek a cégek persze tényleg kizsákmányolók, de hát kapitalizmus van. És ahol kapitalizmus van…) A kapitalista globalizáció kiterjesztése Kelet-Európára kétségtelenül gazdasági projekt. Is. Erősítheti Nyugat-Európa pozícióját a világversenyben. Ennél azonban sokkal fontosabb volt, hogy a térséget szilárdan lecövekeljék a Nyugat mellett – szemben Oroszországgal. És a „Nyugat”, s benne az EU valóban képvisel történelmileg kialakult eszméket, elveket – liberális eszméket, elveket, de kiderült, hogy ezeket nem lehet kikényszeríteni – sem itt, sem a Közel-Keleten. Úgy tűnik, ezeket tényleg kétszáz évig kell „öntözni”. Magyarország meg a többi – Bibó szavaival – nyomorúságos kelet-európai kisállam nem a gyakorlattá vált elvek miatt került be a globális kapitalizmusnak ebbe a szervezetébe. Kellettünk – ne legyen félreértés: nekünk is kellett az EU, egyszerűen nem volt más választásunk a rendszerváltás után! – ott vagyunk, és – „eltartott kisujjal” –  meg fognak tűrni minket, amíg nem sértjük nagyon a „nagyok”, a tényleges játékosok érdekeit.

Vagyis jó volna ismét tudomásul venni, hogy a mese nem elsősorban rólunk szól. Magyarország végül is perifériális tényező egy gazdasági és politikai világhatalmi játszmában.

A mostani költségvetési –helyreállításialapos– jogállamiságos játszmában Merkel és a többiek számára sokkal fontosabb szempont volt az EU működőképességének fenntartása, mint az, hogy mi van Magyarországon. A helyünket a világban méretünk, gazdasági erőnk és földrajzi helyzetünk határozza meg. Nem mi magunk döntöttünk erről sem 1945-ben, sem 1989–1990-ben.

Szerző: rás  2020.12.12. 16:51 3 komment

Címkék: történelem globalizáció jogállamiság EU Magyarország és az EU

süti beállítások módosítása