77?! Az k.rva sok! - ismételgette perceken át hat évvel fiatalabb Joe barátom, hol kényszeredett kacagással, hol mélyen, komoran a szemembe nézve. Hát igen... Pedig én valami tündéri, mesés számként gondoltam mindig a 77-re, lásd például Illyés Gyula: Hetvenhét magyar népmese.

(2006 júliusában egy a Közel-Kelettel foglalkozó háromrészes írás volt az első blogbejegyzésem - akkor még A vajszínű árnyalat blog vendégeként. Aktualitását az Izrael és a Hezbollah között Dél-Libanonban és Észak-Izraelben folyó "34 napos háború" adta.)

„Mélységes mély a múltnak kútja” – írja a térség történetéről szóló szakmunkájában Thomas Mann. Nem vállalkozom arra, hogy a legmélyére ereszkedjek, nem kezdem az ószövetségi időknél, bár a tegnap látott Kondor Béla-kiállítás kapcsán megnéztem a képein sokszor hivatkozott Ezékiel próféta könyvét, aki azt mondja: „Eljött a város büntetésének ideje. Mindenkinek a kezében ott van már a pusztító eszköz.” (Ez 9,1). De ez mellékszál. Miként az is, hogy nem is oly rég a magyar szóhasználat még különbséget tett a Közel-Kelet (a Földközi-tenger keleti medencéje) és a Közép-Kelet (a Kis-Ázsiától az Arab-félszigeten át Pakisztánig húzódó terület) között. Ami most abból a szempontból mégiscsak fontos, hogy ne mossuk össze azt, ami pl. Irakban történik, azzal, ami Libanonban, Palesztinában, Izraelben. (Persze, van kapcsolat.). Már csak azért se, mert Irak minden szörnyűségével, ostobaságával és cinizmusával együtt logikus, lineáris történet a szenvedélyek, kibogozhatatlan történelmi sérelmek uralta palesztinai arab-izraeli konfliktushoz képest, amely meg- és feloldhatatlannak látszik.

Szóval csak néhány merítés a kútból. (Részletes kronológia például a BBC honlapján.) Én most csak szubjektíven merítgetek - ha van ilyen. Szomjoltás? Vagyis hogy választ kapjak az égető kérdésekre? Hogy kinek van igaza, ki kezdte, és mi lesz a vége? Van-e egyáltalán megoldás? Hallgatom a híreket, nézem a tévét: imponáló vagy észvesztően aránytalan, megható vagy megdöbbentő, hogy egy ország egész hadseregét mozgósítja három elrabolt katonájának visszaszerzéséért? A mindenkor szolidaritásra méltó elnyomottak igazságos harcát lássam a Hamász meg a Hezbollah észak-izraeli településekre hulló rakétáiban vagy egy (két) terrorszervezet felelőtlen, sehova se vezető akcióit? Van-e értelme, megválaszolható-e olyan kérdés, hogy kinek van (több) joga a három vallás (és azok számtalan ága-boga) szent helyeinek otthont adó Jeruzsálemre vagy Galilea valamely földdarabjára? Mit gondoljak a géppisztollyal hadonászó gyerekekről, akiknek már a szülei is géppisztollyal hadonászó gyerekek voltak (mert más szerszám, más munka nem is létezett számukra), s most talán éppen robbanóövvel a derekukon lépnek be egy tel-avivi étterembe? Ki a felelős? Az "arab földeket" maguknak kisajátító zsidó bevándorlók? Az őket Európából kiüldözők? A Palesztina felett az első világháború után hatalmat gyakorló Brit Birodalom? Az ENSZ, amely 1947-ben úgy határozott, hogy Palesztinát osszák egy zsidó és egy arab államra? Az arab országok, amelyek ezt nem fogadták el, és évtizedeken át meg akarták semmisíteni Izraelt, azt hirdették, hogy a tengerbe kell szórni a zsidókat? Azok az arab országok, amelyek saját regionális hatalmi céljaikra próbálták felhasználni az otthonukból elűzött/elmenekült palesztin százezreket? A Szovjetunió, amely felfegyverezte Egyiptomot, Szíriát, a palesztin mozgalmakat vagy az Egyesült Államok, amely (hatékonyabban) Izraelt fegyverezte s tartotta életben? Ki volt Begin és Arafat, terroristavezérek vagy népük jövőjéért és végső soron a békés arab-izraeli együttélésért küzdő nagyformátumú, Nobel-békedíjas politikusok? A kérdésekből inkább csak újabb kérdések, a válaszokból újabb szempontok fakadnak, forgatom őket, de csak nem kerülnek helyükre a dolgok. Sose tudtam összerakni egy Rubik-kockát.

A régi szép időkben (ha reggel nem kellett - nem reggel kellett - dolgozni menni) ilyentájt, reggeli és kávé (két külön entitás) után fogtam a Népszabadságot, kiültem az erkélyre és olvastam. Most bekapcsolom a számítógépet, és az első ablakban 15 "elsődleges" e-mail, köztük hat hírlevél, plusz kulturális programajánlók. És persze külön csoportosítva ott van a számtalan "promóció", a második ablakban a Facebook a Messengerrel, az ötödik ablakban a hvg.hu friss hírei. Így hát a következő egy-másfél órát itt, a szobában, a számítógép előtt fogom eltölteni. (Igen, tudom, ezt a sok sz.rt olvashatnám a telefonomon az erkélyen, de az kényelmetlen, nem szeretem.) 

Sok bajom van.

"Szerettek volna gazdagok lenni. Úgy gondolták, hogy értenének hozzá. Tudnának úgy öltözködni, nézni, mosolyogni, mint a gazdagok. Megfelelően tapintatosak, diszkrétek lennének. Elfelejtenék a gazdagságukat, nem fitogtatnák. Nem kérkednének vele. Olyan természetesen lélegeznék be, mint a levegőt. Minden élvezetük igazi élvezet lenne. Sétálnának, kószálnának, boldogan kiválasztanának, felbecsülnének valamit. Élni szerettek volna. Egész életük nem lett volna más, mint az élet művészete.
Pedig ez nem is olyan könnyű dolog: épp ellenkezőleg. Ez a fiatal házaspár – mely nem volt gazdag, de szeretett volna az lenni egyszerűen csak azért, mert nem volt szegény – kényelmetlenebb helyzetet el sem tudott
képzelni. Nem kapták meg azt, amit megérdemeltek volna. Tágas térről, fényről, csöndről álmodoztak, és bekényszerültek szűk lakásuk, mindennapos étkezéseik, sovány kis nyaralásaik, ha nem is nyomorúságos, de – s ez talán még rosszabb volt – meglehetősen korlátozott valóságába. Ez felelt meg anyagi körülményeiknek, társadalmi helyzetüknek. Ez volt a valóság, az ő valóságuk – más nem létezett számukra. De mellettük, körülöttük, az utcákon, ahol járniuk kellett, ott látták a régiségkereskedők, a fűszeresek, a papírüzletek alattomos, ám mégis oly szívélyes ajánlatait. A Palais-Royaltól a Saint-Germainig, a Champ-de-Mars-tól az Étoile-ig, a Luxembourg-kerttől a Montparnasse-ig, Szent Lajos szigetétől a Marais-negyedig, a Ternestől az Operáig, a Madeleine-től a Monceau-parkig egész Párizs egyetlen, állandó kísértés volt. És ők mit sem szerettek volna jobban, mint engedni ennek a kísértésnek, mámorosan, most, mindjárt, örökre. Csakhogy vágyaik látóhatára irgalmatlanul elérhetetlen volt; amiről álmodoztak: mind képtelenség – mind az utópia birodalmába tartozott."

A kisregény egyharmadánál tartok. Rajongok.

Vajon tudta-e, hogy az élete utolsó névnapja? Képes-e ilyesmire gondolni az ember? Vagy elhatározta-e már, hogy az lesz élete utolsó névnapja?

Hogy fontos volt neki, azt tudom, mert halálosan megsértődött, amiért megfeledkeztem róla, és nem érdekelte az, amit mindig elmondtam neki mentegetőzésként, hogy ugyanis nekem fogalmam sincs a névnapokról - napok és nevek kapcsolatáról - lévén, hogy a mi családunkban (és rokoni, baráti körömben) soha nem ünnepeltünk névnapot. A megtorlás az volt, hogy kapcsolatunk során először ő viszont "megfeledkezett" az én szűk három héttel későbbi születésnapomról. Már nem emlékszem a saját reakciómra, de valószínűleg elfért benne a röhögés e gyerekes civódás felett.

Aztán újabb három hét, és... Gondoskodott róla, hogy most már mindig enyhe bűntudat fogjon el szeptember 21-én - feltéve, hogy eszembe jut, milyen nap van -, vagy máskor (gyakran), amikor eszembe jut a kilenc évvel ezelőtti szeptember-október.

Isten éltessen, Máté!

A Facebook ma dobta fel 7 éves emlékként ezt az akkor - exhibicionizmusból kifolyólag - ott is közzétett bejegyzést. Most exkluzív ismétlés blogom olvasói (és a magam) számára.

***

in memoriam Máté

Kerek születésnaphoz közeledve fogamzott meg bennem a gondolat, hogy önéletrajzi sorozatot indítok, jórészt korábbi bejegyzésekre alapozva. Rögtön eszembe jutott, hogy „Cserepek” – Máté kezdett valamikor ciklust ezzel a címmel saját életéből, aztán Ancsa abbahagyatta vele; egy gyönyörű darabjára emlékszem, amelyben Krisztiánnal való megismerkedését írta meg. Az ”in memoriam” nem csak ennek szól: kétszer írtam bővebben nevelőotthoni múltamról, mindkétszer az ő – w.m. – valamely blogbejegyzésének hatására. Az itt olvasható (csekély változtatásokkal) a 2008. október 16-ai poszt megismétlése. Aktualitását az adja, hogy a budapesti Alföldi utcai gyermekotthon a most kirobbant, állítólagos pedofilügy színhelye, és én ott kezdtem „munkás” életemet. Az utca akkor Kállai Éva nevét viselte. (Nem ehhez a történethez tartozik, hanem az élethez, az élet furcsa véletleneihez: Kállai Éva lányával együtt voltunk Vlagyimirban, ő szegedi, én budapesti egyetemistaként, és a barátom lett.)  

Réges-régen, a történelem előtti időkben (1965-ben), érettségi után gyermekfelügyelőnek mentem a Fővárosi Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet szellemi fogyatékosoknak fenntartott átmeneti otthonába. (Tanár akartam lenni, és oda volt protekcióm.) Egyhónapos nyári munkáról volt szó (minden nyáron dolgoztam valamit), hiszen ősszel majd úgyis megyek egyetemre.

Az első nap szörnyű élmény volt, azt hittem, nem hogy egy hónapot, azt a napot se fogom kibírni. A „szellemi fogyatékos" nagyon tág kategória, de semmiképpen nem férnek bele az elmebetegek (skizofrénok, epilepsziások stb.), márpedig itt ilyenek is voltak a vízfejűek, imbecilis képezhetetlenek és a „hivatalos" skála túlsó végét képező, tulajdonképpen teljesen normális gyerekek mellett; utóbbiak nagyrészt a családi körülmények, az ingerszegény környezet vagy más okok miatt két-három évvel lemaradtak saját korosztályuktól, ami 10–12 éves korban feltűnő, de, mondjuk, harminc évesen már nem. Szóval széles volt a skála.

„Átmeneti" volt az intézet, vagyis a – különböző okok miatt – állami gondozásba vett gyerekek ideiglenes elhelyezésére szolgált, de volt, aki már 13 éve „ment át". A gyerekek (fiúk, lányok) 6-18 év közöttiek voltak – én nem egész 19. Az intézet kissé túlzsúfolt volt: a kicsik 30 (emeletes)ágyas hálótermeiben esetenként ketten-hárman aludtak egy ágyban, és fogyatékosokról lévén szó, jó eséllyel közülük az egyik ágybavizelő volt. 20-30 gyerekre jutott egy nevelő (gyermekfelügyelő). Rendet csak az tudott tartani, aki nemcsak üvöltött, hanem ütött is – vagy legalábbis tudták róla, hogy szükség esetén üt. Szilfidebb, középkorú kollegina számára asztalos férje esztergált nevelőeszközt. Én persze azonnal megfogadtam, hogy soha, egy ujjal sem... ezt aztán nem tartottam be. Az intézet a város közepén volt, tágas, de mégiscsak zárt, unalmas udvarral, ezért a gyerekeket igyekeztünk kivinni, nekünk is jobb volt. A legkézenfekvőbb célpont a közeli Köztársaság tér volt. Kiérkezve klottgatyára vetkőztettük („a gyerek fogyóeszköz, de a ruha leltári tárgy"), majd szabadon engedtük őket. A második-harmadik nap a Hűvösvölgy volt a célpont (nagy ruháskosarakban vittük a kaját); a villamoson mellém sodródott egy kb. tízéves, szőke, kék szemű kisfiú – Attila –, megfogta a kezem, és azt kérdezte: „Bandi bácsi, szólíthatom apukának?" Szólíthatott. Ő lett az első kedvencem.  (Megjegyzés: soha, se előtte, se utána nem szólítottak Bandinak, csak ott.)

Aztán egy-két hónap múlva a kicsiktől átkerültem a nagyokhoz, mert kiderült, hogy értek a gyerekekhez. És mint az előző mondatból kiderült, ottragadtam. Nem vettek fel az egyetemre, és én megszerettem a munkát, a gyerekeket, a helyet, önmagam „Bandi bácsi" mivoltát – ami különösen érdekes volt, amikor 16-18 éves lány szólított így. Már tudtam, ez lesz az életem, az „iparengedély" miatt ugyan elvégzem majd az egyetemet, de ide jövök vissza. Közben egy új – jó politikai kapcsolatokkal rendelkező – igazgatónő (megint a véletlen: bő évtizeddel később az ő lánya kolléganőm lett a Rádióban) „konszolidálta" a viszonyokat, ősz végén már csak egy gyerek aludt egy ágyban.

A második kedvencem Pista lett, egy 16 éves, értelmes, pimasz srác. Egy alkalommal ön- és közveszélyes módon szemétkedett velem, és én – míg vacsorára tereltem kb. 40 fős nyájamat – őt leküldtem abba az alagsori helyiségbe, ahol kollégáim szokták elintézni a renitens gyerekekkel „lovagias" ügyeiket. Pista rendben ott várt. – Üssön meg, nyugodtan, engem az apám drótkötéllel vert! – ezzel fogadott. Beláttam, ezzel nem konkurálhatok. Leültünk, egy jó órát beszélgettünk, „lelkiztünk", barátokként álltunk fel. Néhány héttel később felajánlotta, hogy beajánl Budapest egyik leghíresebb galerijébe, az Almássy téribe. Hárítottam.

Attilát aztán elvitték egy vidéki intézetbe; évekkel később egyszer találkoztam vele: tagbaszakadt péklegényként borult a nyakamba. Pistát alkoholista apja kivette az intézetből, dolgozzon, keressen pénzt; többé nem láttam (de lehet, hogy még egyszer-kétszer visszalátogatott, nem emlékszem).

Aztán fölvettek az egyetemre, én minden nyáron egy-egy hónapot nevelőotthonokban dolgoztam, és egyetem után ugyancsak nevelőotthonba mentem dolgozni.

Aztán fél év után elmenekültem a pályáról.

A z utolsó harmad csalódás: egyszerűen szétesett a történet. Az volt a benyomásom (valami ilyesmit egy recenzióban is olvastam), hogy Nádas az íróasztalfiókok mélyéről előszedte a sok évtizeden át gyűjtött, őrzött régi feljegyzéseit, ötleteit, és megpróbálta beleilleszteni ebbe a talán utolsó regényébe. Ami valójában nem is regény, hanem jelenet- és hangulatfüzér, esszéisztikus betétekkel - vagyis részleteiben nagyon is élvezhető. És mintha a végére maga is megunta volna, elég gyorsan végzett néhány szereplővel.

Folytatva az olvasást, most éppen attól vagyok lenyűgözve, ahogy Nádas kifeszít egy-egy pillanatot, a konkrét téren és időn kívül sok más dimenziót belerakva - vagy inkább kihozva belőle. Adva van például az a helyzet, hogy egy a szünidejét a falujában töltő egyetemista lány véletlenül együtt utazik a vonaton egy péklegénnyel, akit az előző nap úgy ismert meg, hogy megmentett egy kiskutyát, amelyet a fiú a vízbe akart fojtani. Undorodik a sráctól, gyűlöli, de állandóan előtör belőle a bűnügyi pszichológiát tanuló - jótanuló, imádott tanárának megfelelni akaró - reflexív és önreflexív diák. A jelenet leírásából nem derül ki, mit mesél a fiú a lánynak, csak az, hogy megállás nélkül önmagáról beszél, az olvasó viszont már előzőleg sok mindent megtudott róla, például azt, hogy a faluban - törpe anyja miatt is - kiközösítették, még csak a nevén se szólítja senki. És persze ekkora már értesültünk arról is, hogy Piroska és Imre közt szerelmi kapcsolat alakul majd ki. A jelenet szereplői közt feltűnik a Vácra zötyögő, lerobbant állapotú vonat, Ferenc József és Kierkegaard - többek között.

"Akár akarta, akár nem akarta, a fiatalemberhez intézett kérdéseinek volt személyes útja, volt személyes éle. Még ha száraz maradt is, tényleg az előírások és szabályok szerint járt el. Ösztönözte, tartotta, késleltette, gátolta, de nem tudta megfékezni az utálatát és az irigykedését, vezette a másik embert a lenyűgözött útjain, és tudatában volt a saját utálatának, hiszen küszködött vele, hol élvezte, hogy utál valakit és utálkozik tőle, hol elutasította, megvonta magától az utálat jogát, és élvezte a saját szubverzióját.

    Világnagy destrukcióra vágyott.

   Ugyanígy küszködhetett volna, ha szerelemre lobban iránta. Az utálat, az öngyűlölet, a gyűlölet és a világmegvetés mind falat kenyér. 

     Itt izzott előtte egy ember a banális életmonológjával. Életvallomásnak azért nem nevezte volna.

     Az egyes szám első személyű elbeszélés eddig nem ismert önös formája ragadta magával a fiatalembert.

     Ő került az egyetlen világegyetem centrumába, csak ő, egyedül ő. Testében kifeszült tőle, mint akit egy nem látható tárgyra felfeszítettek. Krisztust a keresztre. Nem egészen, de valamennyire megszabadult a lapos pillantásaitól, a beszédhibáitól. Megnyílt a csúnya énje. Ez meg szép volt. Pillantásának szokatlan lassúsága és szépen boltozott szemhéjának fizikai súlya megmaradt, láthatóvá lett, hogy miben időzik, mitől dadog és miként téved el.

    Lassan nézett, vastag szemhéját igen lustán engedte le, és még lassabban emelte rá bármire.

    Kinyílt arcán láthatóvá vált, hogy nyomora nélkül milyen szánalmas és kisszerű lehetne. Színésznek állhatna. Színészeknek van ilyen mozgalmas arcuk, óvatos nézésük, nyomatékos tekintetük.

    Piroska mégis azt mondta magában, az ég szerelmére, ez az egész, úgy, ahogy van, engem kevéssé érdekel.

    Mint aki kudarcát előre belátja, és inkább tilalmi táblákat állít. Tehetne bármit, a másik ember aligha ura és soha nem lesz ura önmagának. A húsz év alatt elsajátított nyelvei beszélnek, nem ő beszél. Nincsen nyelve hozzá, hogy elbeszélje. Ebben ő nem segítheti. Ezt tőle senki nem várhatja el. Önmagától sem várhatja el.

    Igazán nem gyűlölheti semmiért, ám tartós empátiára sem kényszerítheti önmagát. Így éledt fel benne az ősi szorongás, amiről valójában a másik beszélt. Hiszen a másik ember közeliségét holnap sem tudja majd úgy levetni önmagáról, mint egy öreg télikabátot.

   Úgy bámult a saját szorongásra, miként Bálám a szamarára.

   A szamár előbb látta meg, hogy mit fog látni Bálám. Útjukon ott áll kivont kardjával az Úr Angyala.

    Vácott a csinos kis állomást, ahová a császár egy szép tavaszi délelőtt Erzsébet királynéval nagy ünneplések közepette megérkezett, alaposan kinőtte és lehasználta már a város. A Monarchia üressé vált díszlete várta őket itt. Mégpedig együtt várt rájuk ez a lezüllött váci állomás

    Várakozásához miért ne tartozott volna rettenet, félelem és reszketés, pontosan úgy, ahogy Kierkegaard-nál áll."

Évtizedek - az Emlékiratok könyve megjelenése és gyors elolvasása - óta Nádas-fan vagyok, egyre lelkesebben és talán elmélyültebben is. Ez utóbbi állapothatározó az újraolvasást is feltételezi. Ezt eddig - gyenge emlékezetem szerint - az Egy családregény végével, az Emlékiratok könyvével és az Évkönyvvel sikerült abszolválnom. Említett gyenge memóriám okán az újraolvasás újrafelfedezést is jelent, de a lényeg a lubickolás a szövegben. Régóta készülök a Párhuzamos történetek ismétlésére is, de bevallom visszariaszt a terjedelme, meg az, hogy annyi minden mást is el kéne olvasni. A fogyatkozó időben.

A Párhuzamost ráadásul most beelőzte a tavaly megjelent - szintén vaskos, csaknem 500 oldalas - Rémtörténetek. Mint látható, nem siettem el, nem is voltam benne biztos, hogy el akarom olvasni; a bőségesen megjelent - természetesen alapvetően elismerő, méltató - recenziók (lásd internet) számomra elég ambivalensek voltak. Nem volt vonzó az a tény(?), hogy évtizedek alatt készített feljegyzésekből, évtizedekkel ezelőtt Kisorosziban az "egyszerű nép ajkáról" begyűjtött párbeszédekből született. De egy ajándék könyvutalvány jóvoltából hónapokkal ezelőtt megvettem és pár napja mégis belefogtam. Az első kb. tíz oldal, a szinte minden mondatban előforduló - és monoton, variáció nélkül ismétlődő - trágárságok baromira idegesítettek. Szinte követhetetlen volt, hogy ki beszél, kihez beszél, miről és miért beszél. Aztán mintegy varázsütésre, hirtelen "elkaptam". Szövegpuzzle, amiből egyrészt egy falusi vénasszony monológja, élete és a falu meg lakóinak, akár több nemzedékre visszamenő, története rajzolódik ki. Mostanra az egyharmadán vagyok túl valamivel, de lenyűgöz az írói mesterség/művészet, ahogy ezeket a puzzle-darabkákat formálja, kezeli, illeszti. A recenziókból tudom(?) a végkifejletet, a "nagy" rémtörténetet, de úgy tűnik, maga az élet rémséges, teli hétköznapi rémtettekkel, ha mással nem, hát gonosz pletykákkal. És a fő "hang", a monologizáló, emlékező Teréz talán nem is olyan gonosz, primitív, mint elsőre látszik...

Előző bejegyzéseimben már említettem, hogy a közelmúltban elhunyt magyar-amerikai történész (az 50-es években a Szabad Európa Rádió munkatársa), Deák István önéletírását olvasom, s hogy eléggé ambivalens a viszonyom a könyvhöz. Történelmi, pláne leegyszerűsítő politikai fejtegetései gyakran keltenek bennem ellenkezést, ellenérzést, ami persze adódik eltérő világnézetünkből, sorsunkból is. Viszont borzasztó érdekesek - és élvezetesen megírtak - a személyes életére vagy ismerőseinek az életére vonatkozó leírásai, megjegyzései. Íme egy oldal az 1948-50-ben párizsi emigrációban élő Deáktól (-ról):