avagy: Orbán Viktor tökös gyerek.

Volt, aki három nappal ezelőtti bejegyzésemből, vagyis egy belinkelt Joseph Stiglitz-cikkből nem jött rá, ezért most egyértelműsítem (némileg leegyszerűsítve): az IMF-et a globális finánctőke (vagyis az összefonódott termelő és banktőke) olyan szervezetének látom, amely e globális tőkés világ centrumának - ma már nem is csak vagy elsősorban centrumországainak, hanem centrumoligopóliumainak - az érdekeit képviseli. Nem érdeklik országhatárok, szarik a nemzeti érdekekre. Csúnyák, rosszak, nem szeretem őket. Na és?

Itt élünk, egy olyan országban, amelyet tarthatunk a világ legnagyszerűbb nemzetének (tudjuk pontosan, mit értünk ma nemzeten?), tarthatunk sorsüldözöttnek vagy éppen büszkélkedhetünk azzal, hogy több tízezer éve mi fújjuk a passzátszelet, hogy valójában mi vagyunk a sumérok, tőlünk származik a Jézusnak nevezett parthus királyfi, és hogy itt van a világ szívcsakrája, és hogy a "magyar géniusz", hiszen nézzük csak meg azt a sok magyar (zsidó) Nobel-díjast... Csak éppen... Csak éppen szinte a nullával egyenlő a befolyásunk a világ valóságos nagy folyamataira, a világot meghatározó, uraló globalizmusra. És ebből következően meglehetősen csekély a befolyásunk a saját életünket alapvetően meghatározó tényekre, folyamatokra, vagyis a világgazdaságra, a hatalmi erőviszonyokra. (Sok mindent persze magunk csinálunk - jól vagy rosszul, de ez más téma.) Viszont élünk, élni szeretnénk.

Rossz hírem van. A szociáldarvinizmus ugyan sok szempontból nemcsak hibás, hanem iszonyú gonosztettekre is mentséget nyújtó gondolatnak bizonyult, de témám  szempontjából kénytelen vagyok emlékeztetni arra, hogy az élőlények közül azok maradtak fenn, amelyek képesek voltak alkalmazkodni a változó körülményekhez, képesek voltak átalakulni, fejlődni. A helyzet ugyanis az, hogy lehet ugyan széllel szemben pisilni, csak kellemetlen következményekkel jár.

Lehetünk önérzetesek, sőt, az is lehet, hogy nekünk van igazunk - mármint morálisan. De - akaratunktól függetlenül - benne vagyunk egy játékban. És nemcsak arról van szó, hogy akkor el kell fogadni az erősek által diktált játékszabályokat, hanem, hogy ezt a játékot lényege szerint is csak ezekhez alkalmazkodva - s ha okosak vagyunk, velük élve, őket fel- vagy kihasználva - lehet játszani. El tudok képzelni más játékot is - sőt, annak a híve vagyok -, de ez momentán nem aktuális.

Persze vannak nemes hagyományaink: "Ugocsa non coronat!" Na és?

A Nominativus blogon találtam, és nagyon igaznak - ezért fontosnak - tartom:

"Az ironikus beállítottság alapvetően egy kérdező viszony a világhoz. Illetve a világról való vélekedéseket illetően. Az ironikus ember folyton kérdéseket tesz föl: Tényleg így van ez? Biztos, hogy így van ez? Nem lehet, hogy a másiknak van igaza? Vagy részben nekem, részben neki? Ebben különbözik az irónia a cinizmustól. A cinikus ember közömbös az értékek iránt, az ironikus az ésszerű kétely terhét viseli. Mivel nem bújhat ki a bőréből, természetesen vannak meggyőződései, de mivel tisztában van az emberi elme és ítélőerő korlátaival, ezeket nem tartja mások számára kötelezőnek; hiszen abban sem lehet biztos, hogy holnapután osztja-e majd a saját tegnapelőtti meggyőződését.
A cinikus ember mások szenvedésén röhög, az ironikus a saját önsajnálatát igyekszik leküzdeni.
Az ironikus ember soha nem válhat sem fasisztává, sem bolsevikké. A cinikusból – érdekei szerint – akármelyik lehet.
Végül, de nem utolsósorban. az iróniából sohasem hiányozhat a szeretet. Tudom, hogy ez igen problematikus – mivel nehezen definiálható – kategória, de kétségtelenül tudjuk, hogy létezik.
Ami a melankóliát illeti: nem ellentéte az iróniának, hanem a komplementere. (Természetesen nem pszichiátriai értelemben használom a szót: nem a mélakórra gondolok.) Lényegében a mulandóság felett érzett szomorúság. Szomorúság amiatt, hogy eszméink elavulnak, szerelmek elmúlnak, barátságok megzápulnak. Hogy csupán egyetlen bizonyosság van: meg fogunk halni. Ezt viszont a melankolikus ember békésen tudomásul veszi. A melankólia voltaképpen halk, rejtett derű."

forrás : Lettre 1997. Tavasz 24. sz.

"...A pénzügyi piacok olyan rendszert alakítottak ki, amellyel érvényt tudnak szerezni a saját nézeteiknek. Egy kisebb országot például el lehet árasztani tőkével az egyik pillanatban, majd visszatartani a forrásokat és hatalmas kamatokat kikényszeríteni ugyanott. Ilyen körülmények között a kis országoknak lényegében nincs választásuk: vagy elfogadják a pénzügyi piacok diktátumát a megszorításokra, vagy megbüntetik őket a finanszírozás megszüntetésével. Ráadásul amikor Spanyolország nemrég bejelentette a megszorító csomagját, röviddel rá leminősítették az állampapírjait, mivel az visszafogja a növekedést. A pénzügyi piacok így egyszerre mondhatják például Görögországnak és Spanyolországnak, hogy „elátkozott vagy, ha nem csökkented a kiadásaidat, de ha megteszed, akkor is”.
Az egyáltalán nem meglepő, hogy a pénzügyi piacok ódzkodnak a megfékezésükre tett kísérletektől. A korrumpált vagy tökéletlen demokrácia keretei között működtetett országokban ellen tudtak állni a változásnak. Szerencse, hogy Európa és Amerika polgárai elveszítették a türelmüket, és elkezdődött a megszelídítés folyamata. Ezen az úton azonban még nagyon sok teendő van."

Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdász cikke

Saint nyaralási útinaplója hívta elő az emlékeket sok évtized távolából, őt olvasva határoztam el ezt a bejegyzést. Tegnap aztán láttam a nagyon öreg (84 éves) Fidel Castrót a tévében, butaságokat beszélt – de beszélt, még.

Castróról, Kubáról egyszer már megírtam a politikai véleményemet, még A vajszínű árnyalaton vendégeskedve, a beszédes Cuba si, yanqi no! címmel, ezt most nem ismétlem meg, az a hivatalos politikai álláspontom. Itt most szubjektív élmények jönnek.

*

Először is arról, hogy én 12 éves voltam, amikor győzött a kubai forradalom, egy csoport szakállas, puskás, huszon- és harmincvalahány éves fiatalember megdöntött egy diktatúrát. Hatéves korom óta már naponta olvastam újságot, hallgattam a rádióhíreket. Azzal a képpel (újságban; tévénk majd félév múlva lesz) kezdődik az év, hogy Che Guevara egy tank tetején bevonul Santiago de Cubába. Romantikus, lelkesítő élmény – mondhatom, generációs élmény –, és ebből a szempontból mindegy, hogy történelmileg, politikailag mennyire igaz – később mennyire lesz igaz – a kialakuló mítosz. Forradalom volt (nem a szavazófülkében), hősökkel, harccal (bizonyára áldozatokkal is, de akkor ez nem érdekelt, „hulljon az ellen!”), és aztán a nagy, erős Amerikával dacolva. Megtanultuk a Július 26-a indulót – „Fegyverbe, fel, kubai harcosok! Jól tudjuk, a mi ügyünk győzni fog…” –, magyarul leginkább Varga András operaénekes baritonján (sajnos nem találtam az interneten).

*

1980-ban két hónapot töltöttem Kubában, főleg Havannában; hivatalosan (csere)munkára, valójában nyelvtanulással egybekötött üdülésre utaztam. Az érkezésem előtt pár nappal tört ki a „menekültválság”. Úgy kezdődött, hogy néhány kubai beszaladt Peru havannai nagykövetségére és menedékjogot kért. A kubai kormány követelte a kiadatásukat, és amikor ezt Peru megtagadta, a hatóságok bejelentették, hogy megszüntetik a követség őrzését. A hírre a következő két napban körülbelül tízezren árasztották el a nagykövetség – havannai szokás szerint – szép nagy parkkal rendelkező területét. Hosszas alkudozás kezdődött, aminek egy pontján az Egyesült Államok közölte: hajlandó befogadni a kubaiakat. Washingtonban nyilván arra számítottak, hogy ezt Castro elutasítja, de meglepő dolog történt: a kubai vezető közölte, hogy aki akar, elmehet Kubából, és erre a célra megnyitották a Floridához legközelebbi Mariel kikötőjét. A következő hetekben kétszázezren hagyták el Kubát, míg csak az amerikaiak ki nem könyörögték, hogy Castro zárja le a határt, mert már nem bírják. Kubában állítólag kisöpörték a börtönöket, az elmegyógyintézeteket, ezek lakóiból is „menekült” lett – meg persze sok-sok ügynökből. A kubai vezetés egyrészt ösztönözte az ország „megtisztulását-megtisztítását”, másrészt viszont eszelős kampány kezdődött a gusanók – a „férgek” – ellen, akik ellenségei a forradalomnak, akik elhagyják „Latin-Amerika első szabad földjét”. Havannában esténként minden háztömbnél – persze az utcán – a Forradalomvédelmi Bizottságok (ez az egész lakosságot átfogó részint népfrontjellegű, részint belügyi, polgári védelmi intézmény) szervezésében gyűléseztek, tüntettek. A megmozdulások az aznapi Granma- (a pártlap) vezércikk felolvasásával kezdődött és önfeledt szambázással ért véget. Közben mindenki kiabálta, amit kellett. Vidáman, könnyedén – kubai módra.

*

Havannában a Nacional Hotelben laktam; az 50-es években még az amerikaiak számára építették, úgy is nézett ki még mindig, ez volt a legelegánsabb a városban. Egykori lakói közül a kubaiak büszkén emlékeztek Frank Sinatrára, valamint a gengszterekre, akiket a személyzet idősebb tagjai még láttak (vö. „még látta Lenint”).  Tényleg luxusszálloda volt, medencével, csodás, régi Otis lifttel, pazar büféreggelivel, sarki hidegre légkondicionált bárral (daiquirí, ó, istenem!), előkelő modorú pincérekkel. Meg hatalmas csótányokkal, de ezt inkább csak hírből tudom, mert az én szobámban valamiért nem voltak.

Bőség, luxus egy olyan országban, ahol ugyan nem éheztek, de szigorú jegyrendszer volt, fejadagokkal; különleges ünnep volt, ha a húsjegyre sertést lehetett kapni és nem lilára fagyasztott magyar csirkét. A néhány élelmiszerboltban legfeljebb száraztésztát, konzervet árultak. Kubában az ember vagy szegény volt, vagy luxusban élt – én a kubai rádió vendége voltam, tehát luxusban éltem. Havannában egy hely volt, ahol a két „fogyasztói” világ találkozhatott: a Coppelia. Ez egy hatalmas kerthelyiséggel rendelkező fagylaltozó volt, esténként idejártunk. A hihetetlenül édesszájú kubaiak mézet is csorgattak a hatalmas kehely fagyikra.

Az átlag kubai – a fentiekből is következően – meglehetősen egészségtelenül táplálkozott. Ennek következtében mítosznak bizonyult a kubai nők szépségére vonatkozó számtalan elbeszélés: gyorsan elhíztak, formátlan, nagy seggük volt. (Egyébként bevett dolog volt, hogy a zsúfolt buszon a férfiak megfogták egy-egy jobb nő fenekét; a feleségem nagyon büszke volt, hogy az övét is.)

Részben a menekültválság hatására, akkoriban a párt és a kormány új gazdaságpolitikát hirdetett meg: a parasztok a kötelező állami felvásárláson túl megmaradt terményeiket – zöldséget, gyümölcsöt – városi szabadpiacokra vihették, s ugyanígy engedték, hogy a kézművesek is szabadon árulják portékáikat – egy héten egyszer – a Katedrális előtti téren. Aztán amikor a parasztok elkezdtek „gazdagodni”, akkor gyorsan visszavonták az engedélyt, amikor emiatt a városi lakosságnak romlott a hangulata, akkor újra engedélyezték, és ismereteim szerint ez azóta is így folyik, néhány évenkénti ciklusokban.

*

A color local-hoz tartozott a háromféle peso. A normál pesóért, amiben a kubaiak kapták a bért, nyugdíjat, nagyjából a fent említett fagylaltot lehetett vásárolni (meg persze a jegyre – a libretára – minden egyebet). Nekem convenio pesóm volt, erre váltották a szocialista országok valutáját, s ezzel majdnem mindenhol lehetett fizetni, mindenesetre több helyen, mint a mezitlábas pesóval – de persze sok helyen, például étteremben, más volt az ár az egyikért, és más a másikért. Ez nem azt jelenti, hogy kétféle árrendszer volt. Hanem három. Volt – ma is van – ugyanis a peso convertible, a nyugati valutákat váltották erre, s ilyenje volt azoknak a szerencséseknek is, akiknek a Miamiban élő rokon küldött. Ez jó üzlet volt a kubai államnak is, ugyanis egy dollárért egy konvertibilis pesót adtak hivatalosan. (A feketepiaci árról nem tudok beszámolni, számos okból óvakodtam tőle – meg nem is voltam rászorulva.)

*

Edit disszidens volt. Magyarországról disszidált Kubába. Mert szerette, mert beleőrült, mert imádta a napfényt, a tengert, a nyelvet – meg a mosolygást. 25 körüli szőke, mindig vidám, rengeteget dumáló lány volt, aki körül mindig pezsgett az élet. Állítólag turistaként érkezett Kubába, s úgy döntött, hogy marad. Nem értettem a dolgot. Nem azt, hogy miért maradt ott, hanem hogy hogyan. Ismereteim szerint nem voltak kubai papírjai, nem volt legális állása, valami nem stimmelt a lakással sem, a magyarázatai – ha én feszélyezetten érdeklődtem – ködösek voltak. Azt hiszem, egy ott dolgozó, jóval idősebb magyar mérnök szeretője volt – a pasas felesége látszólag jól tolerálta a dolgot. Nem ez az érdekes, hanem, hogy Edit odaillett, egészen természetes volt, hogy ennek a csajnak ott a helye. Fogalmam sincs, hogy mi lett vele, harminc éve nem hallottam róla, de nekem ő is Kuba.

*

Meg az a három – igazi kubai – srác, akinek már nem emlékszem a nevére, de akikkel néhány órára összehaverkodtunk.

Közülük a legfiatalabb 15-16 éves lehetett, és a guamái krokodilfarmon dolgozott, azt hiszem etette az állatokat, meg takarított, ilyesmi. Odacsapódott hozzánk (a többes szám első személy rajtam kívül a prágai rádió munkatársnőjét, valamint idősebb kubai kísérőnket jelenti), mert hát akkoriban azért nem volt gyakori a külföldi vendég arrafelé. Dumálgatni kezdtünk, – „Hogy tetszik Kuba?” –, és vizsgáztatni kezdett; elkezdett a tárcájából fényképeket mutogatni. Ez a kamasz srác nem színésznőképeket hordott magánál, hanem kubai politikusokét. Az, hogy Fidelt felismerem, azt magától értetődő volt neki, annak viszont szemlátomást örült, hogy Che Guevarát is, és amikor a harmadik képre rávágtam, hogy Camilo Cienfuegos (a forradalom egyik vezetője volt, 1959 őszén repülőgépével az Atlanti-óceánba zuhant), akkor örökre a szívébe zárt.

A másik fiú 20-22 éves lehetett. Egy havannai sétám során szólított meg: „Where are you from?” – nyilván nagyon látszott rajtam, hogy külföldi vagyok. Dumálgattunk, már nem emlékszem, miről, és meghívtam a szálloda bárjába egy koktélra. Körülbelül öt perce beszélgethettünk, amikor a szomszéd asztaltól, ahol két középkorú férfi ült, az egyik felállt és magukhoz hívta a srácot. Aztán egy perc múlva odajött a fiú, és megkért, hogy menjek ki a bárból. Őt se láttam azóta. Remélem, gyorsan elküldték Floridába, és ott jó neki.

A harmadik 25-30 körüli volt. A repülőtéren ültem, az Isla de la Juventudra induló gépre vártunk. Egyszercsak levágódott a mellettem lévő székre egy elég marcona kinézetű pasas. Előbb szunyókált egy kicsit, aztán – népszokás – beszélgetni kezdett. Mondta, hogy most jön a börtönből, rálőtt valami katonatisztre, nem találta el, de ült néhány évet. Nőügy. Amúgy volt bokszoló, meg a Szovjetunióban, Bakuban járt olajmérnöki főiskolára. Ennél a pontnál oroszra váltottunk, és testvérek lettünk. A repülőgépen persze egymás mellett ültünk, dumáltunk, és fölajánlotta, hogy ha megérkezünk Nueva Geronába, a sziget székhelyére, bemutat a húgának és vele tölthetem az éjszakát. Mondtam, hogy feleségem van. – Na és? – Én hűséges vagyok – mondtam. Pillanatnyi döbbent csend után harsány röhögésben tört ki. (A programból, sajnos, azért sem lett semmi, mert mi mentünk tovább, megnézni azt a börtönt, ahol Fidel raboskodott.)

*

„Nagyon szép szegénység” – mondta egy magyar barátom, aki ugyancsak akkoriban járt Kubában.

Update: Pazzo hiányolta a képeket, pótlásul egy 4:20-as klip Havannáról a Buena Vista Social Club zenéjével. Beágyazni nem lehet, sajnos, megnézni igen: itt.

*Az évszázad a 20., a cím pedig utalás Déry Tibor egykori tárcasorozatára, A napok hordalékára.

A sorozat korábbi darabjai:

Marihuána, Madrid, Attila

Gyuri, aki Jorge

November 7., Szása

Grisa, Leningrád

Osztaskovo, Internacionálé

Cseh Tamás

Jótékonyság, szolidaritás (Haiti ürügyén)

És a legújabb gyöngyszem a robot közepette:

chutzpah, hutzpah [ˈxʊtspə]

És szép az angol szövegkörnyezet: " Ahogy Wyomingben mondják: chutzpah".

*

Mai örömteli felfedezésem: az angolban is létezik a smúzol, smúzolás kifejezés:

schmooze: To converse casually, especially in order to gain an advantage or make a social connection.

Újabb bizonyíték a Washington-Tel Aviv (Judapest-Washington?) tengelyre!

Több ezren tüntettek tegnap Bécsben egy koszovói család kitoloncolása ellen.

A csütörtök esti demonstráción a rendőrség szerint hétezren, a szervezők szerint húszezren gyűltek össze. Több osztrák közéleti személyiség is jelen volt, Elfriede Jelinek Nobel-díjas osztrák írónő pedig videoüzenetben támogatta a tüntetőket. A menekültstátusért sikertelenül folyamodó Zogaj család Ausztriában tartózkodó tagjainak nyolc éve tartó jogi eljárás után július közepén végleg el kell hagyniuk Ausztriát.

***

Levél egy patinás bécsi gimnáziumban tanító barátunktól:

Megvolt az írásbeli érettségi németből.
Olyan csodálatos -  2 osztály = 47 gyerek, ebből: 2 magyar, 1 ghanai, 2 német, 1 perzsa, 1 perzsa-osztrák, 1 cseh, 1 kínai, 1 szerb, 1 kínai-francia, 1 brazil, 1 koreai, 1 lengyel-argentin, 1 horvát, 1 afgán, 3 lengyel, a maradék 28 osztrak.... de mint minden második osztrákot, őket is Nowaknak, Kratochwilnak, Diossynak hívják...

Kérdéseket megelőzendő:  diplomaták, menekültek, vendégmunkások, minden van, mind perfekt beszél osztrákul, átlaguk ugyanolyan, mint a többinek, semmi rasszizmus, a szerb kijön a horváttal stb, az afgán lány szexbomba szépség, és úgy is öltözik - szóval félrepakolhatjuk előítéleteinket és félelmeinket, ha vannak.
Talán még az is érdekes, hogy a németek mentalitásban sokkal idegenebbek az osztrákoknak, mint Kelet-Európa vagy a brazilok.

A többi osztályom is ilyes keverék; ha nem keverednénk, degenerálódnánk. Ennyit az ősi vérről, amiről manapság megint annyit hallok a Kossuth rádióban...

Az Értelmező Szótárban hosszú szócikk, plusz a származékok, az összetett szavak. A nyelv legkisebb, önálló jelentéssel bíró egysége; a szó mind beszéd, beszélés – és ha most azt mondom, szóbeszéd, az máris szójáték. Szóval máris ömlik belőlem a szó, a hiábavaló – szófia – beszéd. Elakad a szavam az ámulattól, ahogy elmerülök a szavak tengerében, de inkább elapasztom a szóáradatot, mielőtt a szókimondó M. ismét szófosással vádol.

*

1. Kezdetben vala az Íge, és az Íge vala az Istennél, és Isten vala az Íge. 2. Ez kezdetben az Istennél vala. 3. Minden ő általa lett és nála nélkül semmi sem lett, a mi lett. 4. Ő benne vala az élet, és az élet vala az emberek világossága; 5. És a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt. 6. Vala egy Istentől küldött ember, kinek neve János. 7. Ez jött tanúbizonyságul, hogy bizonyságot tegyen a világosságról, hogy mindenki higyjen ő általa. 8. Nem ő vala a világosság, hanem jött, hogy bizonyságot tegyen a világosságról. 9. Az igazi világosság eljött volt már a világba, a mely megvilágosít minden embert. 10. A világban volt és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt. 11. Az övéi közé jöve, és az övéi nem fogadák be őt. 12. Valakik pedig befogadák őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, a kik az ő nevében hisznek; 13. A kik nem vérből, sem a testnek akaratából, sem a férfiúnak indulatjából, hanem Istentől születtek. 14. És az Íge testté lett és lakozék mi közöttünk (és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét), a ki teljes vala kegyelemmel és igazsággal. (Károli-Biblia, János Evangéliuma)

*

Csehovról mondta valaki nagy orosz (már elfelejtettem, kicsoda): Több benne a gondolat, mint a szó.

*

Keresem a szót. 1969. október 10. Egy buli, egy tánc…

Nekem az 1969-es lemezen van meg a dal, csak az számít, ott még – ahogy kell – az Illés kísérte Koncz Zsuzsát. (Jó, a Fonográfos lemezeivel se volt bajom.) És persze eszembe jut sok más Bródy-szöveg, naná, hogy elsőnek a Jelbeszéd, arról meg a Ha én rózsa volnék…, a Sárga rózsa, a Láss, ne csak nézz!

És az is, hogy „A szó veszélyes fegyver, és van, aki fegyvertelen”

*

Bálint György: A szavak felkelése

„Azt álmodtam, hogy a szavak felkeltek, és kivonultak, mint egykor Róma elégedetlen népe, a Szent Hegyre…

– Gyalázat! Napról napra jobban bántalmaznak minket! Elcsépelnek, kiforgatnak eredeti jelentésünkből. Egyre jobban kopunk, már egészen laposak vagyunk, és ha ezt tovább tűrjük, holnapra már nem lesz semmi értelmünk!

…

Az emberek körében hamarosan észrevehetővé váltak a lázadás következményei. Tehetetlenül kapkodtak és tátogtak, és nem tudtak rendesen hazudni, halandzsázni, csalni, és népszerű olvasmányokat szerkeszteni. Később már rabolni és gyilkolni is alig tudtak, mert fejlett, differenciált világunkban ez sem lehetséges szavak nélkül. Így aztán meglepően rövid idő alatt összeomlott az egész civilizáció…” (1938)

*

Babits Mihály: Jónás imája

Hozzám már hűtlen lettek a szavak,
vagy én lettem mint túláradt patak
oly tétova céltalan parttalan
s ugy hordom régi sok hiú szavam
mint a tévelygő ár az elszakadt
sövényt jelző karókat gátakat.
Óh bár adna a Gazda patakom
sodrának medret, biztos útakon
vinni tenger felé, bár verseim
csücskére Tőle volna szabva rim
előre kész, s mely itt áll polcomon,
szent Bibliája lenne verstanom,
hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan
bujkálva, később mint Jónás a Halban
leszálltam a kinoknak eleven
süket és forró sötétjébe, nem
három napra, de három hóra, három
évre vagy évszázadra, megtaláljam,
mielőtt egy még vakabb és örök
Cethal szájában végkép eltünök,
a régi hangot s, szavaim hibátlan
hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran
szólhassak s mint rossz gégémből telik
és ne fáradjak bele estelig
vagy mig az égi és ninivei hatalmak
engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.

*

*

„Szó bennszakad, hang fennakad, /Lehellet megszegik…” Ez Arany, A walesi bárdok. Hetedikben ezen múlt az ötösöm magyarból, hibátlanul megtanultam, ma is el tudom mondani. Judit néni volt a magyartanár, a valaha volt legkedvesebb tanárom – ő is szeretett engem. A többi között megmentett attól, hogy a tanári tekintély (mások tekintélye, persze) megsértése miatt büntetésből egy másik osztályba rakjanak át, és rám bízta egy november 7-ei iskolai ünnepség ünnepi beszédét (megírás és elmondás). Karján tetovált számjegyek őrizték a gyerekkori – alig több mint másfél évtizeddel azelőtt történt – auschwitzi társasutazás emlékét, és emiatt képtelen volt az órán felolvasni egy Radnóti-verset. Rám bízta.

Vannak dolgok az életemben, amiket szégyellek; az egyik ilyen, hogy gimnazistaként talán kétszer látogattam még vissza hozzá, és azóta sem. Kilencvenen fölül, úgy tudom, most is él még. Pali barátom évek óta ígéri, hogy összehoz egy találkozót vele.

*

Ha megfogalmazok, leírok valamit, azzal birtokba veszem, uralom. Ha kimondom, az addig alaktalan formát nyer; oszlik, vagy legalább enyhül a félelem, a szorongás; testet ölt az érzés.

Ettől persze még van, ami kimondhatatlan; van, amit nem kell kimondani.

*

"...jó szóval oktasd, játszani is engedd/ szép, komoly fiadat!"

***

A sorozat korábbi darabjai:

Szóudvar 1. Egyenrangú  --  2. Ifjúkor  --  3. Őszinte  --  4.  Rend  --  5. Tükör  --  6. Gyász --

7. Fénykép  --  8. Utazás  --  9. Csend

Történetesen a Szent Korona-tanról írtam szemináriumi dolgozatot másodéves egyetemistaként. "Szörnyű" időkben; hogy mást ne mondjak, Biszku Béla volt a Politikai Bizottság egyik  tagja, a Központi Bizottság egyik titkára. És én mégis...
Nem voltam ellenálló, a Középkori Magyar Történeti Tanszék akkor ifjú tanársegédje, aki a témát a félév elején bedobta, sem volt az (ő lett később a pártajánlóm), de ő már akkor foglalkozott ezzel, én meg persze semmit nem tudtam róla. Honnan tudtam volna 1968-ban, de a cím megragadta a fantáziámat. Aztán persze mindenféléket elolvastam, a Szent István-legendáktól Werbőczyn át a két világháború közti tanulmányokig. Szórakoztató munka volt, bár sose érdekelt különösebben a középkor, de az ideológiák, azok keletkezése, átalakulása, konkrét történeti, társadalmi összefüggéseik igen. Bizonyára töméntelen magabiztos okosságot hordtam össze a dolgozatban (valahol megvan a padláson, de nem megyek fel érte).
Mindenesetre "szakértőnek" érzem most magam, és csendes derűvel követem a keresztény-nemzeti (ugyan már!) erők (igen!) hatalomra jutása nyomán újra kivirágzó Szent Korona-őrületet, különös tekintettel az alkotmányozási hevületre.
Sokszor leírtam már: az úgynevezett baloldal összeomlását és megérdemelt vereségét szerintem mindenekelőtt az ideológia vagyis az értéktudat - az értékválasztáson és -képviseleten alapuló politika - hiánya okozta. A világban való tájékozódáshoz, a rendszerszemlélethez kell (szerintem) az ideológia, amelynek sok más mellett része a történelmi tudat, a hagyomány is. A magyar történelmi tudatnak, hagyománynak - a valóságosan megtörtént történelemnek - pedig része a Szent Korona. Is. És nem is elsősorban maga a koronázási eszköz, ékszer, jelvény, amelyet Szilveszter pápa küldött István királynak (s amelyhez konkrétan semmi köze a ma Szent Koronaként ismert tárgynak), hanem a jelentése, a hozzá fűződő eszmék, hiedelmek. A jelentés volt a fontos már induláskor, hiszen ezzel az aktussal a magyar államot a keresztény Európa fogadta be. (Hogy a nyugati vagy a keleti kereszténység-e, az akkor és még sokáig nem volt egyértelmű, pontosabban akkor még nem is kellett választani. De ez egy másik történet.) A jelentés volt fontos a középkori trónharcok idején - az az "igazi" király, akié a korona -, s akkor is, amikor a 13. századtól (az Aranybulla kora) a király által megtestesített központi hatalommal szemben a nemesség a Korona által megtestesített - (nem magyar, hanem hungarus!) - nemzet egyenjogú részének tekintette a királyt és önmagát is. Mindez egyébként nagyjából megfelel a kor európai felfogásának.
Közbevetőleg: olvasom a mai újságban a neves jogtudós-ideológiatörténész (egykori vendéglátós) volt miniszterelnök fejtegetését, ahol a többi között azzal érvel a Szent Korona-tannak az Alkotmányban való szerepeltetése mellett, hogy az 1505-ös országgyűlés kimondta: nem kell "idegen vérből" származó király. Attól kezdve kizárólag "idegen vérű" királyaink voltak. (És most nem megyek bele abba, hogy vajon ki volt "nem idegen vérű" a magyar történelemben, bár ez is jópofa kérdés.)
Rövidre fogva (mert hogy más dolgom is van): a Szent Korona mint eszme és tan igazából Trianon után, a két világháború között vált fontossá: ha a "Szent István-i" birodalom (időlegesen) el is veszett, tovább él a Szent Koronában, amely ettől fogva - e tan szerint - már nem a nemzetet jelképezi, hanem az "integer", "sérthetetlen", s éppen ezért visszaszerzendő birodalmat is. Ezt jelenti természetesen a mai őrültek és cinikusok számára is.
Amúgy nekem személy szerint nincs azzal bajom, ha a Szent Korona bekerül az új Alkotmánynak a sokszálú - és sokhitű, soketnikumú - magyar történelemre, kultúrára hivatkozó preambulumába. Mondjuk, együtt Dózsa Györggyel, a Hunyadiakkal, 1848-cal (hm. melyik '48-cal? Kossuthéval? Petőfiével? Széchenyiével?).
Minden egyéb ostobaság vagy ócska ripacskodás.

Finom vacsora, kellemes társaság, intellektuális csevegés. Fiatal, energikus közgazdásznő éppen a mikrofinanszírozásról mint a társadalmi felemelkedés eszközéről tart előadást, az indiai tapasztalatokról és a magyarországi cigányokkal kapcsolatos tervekről. Az asztaltársaság egyik idős (értsd: nálam is idősebb) tagja felcsattan: "ez értelmetlen, ezekkel úgyse mész semmire, ezek nem fognak dolgozni, ezeken az iskola se segít". Vitába szállunk vele gazdasági, politikai, történelmi, emberi jogi érvekkel, humánus érzelmekkel, de ő egyre jobban belelovalja magát: "neki ne beszéljünk, mi nem ismerjük ezeket, ő élt köztük..." S amikor szinte lila fejjel már eljut oda, hogy "azonnal megszüntetni a családi pótlékot, ne szaporodjanak; korlátozni az életterüket", akkor én felháborodottan azt kiabálom, hogy ez fasizmus, amit nem vagyok hajlandó tolerálni.

Valaki témát vált, kulturáltan folyik tovább a csevegés, én igyekszem úgy helyezkedni, hogy ne kelljen az illetőt látnom. Aztán búcsúzáskor kezet fogunk, ahogy szoktunk, egymásra mosolygunk, ahogy szoktunk.

Csak néhány éve ismerem, egy régi jó barát új hozzátartozójaként került a társaságba. Mindig makulátlanul udvarias, kedves, segítőkész.

Mi a teendő?

Tudtam (meg is írtam), hogy szörnyűek lesznek, de azt hittem, csak a szósz lesz az (lásd pl. az Úristen és Trianon összefüggéseit), és a kormányzásuk szakszerű, értelmes lesz. Hogy volt nyolc évük a felkészülésre, már az egész magyar nagytőke mögöttük áll, s az MSZP akkora lúzernek bizonyult, hogy csak jobb lehet.

Kósa Lajos csütörtöki "államcsődös" bejelentésére azt mondtam először, hogy "ügyes": az exportban érdekelt vállalkozók régóta követelik a forint leértékelését, s ha ezt még ráadásul össze lehet kötni azzal, hogy a szemét Gyurcsánybajnaioszkó miatt, lám, el kell halasztani az ígéretek (azonnali általános boldogság megteremtése) teljesítését, az cinikus dolog ugyan, de politikailag hasznos. (Futottak még, de csak a poltikán kívül: erkölcs, jóízlés). A devizahitelesek meg le vannak szarva, örüljenek, hogy volt idő, amikor a forinthitelesek szívtak.

A szombati Vargamihályból aztán kiderült, hogy szóltak nekik Brüsszelből meg Washingtonból (talán Tel-Avívból és Moszkvából is), hogy: nono!

Vasárnap a hülye Sziijártó benyögte a 16 százalékos SZJA tervét, ami kifejezetten a gazdagokat, a felső középosztályt preferálja. De gyorsan kiszivárogtatták, hogy lesz bankadó is, ettől ma reggel a tőzsdén beszakadt az OTP. Azt hiszem az öngyilkosság egyik lehetséges módja ujjat húzni Csányi Sándorral.

És persze van egy másik magyarázata is az elmúlt napokban történteknek: aki akár néhány órával korábban értesült arról, hogy mit fog mondani Kósa, az nagyon nagy pénzt kaszálhatott a tőzsdén.

És még csak egy hete kormányoznak!